„Megütött húrként rezonálni, rendet, rendszert teremteni. Szépet adni a szépre vágyónak, kibeszélni a bánatot. A távolságok megszűntek, válaszolni kell a kínzó kérdésekre, tanúja lenni a kornak, krónikásai vagyunk korunknak. Hacsak egy kis részt, hacsak keveset hozzátehetünk a nagy műhöz, hacsak egy vörösvérsejtje lehetünk a nagy vérkeringésnek, tettünk valamit.” (Kass János)
Nem előzmény nélküli a debreceni Zsinagóga Galéria és a Kós Károly Művészeti Szakgimnázium együttműködése. A kulturális térként is működő Pásti Utcai Ortodox Zsinagóga ad helyet annak a kiállítótérnek, amely a Fiatal Művészek (FiMű) sorozata első kiállításaként bemutatta az iskola diákmunkáit. Az anyag minőségét látva fogalmazódott meg a gondolat, hogy az oktatók, a művésztanárok is bemutatkozzanak itt. Az idei tanévben 41. éves iskola ma négy szakmát tanít: a diákok mozgókép- és animációkészítő, grafikus, divat- és stílustervező, valamint ötvös képesítéssel hagyhatják el az iskolát. Nem meglepő hát, ha tanáraik alkotói tevékenysége is széles skálát mutat.
A művek ismertetésekor értelmezésekbe nem bocsátkozom, pusztán az alkalmazott anyag, technika, és a formaképzés módjait érintem. A művek ugyanis nem nagyon szeretik, ha verbalizálják őket, a képek, tárgyak a maguk eszközeivel úgyis kommunikálnak. Beszélnek anyaggal, tömegekkel, arányokkal, felülettel, színnel, tónussal, vonalakkal. Az alkotó alkot, a mű „létezik”, hordozza az információt, a befogadó pedig – érzékenysége, nyitottsága, ismeretei alapján – dekódol.
Darabszámban és felületben a festmények teszik ki munkák zömét. Többségükre az expresszivitás, az alkotói indulat jellemző.
Mihucz Kitti: Illanó kék liget, I-II.
Mihucz Kitti bár kiváló tervezőgrafikus, festői énjét szerencsére rendre engedi megnyilvánulni. Képeit széles gesztusokkal, váratlan téri megoldásokkal alakítja. Fegyelme, érzékeny kontrollja, izgalmas koloritja mélyen személyes és hiteles világot hoz létre.
Antal Zita és Halmi Zsolt két-két képe fojtott tektonikus erőket sejtetnek, türemkedő-lüktető festői gesztusaik feszegetik a képsíkot, ez akkor is igaz, amikor Antal Zita egyik képe a hagyományos tájfestészet felé tesz lépéseket, a Négyzetek síkja pedig egy letűnt világ falmaradványait asszociálják. Halmi Zsolt Metafizikai absztrakcióinak sejtelmes biomorf alakzatai azt a baljós érzetet keltik, mintha egy őslény belsejében járnánk.
Hasonló jellegűek Puskás Szabolcs képei is, bár az ő esetében az indulathoz társul egy intellektuális kísérletező kedv is: impulzív (helyenként figuratív) formákkal és színekkel megfestett képei egy részénél színes fonalakat komponál, varr, „hímez” a felületbe. A „varrott” színek (olykor a képszélbe is kapaszkodva) ráfeszülnek a síkra, míg a festettek térbe mozdulnak. Műveit ennek a sík-tér feszültségnek az erős kontrollja tartja egyben.
Hancsovszki Cintia, bár a látványelvűség mellett teszi le a voksát, térillúzió helyett elsősorban a képsíkon tartja a vizuális történéseket. Kísérletező kedvében az anyag és faktúra játékát vizsgálja: helyenként csillogó anyagot kever a festékbe, másutt szinte domborműként lép ki a térbe.
Lajtosné Elek Emese látványvilág határán egyensúlyozó, intim munkái mély személyességről árulkodnak. Talán a lírai expresszionizmus világa áll hozzá legközelebb, de nem idegen tőle a konstrukció tisztelete sem. Érzékeny lavírozott tus munkája Császár József kötetében jelent meg illusztrációként.
