Sóvidék mediatizált arculata

Ha Sóvidékről látunk, hallunk mostanában az itthoni és távolabbi médiában vagy a közbeszédben, az leginkább a szovátai Medve-tóhoz és fürdőélethez, a parajdi sóbányához és gyógyturizmushoz, a töltöttkáposzta-fesztiválhoz, a korondi fazekasokhoz, a mindennapi vásári felhozatalhoz és a nyári, árcsói kerámiavásárhoz kapcsolódik. Szóba jöhet a néptánc, néphagyományok ápolása, a sóvidéki képzőművészek, irodalmárok munkássága, az egyházak és kulturális intézmények tevékenysége is. Természetesen, a Bucsin-tető időjárása és a hóréteg vastagsága, a sízési lehetőségek. Kétségtelen, mindezek beletartoznak nemcsak a mediatizált képébe, hanem napjainkbeli valóságos arculatába is. Sőt, kistájunk éppen ezek révén, különlegességével, sokféle egyediségével vált országosan és határokon átívelően ismertté és vonzóvá sokak számára.

Turisztikai pillanatképek

Százak keresik fel vagy utaznak errefelé naponta egy-egy turistaszezonban, egész évben a gyógykezelésre járók vagy sokan itt töltik szabadságukat. Szippantanak a sós és egészséges levegőből, megmártóznak a tavakban, fürdők gyógyvizében. Pihenni, gyógyulni szeretnének, kikapcsolódni a hétköznapokból. Különlegeset, egzotikumot keresnek, „a világ nyolcadik csodáját” egy helyen és azonnal. Legyen az a sóbánya, a sós vízben való „lebegés” vagy a „korondi kerámia”, akár művészi ízléssel alkotott, akár bóvli.

A Sóvidék műholdfelvételen

Kevesebben vannak, bár egyre többen, akik nemcsak kikapcsolódni szeretnének, hanem bekapcsolódni is a táj és népének ismeretébe. Abba, amivel találkoznak. A fátlan síksághoz, kopár dombokhoz vagy a városi agglomerációhoz szokott szemük megakadhat a közeli erdős hajlatokon, sósziklákon, rácsodálkozhatnak a távolabbi hegycsúcsokra, egy-egy pihenőhelyen vagy turistaúton megkóstolhatják a tiszta források vizét, hallgathatják a patakok csobogó zenéjét. Hallhatják, hallgathatják fogadó gazdáik székelyes beszédét, képszerű szófordulatait, érezhetik-élvezhetik vendégszeretetüket a megrendelt disznóvágáskor, túrós puliszka, töltött káposzta vagy erdei gyümölcspálinka elköltése közben.

A „bekapcsolódók” közül sokan rendszeresen visszajárnak, hétvégi vagy állandó házat vásárolnak, építenek valamelyik sóvidéki településen vagy annak határában. Tény, hogy többségében eleven, lüktető településekből áll ez a földrajzi és néprajzi kistáj Maros és Hargita megye határán, a Székelyföld közepén.

De illő, hogy pillantást vessünk az érem másik oldalára. Szóljunk azokról is, akik évszázadok óta itt élnek, megtelepedtek egykor és alkalmazkodtak e táj ökológiai adottságaihoz és különösen névadójához, a sóhoz. A tájba és történelmi, társadalmi kötöttségekbe, nevekbe, észjárásba kapaszkodva a sóvidékiek életmódjának, mentalitásának, népi kultúrájának néhány expresszív területéről.

Határkerülés „Rapsóné hintóján”

Sóvidéki határkerülésünkhöz a parajdi Rapsóné vára úrnőjének, mondabeli tündérasszonyának segítségét kérem. Legtöbb idevaló felnőtt, gyermek kedvelt története és tankönyvek, gyűjtemények révén széles körben ismert monda, hogy Rapsóné utat építtetett az ördöggel, hogy a tordai vagy kolozsvári templomba járhasson, majd a fizetéskor jól rászedte a pokolbéli fajzatot.

