A Spanyolnátha művészeti folyóirat huszadik születésnapján

Volt a családunkban olyan, aki szentül hitte, vagyis szerinte tudta (csak nem sejtette), hogy a szüleim állítása ellenére nem vagyok pogány: a legendárium szerint a ’60-as évek legvégén keresztvíz alá tartottak.

Monyha-tanyáról állítólag a szüleim tudta nélkül apám anyja (akkoriban Miskolc tiszti lakótelepén a velünk egy háztartásban élő Mama, akit anyám felfoghatatlan okból csakis Márcelnak volt hajlandó szólítani) pattant velem suba alatt Monyhán élő násza, anyám anyjának bicajára.

Subát nem tudom, vettek-e fel nők, és hogy az évszak annak megfelelő volt-e, s lehetett-e egyáltalán abban bicajozni. Azt tudom, hogy Mama előtt nem volt akadály, ha rólam volt szó, és a fia ellenében élvezettel tette, amit lehetett, a bicaj is oké, a rápattanás is oké, de azért az nagy tréfa, hogy egy másik történetmondó szerint az eset anyám Monyhán élő anyjával esett meg, vagyis ő esett velem majdnem el (és most tessék figyelni, kicsit bonyolódik a történet:) Perbenyikre (Pribenik, Szlovákia) vagy Királyhelmecre (Kralovsky Chlmec, Szlovákia), Lácacsékére vagy Ricsére vagy Semjénre vagy Kisrozvágyra vagy Révleányvárra menet, s elképesztő, de nem állt meg a feltételezési sor, szóba jött keresztúti célul alkalomadtán Dámóc, Tuzsér, Zemplénagárd, Karcsa, Karos, Pácin, Kisvárda. A sornak itt nyilván csak azért szakad vége, mert én nem emlékszem több említett helységnévre, s nem azért, mert a sztori: mese habbal.

Egy Hrabal-mese szerint a szüleim szigorúbban ellenőrzöttek voltak, mint a vonatok; ha Csehszlovákiába kértek utazást, az engedélyre több évet kellett várni, mint a Skodára a Merkurtól, szóval ezt a keresztvizes dolgot nem hogy csinálni, de emlegetni se lehetett „hivatalosan” sehol: apám hivatásos katonatiszt, anyám a Néphadsereg polgári alkalmazottja a lillafüredi Sziklában, én pedig nem jártam soha anyakönyvek után, ugyan miért és minek is tenném, elvagyok jól a bizonytalanságban, vagyis inkább abban, hogy az igen reménye maradjon meg, s azt sem tudom, hol, hogy kéne kezdeni az ilyesmit, egyáltalán, kell-e kezdeni vele valamit. Vagyis, ha tudom, hol, hogy, és kell-e, azt még magam előtt is titokban tartom. Nem indulok neki az ügynek.

Mama viszont, ha nem is bicajon, de hol gyalogszerrel, hol villamoson, s hol titokban, hol anyámék hallgatólagos beleegyezésével Miskolcon rendszeresen vitt templomokba. Mondhatni: hordott.

Van egy macskám, Suba. Ill. több van, egyiküket hívjuk Subának. Vagy Subidubikának, Sábidábikámnak, Subáleszmubálesznek etc., etc. Ez a Suba, ha Hernádkakon este ledőlök, a mellkasomra ugrik, elterül rajtam, s én Suba alatt gyakran gondolok Mamára, aki ki tudja, mi alapján döntött úgy, hogy a miskolci templomok közül éppen mikor s miért a Deszkába, az Avasiba (reformátusok), a Mindszentibe, a Minoritába, a Szent Annába (római katolikusok), a Búza téribe, a Diósgyőribe (görögkatolikusok), a Vasgyáriba (evangélikus) látogatunk, szóval sikerrel igyekezett jól összezavarni. Ahová nem vitt, azt felfedeztem magamnak: az akkor Dimitrov téri Szent Imre (római katolikus) templomba Lévai Roland barátommal jártam segíteni takarítani, az előző napi virágokat kaptuk érte ajándékba. Érdekes, ezt apám nem nézte jó szemmel… sőt, tiltotta is. Jóval később elmondta, hogy Perbenyikben, kisgyermekkorában a templomszolga szolgájának szolgájaként néhány nem kellemes emlékkel is gazdagodott.