Rózsa István Tamás: Láthatár | A torony
Elemzőbb, meditatívabb típusú festészetet képvisel Rózsa István Tamás. Képeit ellentétpárok érzékeny hálója tartja egyben: téri konstrukcióit (olykor figuráit) különös lebegés hatja át, emellett finom kolorit, a komplementerekkel való óvatos egyensúlyozás jellemzi, helyenként egy-egy intenzívebb szín megjelenése kelt további izgalmakat a patikamérlegen.
Sztojka Viktória míves kivitelű, szűk, de tiszta terű képein, bár formái egyértelműek, olykor kevéssé azonosíthatók. Mintha egy álomban, egy bensőséges, otthonosnak tűnő, de zavarba ejtő, organikus világban lebegnénk.
Takács Gergely ugyanazt a motívumot jeleníti meg digitális grafikán és festményben. Drótkockái így teszik nyilvánvalóvá az kevéssé elismert tényt, hogy a művészetben a matéria és annak alakítása a meghatározó, a téma csak ürügy az anyag megszólaltatására.
Molnárné Fábián Emese: Éledés
Molnárné Fábián Emese két műfajban is jelen van. Akvarelljein tetten érhetjük, mi történik, amikor egy alapvetően grafikus alkat oldódó festékhez nyúl. Az akvarell sárgáinak, zöldjeinek omlékonysága és a tusrajz helyenként szinte karcos vonalhálójának együttese teremti meg képei feszültségét. Elszabaduló gyapjúfonalaival az egyik legmívesebb, klasszikus iparművészeti eljárás, a gobelin lehetőségeit tágítja.
Toró József: Az utcán
A grafikák világa ezúttal is sok izgalmat, érzékenységet ígér. A festőként is jegyzett Toró József finom rajzosságú és koloritú szitanyomatain sejtelmesen és váratlanul rétegződnek egymásra emberi arcok és vonal-szövedékek. Lapjain Toró az a fajta kísérletező alkotó, aki tárt lélekkel és éles érzékkel figyeli, mi történik a keze alatt, mit művel az anyag, mely ponton történik az átlényegülés.
Nagy Sándor Zoltán: Kronosz
Túl a magas esztétikai minőségen Nagy Sándor Zoltán grafikáink különlegessége abban áll, hogy az egyébként rég ismert eljárást ma már alig néhányan művelik: lapjain színenként külön dúcot használva készíti színes rézkarcait, akvatintáit. Munkáiban éppúgy megjelennek az antik műveltség témái, mint a mai, gyakran profán motívumok.
Tóth András (a kiállítás kurátora, s e soro kírója) munkái jellemzően apró gesztusokból építkező, a figurativitást kerülő tollrajzok. A sík felületek artisztikuma foglalkoztatja, ám újabb munkái a korábbiak újragondolásával és szokatlan agyagok kollázsszerű felhasználásával készültek.
Tóth András: A fű kinő utánad | Mi történik? Tanuld meg ezt a versemet
Gergely Judit digitális művén a három alapszínből épít függőlegesekkel-vízszintesekkel tagolt szigorú hátteret – szinte Mondriant idézve. Ezen a színek dinamikájától lüktető síkon jeleníti meg finom vonalú, izgalmas rajzokban családja tagjait, eljátszva a nézetek fent–lent kettősségével is.
Kertész Sándor míves kivitelű könyveket hozott. Bár maga is tanulta-művelte a rajzolás-festés mesterségét, fő tevékenységének a képregény műfajának népszerűsítését, tudományos igényű feldolgozását és ismeretterjesztő, nem utolsósorban szórakoztató kötetekben való kiadását tekinti.
Makai Éva: Balázs kisfiam
A térben megmutatkozó művek váratlan változatosságban jelennek meg. A szobrász Makai Éva szintén két műfajban mutatkozik be. Az édesapját bemutató személyes hangú terrakotta büszt Rodin intim felületképzését és tömegalakítását juttatja eszünkbe. A plasztika mellett igazi meglepetés a kisfiáról készített, Rippl-Rónaira emlékeztető finomságú, szép pasztellportré.
