Egy kedves fotó és egy rajzos levél került a minap a kezembe. Takáts Gyula húgának szól, Szikra Jánosné – Zsuzsa asszony – írta, hátoldalára pedig férje, Szikra János festőművész skiccelt fel egy kis balatoni tájat és köszöntőt. Kedves, baráti integetés Fonyódról, a Szikra és Takáts család generációkon átívelő barátságának jele.
Zsuzsa asszony annak a Kelemenné Takáts Ilonának a lánya, akinek máig meglévő nagy, emeletes házával a Takáts villa csaknem telekhatáros, és bár a két névben még a „ts” írásmód is azonos, az egyezés nem jelent rokoni, csupán rokonszenvező kapcsolatot.
Ki is hát Kelemenné Takáts Ilona? Nos, neki köszönhető, hogy azt az utcácskát, amelyben a ház is áll, ma Szabó Lőrinc utcának hívják, korábban ugyanis Uzsoki utca volt. Történt ugyanis, hogy 1955. július 21-én táviratot kapott Földvárról, majd 22-én betoppant hozzá a vendég: Szabó Lőrinc. Az akkor már infarktusából lábadozó, zaklatott, hajszolt költő Kelemenné egy korábbi meghívásának tett váratlanul eleget.
Kelemenné ugyan építész-tervező volt, de szívesen foglalkozott irodalommal is. Verseit még a negyvenes évek végén küldte el Szabó Lőrincnek, tanácsot, bírálatot kérve tőle. Később pedig, levelezésük elmélyülésével, feleségével együtt meghívta őket a Balatonhoz. Nos, ilyen előzmények után érkezik meg Fonyódra, szinte ismeretlenül, a költő.
A továbbiakban Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc pályaképét bemutató tanulmánykötetéből idézünk:
„Alig emlékszik a korábban csak futólag megismert levelezőpartnerre. A megérkezés után azonosítja csak vendéglátóját halvány emlékével: »Valóban a 6–7 évvel ezelőtt nálunk is járt asszony az illető; kedves, eléggé okos, természetes, sokat dolgozó furcsa nő.« Ez az első impresszió, amelyet érkezése utáni nap ír le feleségének.
A véletlen választás azután jól sikerült, nyugodt pihenést és kikapcsolódást talált.
»Az 1. emeleten lakom (15–16 lépcsőfok); naponta egyszer megyek le. Első, nagy ablakom az utcára (vadonra) és a kertre néz; a hátsó a Badacsony-hegyre és a Balatonra. A berendezés egyszerű, nagyon is egyszerű, de tűrhető, és a rajongóm (bár én nem vagyok Szent) szívélyessége és öröme igen nagy… Jól vagyok. Semmit sem csinálok. Azazhogy pihenek és olvasok, és olvasok és pihenek.« (Július 23. szombat délutáni, feleségéhez írt beszámolójából.)
A költő számára az itt töltött nyolc nap ismét visszaadta a nyugalmat. Ezeket a napjait vendéglátójának kéziratos [482. o.] emlékezéseiből ismerjük:
„A körülmények úgy alakultak, hogy kettőnkön kívül teremtett emberi lény nem volt a nyaralónkban. Az akkor még erdővel körülvett, magánosan álló épületben, kertben szinte úgy éltünk, mint egy lakatlan szigeten. Egyébként mielőtt lejött, levelében kérte is, hogy teljes magányban, elszigetelten tölthesse napjait. És, ezt most szándékosan hangsúlyozom: éjjel-nappal, állandóan magunk voltunk. Akkor én 46 éves, de állítólag tízzel kevesebbet mutató, ép, egészséges, vékony s állítólag csinos és vonzó asszony voltam. Tehát nem a világnak az az egyetlen és legcsúfabb nője, akin még egy »nőfaló« szeme sem akad meg. Tudom, az emberek nehezen vagy esetleg egyáltalán nem tudják elhinni, hogy férfi és nő között – ha még nem Matuzsálemek – lehet egy minden szexualitástól, sőt ennek még a gondolatától is mentes, mély és igaz barátság. Pedig mégis így igaz. S nekem éppen ezért olyan szép és tiszta öröm, mi több: büszkeség a vele eltöltött napokra visszaemlékezni.”