Ma, a huszadik Spanyolnátha-születésnap reggelén, ahogy Berekfürdőn szoktam, megveszem az itteni megyei napilapot (bocsánat, hogy a ma jubiláló onlájn folyóirat alapítójaként múlhatatlanul ragaszkodom a nyomtatott sajtóhoz…), s kedvenc sorozatom, a „Fotóalbum irodalmi köntösben” új darabjában a tószegi templomokat bemutató képírás áll egy teljes oldalon. A sorozat fotós-író szerzőpárosa a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei településeken együtt barangoló Mészáros János és Jenei Gyula. Munkájuk nem csak azért kedvenc, mert korábbi, berekfürdői és tiszaörsi részeikben említve vagyok én is : nagyon jó velük vándorolni így a megyében.

Berekfürdőn időzöm tehát, ahol most Suba is hiányzik, s a reggeli rendes fürdőzés után a mókás kempingcangámmal nem rögvest hazafelé veszem az irányt, hanem megnézni a zaj okát, ami a bezárt üveggyár felől hallik, hátha valamiféle felújítás kezdődik, de útba esik egy templom, ajtaja hívogatóan nyitva, be kell térnem. Maradt kétszáz forint készpénzem a hírlapvásárlás után, egy mécsesre futja. Időmből pedig annyira, hogy a zajforrás kikutatása előtt elüljek kicsit az első padsorban.

Mamára gondolok, aki egy minimum húsz éve megváltatlan miskolci sírhelyben nyugszik, ezen megint felbosszantom magam, hogy az én felmenőim, vagyis az ő mellék- és almenői közül senki sem gondoskodott a helyéről, gyermekei közül páran ugyan tudtak volna, de ma már nem tehetnék, nem is tennék, eszük ágában sem volt, nem is lenne. Hirtelen felindulásból talán majd ennek az ügynek is nekiindulok valamikor, legyen családibb a legendárium. S gondolok Monyhára, szüleim és anyám szülei, testvére nyughelyére, a francba, a zaj meg csak zajong, bent is hallani, meg kell néznem, mi történik a volt üveggyár körül. Igen, a francba, csak kamiont és traktort túráztatnak, én meg magam még pár métert, és a gyár közvetlen szomszédságában fekvő temetőbe térek, mert arra szalad orrom elől egy vadnyúl, csodás jószág, feltétlenül meg kell nézzem, mi dolga arrafelé.

Körmendi Lajos nyughelye felé szalad, mögötte tűnik el, én Lajos előtt leülök egy padra, s végiggondolom, hol, s mikor volt szerencsém templomban nem csak magamban beszélni, hanem közönség előtt szólni, bármilyen okból, hivatalosan, nem suba alatt.

Itt, Berekfürdőn, ahová legelőször huszonkét éve, Körmendi meghívására érkeztem, egy írótábori rendezvényen, kollégák és irodalomra éhes látogatók körében, versben. Gömörszőlősön, Tompa Mihály egykori szolgálati helyén, a SPriNt Tanoda tanulóinak gyűrűjében, s a miskolci Avasiban és a hernádkaki reformátusban, egy-egy küldeményművészeti kiállítás kapcsán. Megszólalásaimnak persze hogy véletlenül volt köze ahhoz a laphoz, melynek éppen huszadik születésnapján írom ezt.

Ahogy jövök a temetőből kifelé, a nyúl távolról társamul szegődik, elkísér a be-, vagyis a kijáratig, talán utánanéz, biztosan elmegyek-e, meggyőződik róla, nem zavarom tovább teendőjében, az üveggyári hévíz- és zajforrások napi rendes ellenőrzésében.

Visszafelé elcangázok még a csudaszép református templomhoz, meg kell járatni ezt a mókás kempinget, csak úgy, megnézni, hogyan süt a toronyra ilyenkor a nap, s elmondani Mamának, vágyom még ma szépre, ezért mindjárt indulok az esti rendes fürdőzésre.

A templomos képek megvannak, azokat telóval készítettem, a nyulat azonban nem tudom megmutatni, fotóztam ugyan, de fényképezőgéppel, s itt, ’másodikhon’ derül ki, „nincs memóriakártya a gépben”.

Mama, Márcel, s ti mind, Kun Marcellák: pogány vagyok mégis.

2024. július 31.