Mondánk e motívuma a történeti valóságból vehette útját a képzelet világába, hiszen a történészek szerint a 11-12 századi vár a környék lakosságának menedékvára lehetett, valamint a bucsini átjáró őrzésére szolgált. Gyermekként először éppen a vár alatt hallottam Rapsónéról. Egyik kaszálónk a szikla közelében volt, nyári szénamunka idején több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében összetákolt kalibában, és az esti tűz lángjainál apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban házanépével ez a tündérasszony. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhová, hanem éppen Tordára. Első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tordai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja, innen indult, a Várkaputól…

Ezen a mondabeli, ám annál valóságosabb úton indulhatunk határkerülni. Felkapaszkodhatunk Rapsóné hatlovas hintójára a kocsis mellé, amúgy is gyertyát kell küldjön a szomszédos Tartód és Firtos vára úrnőinek, testvéreinek, hogy a legenda szerint este egyszerre gyújthassák meg a mécseseket a három székelyföldi várban.

A Medvehegy magaslata, amelyen Rapsóné vára állt (Forrás: Wikipédia)

Azért nem árt, a mai korhoz igazodva, ha térkép is van a zsebünkben. Arról tájékoztat, hogy a Görgényi havasok nyugati szélén járunk. A havasok dél-nyugat felé a Görgény-Hargita fennsíkban folytatódnak, majd a Sóvidéki dombsággal kapcsolódnak a Küküllő menti dombsághoz és az Erdélyi- medence többi tájához. Havasok, fennsík, dombság: szemhatárunkat valóban ezek körvonalazzák. Közöttük szűk medencék, patakmenték. Ez a Sóvidék panorámája: hosszában is, széltében is hozzávetőlegesen harminc kilóméter. Melyik széléről induljunk?

Ha az Erdélyi-medence felől, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhelyről jövünk a Kis-Küküllő mentén, Kibéd után, Sóvárad irányában észrevehetően összeszűkül a völgy. Itt, a sóváradi szorosban érintkezik a marosszékiek „szent hegye”, a Bekecs (1082 m.) az udvarhelyszéki siklódi heggyel, a Siklódi kővel (1028 m.), majd kitárul előttünk a szovátai medence és a szemhatár a Mezőhavas (1777m.) csúcsáig is elér. Biztosan elér, ha a Bekecs oldalán a frissen felújított úton érkezünk, Nyárádmagyarós felől. Tiszta időben innen délre a Fogarasi havasokig ellátni, és előttünk félkörben az egymást karon fogva tartó dombok sorfala. Az egyiken állott a vidék ősvára, melyet Csombod vitéz és társai védtek a tatárok ellen, és amelyről napjainkban is több történetet hallani. Az egyik szerint alagút vitt a várból a Küküllőig, és úgy menekültek meg a környékbeli falvak lakói a nagy tatárjáráskor. A másik szerint éppenséggel a Bekecsre vezetett az alagút, és annak sűrű erdei rejtették el őket az ellenség elől. Ha Szászrégen és Felső-Nyárádmente felől közelítünk, a szakadáti nyeregben (600 m.) érnénk a vízválasztóhoz, onnan a Küküllőbe folynak a vizek és az már Sóvidék határa. Innen csak hegycsúcsról-hegycsúcsra, kőről-kőre ugratva (Cserepeshegy, Cserepeskő, Asztalkő, Répás tető, István bérce (1390 m), Mezőhavas, Ferenczi láza (1640 m.) érnénk a Bucsin tetőre (1287 m.), a Kis-Küküllő forrásvidékére. Ez a hatalmas erdőbirodalom Szovátától Gyergyóig, az „Ősmarosszék székhavasa” az első világháború végi impériumváltozásig a 127 marosszéki község közös tulajdonát képezte, és évi jelentős jövedelmét gazdasági, tudományos és közművelődési célokra fordították, ösztöndíjakat nyújtottak tehetséges fiataloknak, iskolákat segélyeztek. A tetőn három egykori székely szék, Csíkszék (Gyergyó), Udvarhelyszék és Marosszék, valamint Torda vármegye találkozott. Napjainkban pedig Maros és Hargita megye határszélén hintóztunk végig.

