Meséljek? Ez is New Yorkból indult. A New Yorkból. Csak tekergünk kicsit. Hozzáteszem, akkortájt kevés volt a kocsma Budapesten. Hogy mihez képest? Ahhoz, hogy mennyit kellett caplatni egyikből a másikba. Akárhová nem mehettünk, csak a tehetősebbek ültek be a Royalba, Abbáziába, Berlinbe, neadjisten az Operába. A Két medvében, az Üllői úton hatan ettünk egy tatárbifszteket négy pirítóssal. A szállodák szóba se jöhettek, mint a Hilton, ide Jancsó ette be magát, vagy az Intercontinentalba, ahová a forgatókönyvírója. Lábait keresztbe fonva a kerek asztalon, fogadta a gyónásra hozzá járulókat.
Voltak ezek a durvább helyek, de a kocsmákat mintha kiszámolták volna, ennyi meg ennyi iszákoshoz ennyi meg ennyi kocsma jár. És numerikusan is jelölve voltak, hogy számon tudják tartani őket, nehogy kinyisson véletlenül egy, mondjuk a Csikágóban, sebtében készült 1514-es sz. Italbolt táblával a Sajó utca pilaszteres kapuja alatt. A pléhmerítős borozók is beletartoztak a statisztikába, s a legsilányabb helyen is volt száraz meg édes. Jó, édes bor nincs, tudjuk, azt csinálják, s melyik pancsolmány érdemelne többet egy szónál is? Volt pár hely, ahol kaptál kékoportót, bikavért, esetleg zöld veltelinit, Tokajit az Andrássyn s a Falk Miksában. Néhány valódi kocsmában sört csapoltak, ihattál Kinizsit üvegből, rövid italokat, voltak égetett szeszek, kommerszek, s a konty alá való likőrökről, a melaszból erjesztett rumutánzatokról ne is beszéljünk. És a klasszikusok, mint a konyak, gin, kevert, triplisec, fekete címkés cseresznye, Mecseki itóka, Hubertus, ott álltak a polcokon, a hamis Unicum mellett, mert az igazit, a Zwackfélét zárolta a rendszer.
És ne feledkezzünk meg a presszókról. Terebélyes kávéfőző gépeikkel, feltupírozott hajú sok karú Sivák főzték a fekete mérget. Az íróknak itt is, ott is voltak törzshelyeik, s csak a kevesek tudták, Siva az égi pártfogójuk. De vissza az Intercontinental bárjába.
Gimnáziumi magyartanárom, Szabó Flóris OSB, akinek elsőként mutattam meg verseimet, Budapestre küldött egyetemi évfolyamtársához, akit novícius korából ismert a bencés gimnáziumból, a pannonhalmi körorvos fiaként. Majd ő eligazít az irodalmi életben. A Tervhivatal osztályvezetője volt az illető, s nem tudhattam, négerként ő írja a Jancsó-filmek forgatókönyveit. Magához rendelt. Nagydarab embernek képzeltem. Egy nagy állatnak. A körorvos fia? Ismertem pár hasonlót. Egyikük mellettem ült. Alkarjával eltakarta mindig a füzetét. Más dimenziókban él, gondoltam.
A Jancsó-filmekre meg kezdtem gyanakodni. Láttam mindet, talán kétszer is, és az összes Szabó Istvánt, s a Szindbádot, a Szerelmet, Amarcordot, Nagyítást, Hetedik pecsétet, Stalkert, Amerikai anzixot, kb. akkor kapcsoltam, Jancsó blöfföl.
Ugyanezen idő tájt, mondhatnám véletlenül ismertem meg egy vékony, sebhelyes arcú srácot. Petri György, mutatkozott be. Talán túlzás ez a srác, talán csak légies alkata, szétkapart pattanásai keltették a kamaszos tüneményt. Kőbányán a Pataky Művelődési Házban egy gesamtkunst est szereplői voltunk. Joláthy Attila és Haász István képei függtek a falakon. Szilágyi Attilával fiatal költők verseit énekeltük. Kiss Anna és Petri György voltak jelen. A párosításokat jóval később értettem meg. Petri gratulált a Már csak c. szonettjének megzenésítéséhez. A többi nem tetszik, súgta. A többi nem az enyém, súgtam vissza, s felnevettünk. Eötvös utca 22. Két kerek ablak van a kapun – mondta az elváláskor.