Az ötvösművészek munkáiban egyebek mellett tetten érhető a férfi és női karakter is: Vincze Zita hihetetlen finomsággal, mívességgel készíti tárgyait, a milliméter tizedének „vastagságára” húzott ezüstszálakból formálja, alakítja őket. Ez az aprólékos műgond ismét felveti az iparművészet nagy kérdését: használati tárgy, vagy dísztárgy? Dávid Attila Norbert fémmunkái tőmondatszerű, nyers tömörségükkel hatnak. Puritán, szinte szikár füstölőtartói mintha ősi rítusok archaikus kellékei lennének.
Vincze Zita: Ezüstkollekció
Berencsi Erika nemezmunkái az egyik legősibb kézműves eljárást képviselik. Finoman színezett türkiz öltözék-kiegészítői (női táskák, kalap) természetes szépségükkel kötik össze az ősi kultúrák embereit a megjelenésére igényes kortárs felhasználóval.
Balogh Dóra divattervezőt a dizájn gyakorlata és elmélete foglalkoztatja. Újragondolt és újrahasznosított ruhadarabjai a slow fashion (lassú divat) világába tartoznak. Célja, hogy a divatipari lánc mentén – tervezőtől a fogyasztóig – felhívja a figyelmet a társadalmi és környezettudatosságra.
Matyi Ágota látványtervező művész színházi munkáiból mutat be néhányat. Kortárs színműhöz készített jelmeztervei bepillantást engednek az alkotói műhelybe, kreatív anyaghasználatáról is sokat sejtetnek, operaszínpadot megjárt jelmezei pedig megmutatják, milyen egy igazi klasszikus „kosztümös” látványvilág.
Deák Anita: Vörösiszap-katasztrófa
Az alábbi alkotók az installáció lehetőségeinek különböző változatait mutatják be: Deák Anita a természet-művészet világában érzi otthon magát, anyaghasználatában a mulandóságban is tetten érhető állandót keresi, talált tárgyakból összeállított munkáin csak minimálisan manipulálja anyagot, alkotói invenciója a világunkért, a természetért-természetesért való kiállást jeleníti meg.
Forgácsné Plangár Dóra – Kovács Kincsővel közös – projektje során az izoláció és találkozás ellentétére alapozva készítettek „halotti” maszkokat. A munka során a modellek megtapasztalhatták az izoláltságot, amikor látni és beszélni sem tudtak. A maszkok belseje egyedi vonásokkal bír, míg a külső elszemélytelenít. A fotódokumentáció a maszkokat mint végtermékeket mutatja.
Kovács Kriszta, egyetlen munkát hozott, az Identitás-fragmentum című műve mégis az egyik legfontosabb darab, egyben a kiállítás címének forrása lett. Azon ritka pillanat tanúi lehetünk, amikor a kortárs koncept mű tisztán dekódolható, valódi tartalmat hordoz: az alkotó „keretei” (társadalmi szerepei) közötti személyes dilemmáit jeleníti meg.
És végezetül néhány szó a művészetoktatásról: hogy lehet mindezt átadni? Bár a diákok nem feltétlenül látják napi szinten, mit és hogyan alkot a tanáruk, a rajztanár, szakma-tanár nem pusztán a mesterségbeli tudást és a vizuális műveltséget adja át; úgy mutat mintát, hogy hitelesen képvisel egyfajta szakmai alázatot, attitűdöt. Az sem mellékes, hogy az alkotói tevékenység azokat a reflexeket és pályákat dolgoztatja, amelyek az „egységben látás” és „egységben kezelés” képességét fejlesztik. Mert a képen, a műben tényleg minden mindennel összefügg! Aki pedig rendelkezik ezzel a holisztikus képességgel, ha nem marad is a szakmában, meggyőződésem szerint általában is világosabban látja a lényeget, az összefüggéseket, így kevésbé manipulálható – ami szerintem nem kis dolog.