Bepillanthatnánk innen a gyergyói medencébe, a „komék” falvaiba, így csúfolták tréfásan az udvarhelyszékiek a gyergyóiakat, ők pedig az udvarhelyszékieket „görjéknek”. A görjék földjén maradunk, itt kereshetjük Kis- Küküllőnk forrását is, de patakunk még a Nagyág vize névre hallgat, csak jóval lennebb, a Kisággal egyesülve veszi fel az ismert, parajdiasan ejtve, a Küköllő nevet. A Bucsin tetőről Parajdig ki is foghatnánk a lovakat, hintónk végig lejtőn ereszkedne, előbb fenyvesek és havasi legelők, majd lennebb bükkerdők, gyertyános és tölgyes ligetek, kaszálók szegélyezik utunkat.

Az északi határszéltől, a Bucsin-tetőről Sóvidék déli határáig, a Kalonda-tetőig (834 m.) lenne mit kapaszkodjanak táltoslovaink, itt is hegycsúcsról sziklára, patakmedrekből hágókra vezet az utunk. Verőfény sarka (1456 m) és a Nagy-Somlyó (1576 m.) csúcsa között rátalálhatnánk viszont az egykori Só útjára, amelyen a sóvidékiek a sót hordták, osztották és árusították a gyergyói, csíki székelyeknek. Pihenőt tarthatnánk Tartód patakánál, amely már nem a Kis-Küküllő, hanem annak nagyobbik testvére hívására hallgat, de arról is nevezetes, hogy eddig tart a sóvidéki határ, innen keletre a varsági havasi birodalom következik. S ha megtaláljuk az említett patak és a Nagy-Kükülló összefolyásánál emelkedő Várhegyen (84o m.) Taród várának romjait, átadhatjuk egyik várőrzőnek vagy az éppen ott tartózkodó, régészkedő cserkészcsapatnak Rapsóné legendabeli gyertyaküldeményét.

Alsósófalva légi felvételen, középen a református templommal (Forrás: Wikipédia)

A Kalonda-tetőről nyugat felé egyenesen Firtos hegyére, Firtos várába (1o63 m.) ugrathatnánk, hogy egykori úrnőjének, a jó tündérek mondabeli királynőjének vagy utódainak is átadhassa kocsisunk a gyertyákat. Ugratás közben belátnók a Korondi-medencét és a környező magaslatokat, találó nevű „köveket” mint Hollókő, Sólyomkő, Les-hegy, Fügevár, Hazanéző. A forrásokat, patakokat a Korond vize, helyi nevén Nagyvíz pataka gyűjti egybe, ez a korondi medence fő folyója, míg bele nem ömlik Parajdon a Küküllőbe.

A Firtos hegyén rég betemette a föld a 12. században épült és azóta sok vihart kiállt védővárat. Nem találjuk az egykori jó tündérkirálynő, Firtos mondabeli palotáját sem, hiszen jól tudjuk, mire elkészült volna, az irigy testvér, Tartód, rossz tündéreivel kifeszíttette sorokkövét, hogy összeomoljon. Vaskaróba húzva vitték volna Tartód várába, de Korond fölött éjfélkor megszólalt a kakas, erre a vasrúd kettétörött és a kő a völgybe zuhant. Most is ott van ez a Likaskő Korond határában, bárki megnézheti a székely észjárás, a mondabeli bölcsesség és hiedelemvilág, a természet és az emberi mesterkedés tárgyi bizonyítékát. Ha nem is léphetnénk a mondabeli palotába, a Firtos lova hátára rövid időre átnyergelhetnénk, talán nem bántanák, harapnák táltos lovaink sem. De ez a ló mozdulatlan. Egy ló alakú szikla, vulkáni kőzet viseli a Firtos lova nevet a hegy nyugati oldalán. Csak a színét változtatja. Tiszta fehéren jó időt jósol a környékbeli székelyeknek, és szürkére vált, ha elkomorul az idő vagy éppen ő jelzi a rossz időt. Firtos hegyéről messzire ellátni, fél Erdély kitárul előttünk a déli Fogarasi-havasoktól az északi Görgényi-havasokig. Közelebb, a lábunk alatt a Korondi-medence, nyugatra Etéd vidéke, délre a Nyikó völgye és a Firtos aljában az egykor tréfásan „vackorországinak, kütyősöknek” titulált települések.

