Levél Amerikába

(Kántor Péternek)

Amerikában most esteledik.
De hol van Amerika?
Amerika most ott van, ahol te vagy –
ez is egyfajta relativitás, látod, à la
Láng Eszter, hogy február végéig
Amerika épp ott van, ahol te. Talán
az egészet magadba szippantod és elhozod
ide: egy kicsi nekem is jut majd belőle,
ezzel is nő az ég,

az ég, ahova elszálltak halottaink, akár
a kaszonyi úton, akár a Duna-parton
meneteltek, sután és engedelmesen
megadva magukat a sorsnak, nem gondolva
a jövőre, amikor egyszer – nekünk most –
te Amerikában leszel, míg én Budapesten
Genf után elvesztett magamat keresgélem
a sűrű magányban,

miközben kitört a demokrácia, egy újabb,
ki tudja, hanyadik már az athéni óta:
egyesek biztosak benne, hogy ez az igazi,
és hazafias nagy elánnal hadakoznak
az igazság nevében: a döglött oroszlán-
rugdosó bátorság igen megbuzogtatja
a vért és főleg a szájakat, a keresztényi
szeretet nevében jönnek mindahányan
(szegény Krisztus!), csak én félek,
nehogy megint rátaláljanak a bűnösökre,
mint a történelem során már annyiszor.

Ezalatt a Nyugati pályaudvaron, újságpapíron
feküsznek négereink (s az újságban
– már megint – hogy szabadok vagyunk),
de az ő elvetélt lelkükért senki nem emeltet szobrot.

Látod, ilyeneket gondolok kora délután,
míg te, Amerikában valahol, talán egy
egyetemen, talán egy könyvtárban, talán
egy felolvasóesten, talán egy jó kis
kricsmiben egy sör mellett, egy kávé
mellett, hosszú Marlboro-szippantások
mellett, talán egy törékeny nő mellett
Budapestre gondolsz, ha futólag is,
az aranyívű hidak alatt folydogáló
Dunára, a mi Dunánkra, az enyémre,
a tiedre és az Esterházyéra, mely itt
folyik közöttünk, bennünk, és végigfolyik
fél Európán. Mert Európa ott van,
ahol mi lakunk. Bennünk van Európa.

Budapest, 1992. január 19.

K. P.-nek 2009. november 8-án

barangoltam az utcáidon
a duna-parton, a brodszkijon
mentem utánad arra, erre
cigarettafüstök vezettek
valamerre
egy szerkesztőségbe
egy kávéházba
vagy inkább presszóba
az ibolyába
és amerikára gondoltam
amikor még nem keveredtek
hajadban az ősz szálak
a feketékkel

ólomlábakon jár az eső
a délutáni szürkületben
s a reszkető fák homályába
burkolózva ott áll a tél

vegyél vastagtalpú cipőt
vigyázz ne fázzon a lábad
s te szófogadón nyakadba
kötöd a piros sálat

ám lehet-e széltől téltől
őszüléstől csontkopástól
elmúlástól védekezni

lehet-e a múlás ellen
hadakozni

kivont karddal
síppal dobbal
nádi hegedűvel
szerelemmel
szóval verssel
és színesre festett vásznakkal
kötött sállal
és vastagtalpú martens cipővel
védekezni lehet-e