A Hernádival való találkozás előtt már korábban odaértem az Intercontinental bejáratához. Monumentális falai közt a jellegtelen üvegajtón ki-bejárókat figyeltem? Petri viharzott át rajta. Hernádihoz? Nézett rám kérdőn, s odébb vont. Felejtsd el azt az embert.
Az Eötvös utca 22-ben kis ház áll a nagy bérház udvarán. Könyvespolc, ágy, asztal, pár szék, a sarokban 68-as macskakő, a falnak támasztva párizsi utcatábla, szétszórt fényképek, a csillár helyén egy szem villanykörte, s egy angyal, Maya képében időnként átsuhan a szobán. Petri kissé előrehajolva gépelte szövegeit, vagy odébb, a zsúrasztalon, újságszélre firkált, söralátétre, ami kéznél volt. A Remington fölött Lukács képe. Nem az evangélistáé. Lukács György filozófus plakát méretű fényképét tartotta a négy szeg az írógép fölött. Marxista lettem, anyám, lukácsista – gyónta meg anyjának. Miért, fiam, miért? Tegnap még eljöttél velem a templomba, ministráltál! Pörölt vele Kató néni a Batthyány téri Szent Anna templom előtt. Mígnem odaguggolt a Mária téri szobor alá a bokorba, feltekintett, és lehülyézte a Jóistent. Így ahogy mondom. Nem mástól tudom, mint Kató nénitől, akit anyácskámnak hívott tizenöt éves koráig. Nagy szerencséd van, üzente a pap, aki a barátja volt, hogy nem csapott oda a mennykő. Valamiért onnan, és ebben a pózban tartotta jónak, hogy a Jóistennel társalogjon. Arról már nem szólt a fáma, hogy egy arra kóricáló eb, ahogy ott guggolt, lepisálta a szandálját. Visszaszaladt a templom elé, naná, hogy nem azért, hogy meggyónja a pimaszkodását az Úristennel, hogy a kútnál lecsapassa a kutyapisát. A Gödör nevű kocsmában mesélte, az Aradi Eötvös sarkon, s Lukács helyére Bibó került.
A pulikutyafejű Temesi a Tündér utcából érkezett, akkor ő is valami manó, óriás, varázsló, gondoltam, tündér bizonyára nem, akkor még nem volt író, ha dédelgette is ezt az álmot a szegedi bölcsészkaron. Budán tartott legénylakást a Margit körút 56. alatt, ide járatta a postát, talán a csajszikáit is, ide tért meg kocsmatúráiról s egyéb titkos útjairól, amiket nem firtatnék, mert a hitébe való megtérés évtizedekig váratott magára. A Margit körúton lefelé menet a Négy szürke volt legközelebb, s ha alább ereszkedett, a Paksi halászcsárda, átellenben a Rózsadomb presszó, s ha bírta az ember a cigányzenét, a Margitkert étteremig is felkapaszkodhatott. A Széna téren, a Lövőház-sarki kocsma volt a leglátogatottabb hely, két bejárattal. Sárgabarackszínű lakkozott asztalainál hánytuk-vetettük, a pandúrok ellen való talán a két ki-bejárat? A vadabb lányok ide lejöttek velünk, a finomabbakat följebb kísértük, a Trombitás külön termébe. Temesi a vermutok után a Tarot kártyával kábította őket. A Fiatal Művészek Klubjában kapott állást. Bámulatos gyorsan nyerte el e tisztséget, egy évvel Pestre jötte után. Vidéki fiúkkal gondolták frissíteni a belterjes pesti bűnbarlang gárdáját a kultúra csőszei. A Mechwart ligetnél felugrott a hatosra, az Oktogonnál át a földalattira, hipp-hopp, s a Bajzánál volt. Negyedóra volt a csúcsidő. Bunyózott is. Mondok egyet.
