A modern filozófia egyik kulcsmondata Descartes híres tétele: cogito ergo sum. A 19. században gyökerező egzisztencializmus és a fenomenológia is belőle vezette le a rendszerét. A fenomenológia a cogitóra, a gondolkodásra, az egzisztencializmus a sumra, a létre helyezte a hangsúlyt. Mert semmi máshoz nem lehetünk annyira közel, mint saját gondolatainkhoz és az azokban megjelenő fenoménekhez, illetve semmiről sincs olyan erős bizonyosságunk, mint saját létünk, amelynek vizsgálatától annyira elfelejtkezett az európai filozófia – ebből az elfelejtettségből emelte vissza a létet a filozófiai közbeszédbe Martin Heidegger a Lét és az Idő című művében.
Nem gondolom azt, hogy a világ csak általunk létezik, vagy hogy a saját létem az egyedüli szilárd entitás, de azt igen, még ha paradoxonnak is tűnik, hogy mi magunk teremtjük meg valamilyennek a világot magunknak, és persze részben másoknak is. Amúgy várhatnánk a csodára valahogy úgy, mint Godot-ra Beckett hősei, lásd még Duffek Tivadar idevágó munkáját, mert a világ egyébiránt közömbös irántunk. De az ember megtalálja a módját, kis rásegítéssel, hogy úgy tűnjön, itt minden miatta történik, neki „nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Csak gondoljunk bele, hány és hány történet íródhatna egy férfinek és egy nőnek egy kispesti kapualjban való találkozásáról. És meglehet, egy tucatnyi variáció sem tudná a lényeget, az igazságot megközelíteni.
Kétségtelen merész, nagy ívű gondolat, hogy az embert egy isteni természetű lény teremtette, de még bátrabb teória ennél, hogy a nő, a férfiből, a férfi testéből, annak képességeit, adottságait részben átmentve született meg. Ez persze elég hierarchikusan hangzik, ennél léteznek mellérendelőbb eredetmítoszok is. Egy ilyenre utal a következő puebló indián imarészlet, mely a kukoricakultuszban fogant, így hangzik: „midőn tavasszal anyátok, a Föld élővizekkel meggyarapszik, akkor fogjátok eltemetni… a mindenféle kukoricafajtát… És a Nap atyánk világossága fogja elébünk tárni és sudárrá tenni őket.”
Pál Csaba: Érzelmi áramlás 03, 2022
Ha elfogadjuk néhány teoretikus azon állítását, Heidegger s az ő nyomán Almási Miklós, hogy a művészetben az igazság mutatkozik meg, sőt azt, hogy a művészetben teremtődik meg maga az ember is, akkor a művészet esztétikai totalitás-igényének okán nem túlzás kijelenteni, hogy a művészet teremti meg a nőt és a férfit is. De finomítsunk kicsit, a férfi művész teremti meg azt a nőt, akit a férfi, a nő művész pedig azt a férfit, akit a nő lát, s vele ki-ki az általa érzékelt dolog igazságát.
Változatos és eleven, sokszínű, humoros, és, ha kell, patetikus, máskor tiszteletlen, kísérletező és tradicionális. Ez jellemzi a Más a férfi és más a nő című kiállítást. Hol implicit, hol explicit módon lesz jelen a nő, a nemiség, a férfi és a nő viszonyrendszere, és ez így van rendjén a Helikon tetején dolgozó, múzsákkal megtámogatott férfi művészektől elvárhatóan. A művészeket a kiállításhoz készült katalógushoz hasonlóan ábécérendben mutatom be.
Duffek Tivadar objektekkel, talált tárgyakkal dolgozik. Úgy tűnik, a művészettörténetet hozzánk legközelebb eső szakaszára pillantva, az aszamblázs maszkulin műfaj. Miért? Sztereotipnak hangzó válasz fog következni: az aszamblázsok mögött mintha az a férfi állna, aki a ház körül mindent rendben tart, mindent számba vesz, rendszerez, raktároz. Ott egy rézkilincs, egy állatkoponya, meg egy deszkalap és jó néhány szög. S ha kell, a férfi összeeszkábál belőlük valamit, ami éppen kell a kertben, vagy bent a házban. Néha ugyan hibázik az ember és elvéti a funkciót, ilyenkor műalkotások születnek a ház körüli holmikból. Duffek Tivadar munkáiban a humor, az irónia, önirónia, a groteszk nyújtja át a nézőnek, nőnek és férfinak, az emberi kicsinyesség és nagyság, szellem és anyag, a szépség és a rút jelenségpárjait.
Gettó Márton absztrakt fotói könnyedebb, geometrikus és/vagy organikus világokat hordoznak, amelyek erős szálakkal kötődnek az orfikus festészethez, az orfikus kubizmushoz. A művész a fény teremtő, rendszerező, fegyelmező képességeit hívja segítségül, amikor a fényképezőgépet fogja munkára. Gettó Márton finom, légies, gyermekien játékos, mondhatjuk feminin érzékenységgel és igényességgel komponálja meg a műveit.
Gettó Márton: SzínTérKép, 2022
Ez a könnyedség sajátja Horváth Péter fotóinak is, igaz az ő képei jobbára fekete-fehérek, és a dokumentum, áldokumentum, valamint a művészi portré, az aktfotózás határterületén keletkeznek. Nőket látunk ezeken a képeken – egy kivételével saját környezetükben – megosztva velünk és a kamera-objektívvel a titkaikat.
