A Magyar Nemzeti Galériában 2025 májusában megnyílt életmű-kiállításhoz Kolozsváry Marianna, a kurátor szerkesztésében szakmailag igényes, jelentős kiadvány készült. A mintegy 180 alkotást (festmények, grafikák, szobrok, gobelinek), az életmű körülbelül felét bemutató, az életpálya szakaszait követő rendezéshez hasonlóan strukturált a terjedelmes, könyvnyi katalógus. Kiemelendő, hogy oeuvre-katalógus is készült (sok jelentős magyar művésznek még mindig nincs megbízható életműjegyzéke, amely az alapja minden művészi életmű értelmezésének). Nemcsak életmű-kiállításokkal, hanem használható tudományos monográfiákkal is adós a szakma.
Kolozsváry Marianna az elmúlt évtizedekben nemcsak számos kiemelkedő művésznek rendezett alapozó bemutatót a kiállításokhoz kapcsolódó tárlatvezetésekkel együtt, hanem vállalta az évekig tartó előkészítő, majd kivitelező munkát is az adott művészt ezek által a magyar művészet fősodrába emeléséhez. Csak néhány ezek közül (időrendi sorrendben): Bálint Endre, Ország Lili, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Farkas István, Anna Margit.
Czimra Gyulának szokatlanul kevés kiállítása volt életében és halála után is. Pedig sikeresen indult: 1926 márciusában – akkor 25 évesen – nyílt meg első kiállítása Párizsban, a könyvesboltként és galériaként működő Galérie du Zodiaque-ban, főként grafikáiból, szénrajzaiból, pasztelljeiből. A Nemzeti Újság lelkesen számolt be erről: „ezek valóságos remekművek. Czimra nevével még sokat fog foglalkozni az otthoni kritika is”. 1926-ban Nagybányán is rendezett kiállítást a Berger-cukrászdában, erről a helyi újság számol be lelkesen. 1926 őszén visszautazott Párizsba, ennek ellenére részt vett Budapesten a Műcsarnokban a Magyar táj- és életkép kiállításon. 1929 nyarán Szentendrén a Városházán részt vesz a Szentendrei Művészek, majd 1930-ban a szentendrei nemzeti szalonbeli kiállításon. 1936-ban még szerepelt a Nemzeti Szalonban a KUT kiállításán, majd a kezdeti aktivitás megszűnt, 1936 és 1945 között nem vett részt nyilvános kiállításokon, visszavonult a művészeti élettől.
Czimra Gyula: Önarckép szalmakalappal, 1934 (Forrás: MNG)
Az ötvenes években néha próbálkozott, de kizsűrizték, visszautasították. A hivatalos kultúrapolitika által egyeduralkodóvá tett, úgynevezett szocialista realizmus nagyon távol állt Czimra világképétől, ízlésétől. Karel Kosik cseh filozófus találó megfogalmazása: „a szocializmus a középszerűek társadalma”.
Czimra attól kezdve, hogy felkészülni, tanulni kezdett tudatosan választott életpályájára – Budapesten, Párizsban, Barbizonban, Nagybányán, Szentendrén –, az önazonosságot, saját hangvételét, saját képzőművészeti eszközeit, kifejezésmódját kereste. Már a harmincas évektől megkülönböztethetően egyéni a színvilága, téralakítása, a síkok használata, a felületkezelés. Sokaktól sok mindent tanult. A kiállításon is és a több szerző által írt könyvben is nyomon követhetők a szemléletbeli változások, a szakmai hatások a korai romantikus realizmustól, a posztimpresszionizmustól (Gauguin bázeli kiállításának meghatározó hatása), a fauve alkotásoktól a dekoratív realizmusig, a puritán geometrikus formákig, majd az utolsó periódusban, a hatvanas években az absztrakcióig közelítő művekig.
Czimra Gyula: Cséplés, 1945 (Forrás: MNG)
Amikor 1964-ben végre megrendezték egyéni kiállítását Rákosligeten a Hazafias Népfront szervezésében 63 éves korában, akkor már az a különös, senki máshoz nem hasonlítható, a közhely valóságtól messze felemelkedő, elmélyülést igénylő metafizikus festő, aki remélhetően ezzel a nagyívű, koncepciózus, szakavatott kiállítással és a Kolozsváry Marianna által szerkesztett és 11 tanulmányt közlő kötettel végre elfoglalja méltó helyét a magyar képzőművészek panteonjában, Mednyánszky, Csontváry, Farkas István, Vajda Lajos, Anna Margit, Ország Lili mellett.