Ha tovább léptetnénk Sóvidék nyugati határszélén, az atyhai nyereg után Erdély egyik legmagasabban fekvő településére, Atyhába érkeznénk. A föléje magasodó Fias-tetőről (823 m.) a szemhatár a dombsorokon, völgyeken át a Maros-mentéig is elér. Innen már csak egy ugratás a következő, kalap alakú magaslat, a Küsmődi-kő (991 m.). Igaz, helyileg csak Kiskő a neve, megkülönböztetésül a nagyobb kalapú, idősebb testvérétől, a siklódi Nagykőtől (1028 m.) A Kiskőről vonzóan elénk tárul a korondi-parajdi medence, akár gyalog is beszaladhatnánk a legközelebbi településre, Alsósófalvára. De nem tehetjük, mert akkor nem jutnánk el a siklódi Nagykőre, márpedig ez a magaslat a Sóvidék délnyugati határa vagy kapujának egyik oszlopa. Belátni innen nemcsak névadóját, gyümölcsfák sűrűjáben a pirosló cserepes Siklódot és tovább Etéd vidékét, hanem a Kis-Küküllő teljes marosszéki szakaszát a legközelebbi falutól, Sóváradtól Balavásárig, az egykori Marosszék határáig. A szintén szomszédos Kibéd felé menet, a Dávid várának nevezett területen megakadhatna a szemünk egy kisebb sziklán is, amelyről minden siklódi tudja, hogy itt harcolt a tatárok ellen Hegyi Gergely bátor székely vitéz, itt ugratott a lovával, patkójának nyoma még látszik a sziklán.

A hegygerinctől a Küküllő felé már kibédi a határ, s bár a siklódiak sokat vitatkoztak, pereskedtek a kibédiekkel s igen a szolokmaiakkal is egy-egy határrész tulajdonjogán, ne essünk mi is határsértésbe. A kör bezárult, fordítsuk a lovakat vissza észak-keletnek, és repüljünk a Harom erdős magaslatain a váradi szegelettől a siklódi-parajdi Harom tetejéig (808 m.). Ez az utolsó kilátónk és határkerülésünk végpontja. Előttünk a mélyben szinte az egész sóvidéki medence, a Küküllő és a Korond vize, a Sóhegy, távolabb félkörben az emlegetett erdős vagy „kopac” dombok, és az ég peremén a hegycsúcsok. Balra, hosszan elnyúlva a találóan „szúnyogszárnyúnak” nevezett Szováta városa és a fürdőtelep villái, szállodái, középen az egykor három falurészből (Görgényalja, Bábirkó, Zsögöd) álló, mára az összekötő részeken is jól kiépült Parajd, jobbra a templomtornyával sugárzó Felsősófalva, háta mögött a legendabeli Kodáros király kincseit rejtő dombok, s távolabb a korondi nagy házak, templomok. Szemközt, a medence túlsó felén kezdődő fennsíkon, a sóvidékieknek „a sófali s a korondi hegyen” fölsejlenek Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút szórványtelepülés házai, csűrjei.