A törzstagok közül aznap éjszaka mindenki ott könyökölt az FMK földalatti bárjában. Zuzu legelébb, rockabilly frizúrral John Travoltát játszotta Dixi oldalán, szolidabb költők, Kőbányai Janó és a Fölöspéldányosok, Rozner Géza, hóna alatt a Svéd király kéziratával, Almásy Aladár a plafont bámulta, Bódy Gábor Méhes Mariettát, Erdély Miklós egy újabb pankráción törte a fejét, amivel kibillenthetné a piedesztálról a Bódy-Zuzu-Dixi háromságot. Almásy ekkor kihúzta a kályhacsövet a falból, Erdély arcába nyomta és belefújt. .Erdély felvonított. Megöllek! S pelerinjében denevérmód csapkodva, nekiesett Almásynak. Almásy a szűk lépcsőfordulóba menekült. Mindenki feketéllett a koromtól. Ekkor lépett színre Temesi, s küklopszként, súlyos ökölcsapásokkal átvágta magát a tömegen. Így válik érthetővé, miért is kellett a tapasztalatlan vidéki fiúnak az állás. S bárha nem paradicsomlé piroslott szerteszét, győzte is volna, ha nem ront be a rendőrség, s zsuppolja be a hőzöngőket. Dixit, aki rezzenetlen Buddhaként ülte végig az éjszakát, egy hónapra kitiltották a Fiatal Művészek Klubjából.
De még mindig nem a New Yorkban vagyunk, ahol tinta is járt a kávéhoz, míg Karinthy egy kanapét be nem terített vele. Itt fogjuk találni Petrit és Temesit, akik az Oktogon közeli Kőműves étteremben isznak még, s Csurkát, aki Ady törzshelyét szemelte ki estére a New York karzatán, ha kártyafüggőségben testet öltött játékszenvedélye el nem téríti elébb a Mammonhoz.
Az Akácfa utcában a Dohányhoz közel egy szerény, földszintes épület ablakain megsárgult függönyök koszlottak. Észrevétlen haladt el mellette a járókelő. Nyugdíjas étterem, ajtaján ócska alumínium kilinccsel. A szegényeket szolgálta nappal, éjjel a gazdagokat. A párnás ajtók mögött vörös tapétás hátsó termekben játékbarlang működött az éjszakában. Miután a pórnép elhúzta a csíkot, bezárult az utcai bejárat, s titkos hátsó ajtón surrant be a gazdag. Léhűtők is vegyültek közéjük, hamiskártyások, susogók, pengeélen táncoló maffiózók. De kellettek könnyűvérű lányok (kicsavart citromhéjak) is, hogy kacarásszanak a budoárban, különben nem lenne kaszinó a kaszinó. Akkor más volt a nagy pénz, értelmetlen, hogy leírjam, mekkora összegeket vesztettek-nyertek az urak. Innen érkezett Csurka a New Yorkba.
Ki látott már karón varjút? – bődülte el magát, s lebaszta a tömött bukszát az asztalra a két hörpölgető elé. Sebhelyes arcú és Gyapjasfejű szeme se rebbent, épp kóstolgatták egymást. Kapatos állapotban találta őket a mester. Köztudott volt számtalan sikeres műve okán, a kor kevesei számára jellemző jómódúsága, már-már gazdagsága. Fölényes-barátságos szavakkal üdvözli az ifjakat, s invitálja a kor akkor cool helyére, a Búsuló juhászba, taxit rendel, indul a triász, a hegytetőn csatlakozik Császár István. Záróra után Császár közeli kilencedik emeleti lakásába indulnak. A dúvad Csurka, megragadva Temesi üstökét arccal az asztalra nyomja, mely állapot, a következő mondatra ragadtatja az ifjút, eressz el, mert megöllek. Később, hajnalok hajnalán keseregve monologizál az erkélyen, megsértettem ezt a kölköt, ahelyett, hogy bátorítottam volna, s lép az erkély párkányára, Petri és Temesi vetődve érik el a lábát, Császár István a karjait.