Horváth Tamás művei csupa tánc és dinamizmus, egy páros tánc erejével, lendületével repítik az embert, a nőt, a férfit a távoli csillagködökig és onnan vissza a földre a gyep hűvös, selymes érintésig.
S ha már a nebulákat emlegettük, a szűz az egyike a tizenkét állatövi jegynek. A szűz nyugodt, higgadt, gyakorlatias, magas intellektus jellemzi, képes egyedül is boldog lenni, és még sorolhatnám, de nem teszem. Az asztrológia a kultúránk egyik régi vívmánya. Józsefvárosi utcanévtábla, egy boldogan mosolygó súlyemelőnő, egy érzéki virágszirom: és az asztrológia képpé lett. Mindezért köszönet Kristóf Lajosnak. Sajnos már az ő munkái is az emlékfalon kaptak helyet.
Lach Sándor az a srác, akinek tekintetében a lány nem érezheti magát biztonságban. Lach Sándor az a srác, akinek a tekintetében minden lány biztonságban érezheti magát, mert önmagának érezheti magát, ha tetszik, nőnek, mert tudja, kiemelt figyelmet kap a teste és a lelke. Erről a tekintetről szólnak Lach Sándor akrilképei. Kicsit frivol, kicsit merész, kicsit-nagyon erotikus munkái. A szerelmet s a velejáró fenoméneket kár lenne lakat alatt tartani. Úgyse lehet, mindennél erősebb igazolása ennek Weöres Sándor rigmusa a Gyugyi-képen.
Németh Róbert munkái elbizonytalanítják a nézőt, a befogadó helyzetét. De a bizonytalanságok fölött ott egy bizonyosság. A képek mindegyike az éteri szépséget szolgálják, még ha a szépség maga is nehezen definiálható, megfoghatatlanságával és megfejthetetlenségével kerít a hatalmába. Mintha Botticelli és a huszadik századelőnek fotográfusai teremtették volna a képeken látható embereket. Kik ők, honnan ismerem-nem ismerem őket, nők, vagy férfiak? Emberi lények a nemek határán, de a munkák keletkezésmódját is az androgün jelleg határozza meg, hiszen abban az emberi, a művészi kreativitás találkozik és működik együtt a mesterséges intelligenciával.
Pál Csaba szokásosan igényes sorozatában, a képtereken belül olyan viháncolás, buli, játék, tánc veszi kezdetét, hogy nincs az a számítógépes mikroprocesszor, ami azt követni tudná. A képeken vonalgubancok, foltok, gesztusok, tárgy-emlékek véget nem érően vonzzák, taszítják egymást. Ahogy az a nő és a férfi között lenni szokott.
Raj Csaba igen komolyan veszi a tradíciót, tehát nem tekinti sérthetetlennek, és tudja, hogy az nem az emberek elől páncélozott üveggel elzárt ereklye. Egyáltalán nem, a hagyománnyal lehet és kell is diskurálni, még ha az asztal másik oldalán Dürer ül is. Így íródik át és csúszik át a világunkba a híres Melankólia szimbolikus nőalakja, aki már egy laptoppal az ölében néz rá merengve a világunkra.
Raj Csaba: Melankolia II, 2020
Ravasz Balázs új tagja a Helikon Egyesületnek. Természetfotós, aki az autonóm fotó rangjára emeli a természetfotózást. Az itt kiállított alkotásai a felületek, a színek játékáról, harmóniájáról szólnak.
Ruttkay Sándor múltba nézői mintha maguk is a múltban állnának, és ebből a múltból néznének még tovább, visszafelé-e. De ez a visszafelé előre visz, mert a múltbéli tetteink, történéseink és veszteségeink nem feltétlen mögöttünk kullognak, meg-megelőznek bennünket, ott vannak előttünk, vágyunk utánuk, és nem engedik, hogy megfáradjunk, ahogy az látható a Múltba néző II idős hölgyén, jobb keze ujjainál két üvegcsével: egyik az övé, a másik pedig… vár valakire.
Urmai László az előbbi gondolatot viszi tovább egy a Ruttkaynál kolorisztikusabb képi világban, ahol a festői terek hol megnyílnak, hol bezáródnak az emlékek, a szerelmek előtt.
Varga László sorozata egy igazán szép fotóesszé. Benne összeér a múlt és a jelen, a város és az egyén, a betű és a kép. A sorozatot meghatározó téglaelemek úgy építik, szervezik az egyes képteret, mint ahogy a városi térben építik a falakat. A képek aztán átveszik a szerepüket és emberi történet-építményekké állnak össze.
Varga László: TM57 Kósa István, 2023
Zálogh Sándor Szinbádján szellemeket látni. Ott van Krúdy és a Huszárik-filmben Szindbádot alakító Latinovits Zoltán. A két férfi között női aktok, női torzók. Zálogh többi képén, mintha a két férfi lelkének tüneményei jelennének meg, amelyek ott kísértik őket a nőalakokkal együtt.
S végezetül, de egyáltalán nem utolsóssorban két nemrégiben elment mester következzék, Kristóf Lajos után, akik a Helikon egyesület történetének meghatározó formálói voltak/lesznek.
Így itt látható Fajka János bájos Kórus című kompozíciója és Harasztÿ István két alkotása is. Ezek egyike a Körcikk. Erős szimbólum, tökéletesen alkalmas arra, hogy lezárja ezt a megnyitóbeszédet. A körcikk úgy hordozza magában a teljes körvonalat, mint ahogy a férfiban ott a nő, a nőben pedig a férfi.