Korondi utca, 2008 (Fotó: Láng Eszter)

A Harom tetőről gyalog is hazaérek egy-két óra alatt, mezei utakon, patakmelléki ösvényeken, akár Szovátára, akár Parajdra, akár Alsósófalvára indulok, mert ezt az utat Siklódra menet-jövet nem egyszer megtettem. Elbocsátom hát Rapsóné hintóját, elfáradhattak még a táltoslovak is, hadd térjenek vissza úrnőjükhöz, a Juhod vize mentén Ilyésmező falut érintve a legendák idejébe és várába.

A néprajzi kistáj

A domborzati magaslatokról és a legendai hintóról leszállva, igazítsuk lépteinket a parajdi kenyér alakú Sóhegy irányába. Illő, hogy a határkerülés után a vidék névadójához közelítsünk. S ha patakmenti gyaloglásunkban utolér egy idevalósi atyafi szekere, s mellette ülve egy különös úrféle nézelődik, a lengyelfalvi Orbán Balázs báró, úgy a másfél századdal ezelőtti időből, arra a szekérre bátran felkérezkedhetünk. Arról mesélhetne a harmincas éveiben járó utazó, hogy már gyermekkorától ismeri e tájat, többször fürdött a szovátai sós vizekben és találkozott Ilyésmező legidősebb, száz éven felüli lakóival. Enciklopédikus munkájában, A Székelyföld leírásában ő vette sorra és mutatta be Sóvidék falvait, s néhány korábbi feljegyzéstől eltekintve, általa vált ismertté e székelyföldi kistáj neve. Orbán Balázs szerint a Sóvidék addig terjed, ameddig a só és a sós vizű források. „Sóvidéknek nevezik pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mértföldnyi sófekvetről, mely itt nem csak a föld kebelében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérceket alkot” ( A Székelyföld leírása, 1868, első kötet, 133). Ne vegye utólagos kötözködésnek, de kissé pontatlan vagy bizonytalankodik Sóvidék behatárolásában, mert fejezetcímül csak Parajd és környékének leírásában használja, sót és sós forrásokat említ viszont Korondról, Atyhából és Szovátáról is, de Sóváradról nem.

Efféle „bizonytalanság” azóta is fennáll a néprajzi Sóvidék behatárolásában, akárcsak más hazai tájak esetében. Rövidre fogva: mivel két egykori székely szék, Udvarhelyszék és Marosszék osztozott e területen, és napjainkban is két megyéhez tartoznak a települések, vannak, akik számon tartanak egy Parajdi Sóvidéket és egy Szovátai Sóvidéket, mások külön Korond vidékét és Szováta vidékét (így Parajdnak mindkettőben helyet adnak!). Szakmailag megalapozottabbnak tűnik az, hogy beszélhetünk egy szűkebben és egy tágabban értelmezett néprajzi kistájról. A szűkebb értelmezés szerint a fentebb említett völgy települései tartoznak Sóvidékhez Sóváradtól Korondig, vagy fordítva. A tágabban értelmezett Sóvidékhez tartozónak számítják a „hegyen túli”, szomszédos Siklódot, még tágabban Küsmődöt, Szolokmát, sőt ritkán még távolabbi településeket is. E sorok írójának ebben az a meglátása, hogy bizonyos néprajzi jelenségekre érvényes lehet a szűkebb, míg másokra a szélesebb körű behatárolás. Ennek értelmében a népi műveltség több közös eleme alapján Siklódot is sóvidékies kultúrájúnak, idetartozónak tekinti. Néprajzi szempontból Sóvidékhez soroljuk Atyhát, Korondot és a hozzátartozó két hegyi szórványtelepülést, Pálpatakát és Fenyőkutat, Felsősófalvát a sófalvi hegyi Békástanyával, Alsósófalvát, Parajdot és a bucsini üdülőtelepet, Illyésmezőt, Szovátát és a vele egybeépült Szakadátot, Sóváradot és Siklódot. A Sóvidékkel érintkező települések sok szállal kapcsolódnak hozzá, de meghatározó a szomszédos kistájhoz való tartozásuk: Varság az udvarhelyszéki Havasalja, Farkaslaka a Nyikómente, Pálfalva és Énlaka a Firtos alja faluja, Etéd vidéke külön kistáj a Küsmőd patak völgyében, Kibéd a Kis-Küküllő mente, Nyárádmagyarós a Bekecsalja, Vármező és Nyárádremete a Felső-Nyárádmente faluja. Gyergyó is szomszédos Sóvidékkel, igaz, félszáz kilométernyi távolságban.

