Dinnye kutyám (2010–2024) emlékére
Szikrázónak hívják, azt hiszem, ezt a fajta napsütést,
szikrázó napsütésnek hívható az idő.
A valaha volt legszikrázóbbnak tűnik,
rövid időn belül harmadszor.
Rövid időn belül harmadszor gondolom azt egy napsütésről,
hogy a valaha volt legszikrázóbbat élem át,
gond lehet az eseményekkel,
túlgondolhatom hiábavalóan őket,
vagy csak túlontúl összesűrűsödnek.
Dinnyének ásom a gödröt. Temetési gödörről van szó,
és a Dinnyének hívott kutyámról.
Dinnye gödrét ásom, amibe temetni fogom.
Az időre figyelek, azon munkálkodom,
nehogy ott érjen a dél a gödrénél, vagyis a hantjánál,
el kell temetnem Dinnyét dél előtt,
ott kell hagynom késznek gondolt hantját
a déli harangszó előtt még,
túl sok jelet kapok mostanában délben,
túl sok fontos jel ér a delet jelző kongásban.
Szinte félek, hogy dél lesz, mire a hanttal végzek,
éppen dél, ott leszek a jelben,
hogy ér, hogy dél, mikor éppen kész a hant,
ott leszek a hiábavaló túlgondolással
vagy a túlontól összesűrűsödéssel harmadszor.
A harmadik ilyen déljelző kongás
már túlontúl ártani fog a szívnek, az én szívemről van szó,
az életritmus delenként túlgondolt, hiábavaló változásáról.
Kezdődik azzal, hogy a minap Hanván vagyok,
Tompa Mihály sírjánál egy fénykép miatt
kapaszkodik össze a társaság, melyben én is,
s mikor azt mondja a fotós: csíz,
másképp mosolyodom el rajta, mint azelőtt,
mert Csízbe készülünk innen,
és én még soha nem készültem Csízbe,
sem innen, sem máshonnan, az jut eszembe,
Csízben a fényképkészítéskor biztosan azt mondják: Hanva,
eljár Hanváról Csízbe dolgozni Tompa, eljár a gyógyvízbe,
kísérik kutyák, lesz mit mesélnem hazatérve Dinnyének
a felvidéki kutyákról, örömmel újságolom majd neki,
ha hazatérek, hogy láttam köztük csúnyábbat, mint ő.
A fénykép miatt összekapaszkodó társaság
még jobban összekapaszkodik, mikor a csíz szó hallatára,
biztosan arra, elkezdi déljelző kongását a harang,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha,
Hanván kell lenni Tompa sírjánál délben
és ott kell beállnia a valaha volt legszikrázóbb napsütésnek.
Másodjára, néhány nappal Hanva után persze,
hogy pár perc múlva dél, nem az időre figyelek,
azon munkálkodom, kijőve a bereki gyógyvízből,
ahol a hanvai délről,
a valaha volt legszikrázóbb napsütésről mesélek a bátyámnak,
még nem gondolom azt, hogy gond van az eseménnyel,
még nem, hogy túlgondolhatom hiábavalóan a hanvai delet,
még nem, hogy események túlontúl összesűrűsödhetnek,
azon munkálkodom, hogy visszahívjam
a gyengülten fekvő Dinnye mellett otthagyott gondozót,
hogy kérdezhessem, ugye felállt Dinnye onnan, ahol hagytam,
erőre kapva izzasztja-e már a többi kutyámat
egy-egy hiábavalóan túlgondolt eseményre való jelzésével,
felállt, igen, mondja, de csak azért,
hogy közelebb menjen az óljához,
akkor már tudom, azt fogja mondani, onnan már nem állt lábra,
akkor már tudom, azt fogom mondani,
azért, hogy ott érje a hiábavalóan túlgondolt
vagy a túlontúl összesűrűsödött halál, az ólja közelében.
Abban a percben, amelyben megtudom, hogy ezt elmondhatom,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha.
A berekfürdői déli harangszóban áll be
az egyszerre megkönnyebbült
és elnehezült szív súlytalansága,
beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés.
És van a most, a ma, a harmadjára,
a hanvai és a berekfürdői déljelző kongás után
a hernádkaki, persze, hogy épp akkor ér,
amikor úgy gondolom, kész a hant,
és lesz még időm dél előtt elhúzni onnan a csíkot,
egy napot töltött Dinnye erre várva, egy napot töltöttem erre én,
töltök még egy kis földet, letérdelek az utolsó simítások kedvéért,
az addig tisztes távolságból figyelő mudijaim a nyakamba ugranak,
egyensúlyt vesztve dőlök a hantra,
azt hiszik, játszunk, ezt már a kuvasz sem hagyja ki;
majd következik egy kis elnyúlt, szinte ijedt, égbámuló pihenés,
még hallik a harang, „elhalkulni látszik”, ugatná Dinnye,
s erre a zavarra be kell csukni a szemet,
mert beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés,
súlyát veszti minden más a maradék haranghangban.
Nem tudom, hogyan lehet mostantól Dinnye nélkül
várni a negyedik valahavoltlegszikrázóbb napsütést.
Ez a három most túl közel volt egymáshoz.
S az is bizonyos, hogy a holnapi déljelző kongás
az ürességtől is fog kongani, hiába hívható szikrázónak,
netán legszikrázóbbnak az a leendő napsütés.
Az is, hogy semmilyen túlgondolás nem történik majd hiába,
s hogy dologból is akad még túlontúl összesűrűsödni való:
hiszen itt vannak még, akik azt hiszik, csak játszottuk az egészet.
A vers egyik helyszíne Berekfürdő, amely a szerző 2023-ban megjelent kötetének címben is citált központi motívuma. Így ez a vers oda is kötődik, de a kötetben nem szerepel, annak megjelenése után született. (A szerk.)