Ritka dolog Szabó Lőrinc költői pályáján: a szíves vendéglátást egy ad hominem szóló verssel is viszonozza.
Hitetlenséged óriási!
Ki szülte? Őshit? Te, magad!
Még csak épp kezdek belédlátni,
de máris rémit, hogy akármi,
mindenképp titkok pokla vagy.
Hogy lehet így élni, nevetni?
elbírni magad? Ami még
visszavan az már szinte semmi,
s csak az öngúny emberfeletti
fájdalmát növelni elég.
A vers előzményét Takáts Ilona elbeszéléséből ismerjük:
„E vers előzménye az volt, hogy Szabó Lőrinc érkezése napján, miután végignézte könyvállományomat, megkérdezte, hogy tudok-e őszinte lenni és az ő kérdéseire igazat mondani? »Vigyázzon, figyelmeztetett, mert ha nem úgy felelne, azt én rögtön észreveszem, és akkor nyomban továbbutazom.« Nevetve feleltem, hogy kezdhetjük. Hiszen nekem direkt jól esett, hogy ő, Szabó Lőrinc kíváncsi az én belső-lelki világomra, tetteimre, sorsomra, esetleges válságaimra. S valóban, mindazt, amit soha senkinek, még édesanyámnak sem mondtam el, kendőzetlenül feltártam előtte. Vallásilag kérdezett ki legjobban, s azt állította, hogy az én vallási felfogásom tulajdonképpen egy döbbenetes hitetlenség. (Én másképp tudtam, de ráhagytam.) Egyéb válaszaimat, feleleteim nagy részét néma rámcsodálkozással hallgatta, nagyon elkomolyodott, magába merült, majd őszinteségemért talán viszonzásul, vagy, hogy szívén könnyítsen, ő is rám bízta titkait. Végül megállapította, hogy én a sok szenvedéstől nézem cinikusan nemcsak az egész világot, de tulajdon magamat is.” (1977. április 12-i emlékező leveléből.)
De sokáig itt sem nyugodhat, mintha búcsúzna, járja végig az ismerős helyeket.”
Zsuzsa asszony pedig még egy kedves fotót is mellékelt a rajzos levélhez.
Takáts Gyula hajókiránduláson a balatongyöröki partok előtt – a fotót Szikra Zsuzsa asszony mellékelte a levélhez, talán ő készítette az 1985-ös Fonyódi Helikon alkalmával
A levélben szereplő dátumokból arra következtethetünk, hogy a fotó az 1985-ös Fonyódi Helikon alkalmából készülhetett, egy balatoni hajókiránduláson… külön figyelmesség a fotós részéről, aki tán Zsuzsa asszony lehetett, hogy a fotó épp azt a pillanatot örökíti meg Takáts Gyuláról, amikor a hajó épp a balatongyöröki – becehegyi partszakasz előtt halad el.
*
Nos, ennyi mindent hívott elő a – soha nem véletlenül – kezembe került Szikra-féle, édesanyámnak szóló rajzos levél, egy baráti integetés Fonyódról.
Megjegyzés: a cím egy Szabó Lőrinccel készült beszélgetésre utal, amelyet Tóbiás Áron folytatott a költővel, 1956 szeptemberében. Ebben szerepel: „Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm záró mondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg az akkori válaszomat: »Gyík egy napsütötte kövön«.” Az interjút a Magyar Rádió 1956. november 11-én vasárnap délután tűzte műsorára, ám a forradalmi események miatt a sugárzásra már nem kerülhetett sor. A hangfelvétel mégis megmaradt, mivel Szabó Lőrinc írósógora, Füsi József átmásolta, így került magánkézből a Petőfi irodalmi Múzeum gyűjteményébe.
> A szövegben szereplő Kabdebó-idézet forrása: Kabdebó Lóránt: Az összegezés ideje – Szabó Lőrinc 1945–1957