Sóvidék települései a helyiek megnevezése alapján három magassági szinten helyezkednek el. Legmagasabban a hegyiek: Atyha, Pálpataka, Fenyőkút, Békástanya, Siklód. Utánuk következnek a vízmentiek, patakmentiek: Korond, Alsó- és Felsősófalva, Parajd, Szováta-Szakadát, Illyésmező. Végül Sóváradot, bár az is vízmenti, Küküllő-menti, jobb termőföldjéért, enyhébb éghajlatáért, szőlőjéért már alföldnek tekintették.

Vidékünk egyrészt összekötő láncszem az udvarhelyszéki és marosszéki néprajzi kistájak sorában, tágabb értelemben a Székelyföld és a Mezőség, a havasi és az alföldi „néprajzi világ” között. Kontaktzónának mondanák a szakmabeliek. Vallásfelekezeti és nyelvjárási vonatkozásban is az. Itt húzódik a keleti, római katolikus székelység (Csík-,Gyergyó- és Udvarhelyszék északi fele) és a nyugati, zömében református és unitárius székelység (Udvarhelyszék déli fele, Marosszék) határa. Találnánk egészében katolikus lakosságú falut, mint például Atyha, vagy egészében reformátust, mint Siklód, melyet Orbán Balázs „protestáns szentföldnek” nevezett. Sóvárad, Alsó- és Felsősófalva zömében református, Parajd is református többségű, Szovátán viszont a katolikusok vannak többségben. Korond és a hegyi tanyák katolikus többségűek, a második felekezet itt az unitáriusoké. Szovátán és Illyésmezőben görögkatolikus felekezet is létezett, Parajdon és Szovátán nagyobb számban éltek izraeliták is.

Az unitárius templom belseje, Korond (Fotó: Láng Eszter)

Sóvidék ugyanakkor belsőleg is gazdagon tagolt karakteres mikrozóna. Ennek bizonyítására itt egyetlen példát hoznék és a szomszédvidéki, farkaslaki székelyt, Tamási Áront hívom segítségül. Ki ne emlékezne remekbe szabott novellájára, a Sóvidéki társasjátékra? Az író röviden, de annál találóbban jellemzi a társasjáték főszereplőjét, a székely fogatost, ahogy az országúton megjelenik a szekérrel. „Fent, egy keresztbe vetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór… és büszkén hirdette, hogy: Én sófalvi vagyok”. Nem akárhova való székely ül tehát a szekéren átlag harisnyában, hanem sóvidéki, sófalvi. És sófalvi, pontosabban felsősófalvi harisnyában van. A felsősófalvi harisnya zsinórozása messziről valóban zöldeskék színben játszik. Abból adódik ez, hogy a zseben futó szegőszövet kék, a vitézkötés pedig zöld zsinórból készült. Elegyített díszítésű harisnyának mondták az ilyent a felsősófalviak, mert eredetileg az volt a rend, hogy a legényekét zöld, a középkorúakét kék, az idősebbekét pedig fekete zsinórral díszítették. Tamási a farkaslaki ember szemével láttatja a szekerező sófalvit, és azt emeli ki jellemzéséül, ami harisnyáját megkülönbözteti a más falusiakétól, akár egy olyan kis tájon belül is, mint Nyikómente vagy Sóvidék. A farkaslaki és a korondi harisnya zsinórozása fekete, a parajdié és az alsósófalvié kék, a siklódin és sóváradin nincsen zsinóros vitézkötés. Egyik sem tudna – még írói segédlettel sem – zöldeskék színben játszani.