Fekete volt az ég, a tó tükre meg tályogos. Fáradt fecskeszárnyak verdesték a vizet. A Krász Tibi hívta ide az alvég fölött kavargó fellegeket. Beszélte a nyelvüket. Azok meg ugrottak ilyenkor, mint akit esernyős kísértet ijeszt. Tudni lehetett, ha zuhé jött, hogy a Krász Tibi bosszús valami miatt.
Hát most bosszús volt szerfölött. Három híján összejött ugyanis a hatvanhata, csakhogy Fürst Walter épp akkor mondta be a snapszliját. Szokás szerint. Ez volt az év utolsó kártyapartija. Csönd lett ezután, hosszú csönd szilveszterig. Jutka Persi elzárta a hegedűt. A Frigur kántor játszott legföljebb tejopál orgonán adventi dalokat, vagy a Modern Talking brümmögött a Tolnai Öcsi bácsinál. De nyolc után az se brümmöghetett. Rendeletileg. A Krász-féle jég viszont levert a koporsólapokig.
A Krász Tibi a temető mellett lakott, ahol az erdő kezdődik meg a halál. Abban a kulipintyóban élt, ahol a Patkó Bandi morcos szelleme ette esténként mákos palacsinták ezreit, mígnem egyszer csak elhallgattak a Stonesai, és a Negro-nagykerből is elmaradozott. Nemigen látták mostanság a környéken kísérteni. Továbbállhatott. Kazetták maradtak utána, karimás kalapok, valamint rongyosra játszott kártyalapok. A pasztörizáló főnöke meg kiutalta az üresen maradt kunyhóját a Krász Tibinek.
Egyszer sem nyert még a Tibi a pénteki kártyapartikon, mondogatta pedig, hogy mennyire fontos neki a zsuga, és hogy legközelebb meglesz majd a hatvanhata. Csakhogy a snapszliban a nyerés legelső feltétele, hogy a kártyásnak szíve kell legyen, szíve meg speciel nem volt a Krász Tibinek.
Azzal akarta ellensúlyozni ezt a deficitet, hogy gyakorolt. Rengeteget. Fölvett a cúgos vityillóban egy díszes kalapot, a szemébe húzta rendesen, hogy ne tükröződjenek az íriszén a lapok, és négy helyett játszott egymaga. Próbálta észben tartani, kinek miként jöhet ki a figura. Ha egyedül blattolt, jobb volt szinte bárkinél, csak hát élesben egyszer se sikerült neki.
Így mikor hazaért, újból vesztesen, kibújt a makkoscipőből előbb, és hogy a bőr meg ne törjön, hírlapgalacsinnal bélelte ki gondosan a lábbelit, a hidegvérét utána veszítette csak el. Elmúlt már nyolc, csönd honolt a fák között, a Krász Tibinél viszont a November Rain bömbölt megint. Ráncolta a szemöldökét, léggitározott, és literszám itta a pasztörizált tejet. Egyedül volt, és halálra váltan az élettel pörölt. Fázhatott, hisz verte az ablakát a saját jege.
Fáztak a mellényes lidércek is, és a tölgyek fölött lebegő esernyős kísértetek. Nyikorogtak a szélben a tóparti füzek, és dideregtek az erdő szélén a szapora nyulak. Még az Ikotity is vacogott, pedig rátekerte a buszfordulóban a fűtést teljesen. Várta az utolsó indulást a pénteki menetrend szerint. És hiába járt alatta a motor, hallotta a November Rain taktusait, ezért abban biztos lehetett, hogy a zivatart a Krász Tibi rendelte ide. Akkor meg, gondolta magában, ez hosszú lesz megint.
A visszapillantóra akasztott rózsafüzéren morzsolták az ujjai a finom borostyángöböket, és miközben a szélvédőre lehelte az Üdvözlégy titkait, jó lapokat kért Szűz Máriától a Krász Tibinek.