Czimra 1966 februártól életmű-kiállításra készül a különleges státuszúnak számító Fényes Adolf Teremben. A Műcsarnokhoz tartozó intézmény a hatvanas években addig tiltott vagy csak tűrt művészeket mutathat be a kádári-aczéli kultúrapolitika némi enyhülése következtében (Kondor Béla, Kmetty János, Illés Árpád, Bolmányi Ferenc, Román György és az igazán áttörés: Kassák Lajos képarchitektúra-kiállítása). Első igazán jelentős kiállítását nem érhette meg, 1966 júliusában szívbetegségben meghalt. Csak 1974-ben került sor a végre valóban életmű-kiállításra a Nemzeti Galériában, ennek köszönhető, hogy az özvegy jelentős gyűjteményt adományozott a múzeumnak. 1974-ben a Corvina Kiadó népszerű művészeti kiskönyvtára sorozatban megjelent Haulisch Lenke könyve Czimra Gyuláról (ő írta a Paizs-Goebel-kötetet, Czimra fiatalkori barátjáról, akivel együtt dolgoztak Párizsban, Barbizonban, Nagybányán, Szentendrén). Valószínű, Haulisch akkor figyelhetett fel Czimra egyéni hangú, letisztult festészetére, amikor a szentendrei művészetről szóló monográfiáján dolgozott. Ő írta a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításhoz készült, húsz oldalas katalógus szövegét is.
Czimra Gyula: Párisi háztetők, 1964 (Forrás: MNG)
Czimra élete utolsó éveiben a rákoshegyi, rákosligeti művészekkel személyes kapcsolatba került (Laborcz Ferenc, Doór Ferenc, Parrag Emil stb.). Ennek mozgatója, szervezője Tóth Tibor festőművész, képzőművész tanár, aki szakkörének tagjait (közülük többen lettek képzőművészek) rendszeresen vitte műterem-látogatásra, rendezett műveikből bemutatókat az általa vezetett rákosligeti Művészetbarátok Körében (ő alapította 1993-ban a Czimra Gyula Önképző Egyesületet). A figyelem lassú változását jelzi, hogy 1969-ben fekete-fehér és színes fényképekkel illusztráltan megjelent Szíj Rezső művészeti író monográfiája Czimra Gyuláról a Kiskunfélegyházi Tanács kiadásában. Valószínűleg ebben íródott le az a későbbiekben gyakran idézett, a festőnek tulajdonított mondat, hogy a fél életét azzal töltötte, hogy megkeresse önmagát. Azok között, akik a hatvanas-hetvenes években sokat tettek azért, hogy a művészeti élettől távol élő „rákoshegyi remete” hagyatéka, életműve egyre ismertebb legyen, a fentieken (Tóth Tibor, Haulisch Lenke, Szíj Rezső) kívül meg kell említenünk még Szíj Bélát és Soós Imrét. Utóbbi – az özvegy segítségével – a művészre vonatkozó összes dokumentumot összeállította (1979), és a Magyar Nemzeti Galéria Adattárának ajándékozta. Ő tartotta a búcsúbeszédet a festő temetésekor, és több előadásban, cikkben népszerűsítette a szerény, zárkózott és titokzatosnak vélt művész páratlan minőségű, meggyőző alkotásait.
A hatvanas-hetvenes évektől egyre több fiatal képzőművészt vonzott mindaz, ami Czimra műterembelsőiből, konyháiból, szobáiból, ezekből a magányos, ember nélküli enteriörökből árad. A megfoghatatlan csendből. A festőállványok kisugárzásából. És persze az önarcképekből és felesége portréiból. „A legjobb képei megrendítők. Ezért szeretem” – írja Naplójában a műtermét évtizedek óta fő motívumként használó Váli Dezső. Mindkettőjük festészete telítve bensőséges szépséggel, és szokás velük kapcsolatban ugyanazokra az elődökre hivatkozni (Morandi, Bonnard, Vallotton). És még a kortársak közül szellemi társ, intellektuális rokon: Vojnich Erzsébet, Szűts Miklós, Krajcsovics Éva. Vojnich 2025 júniusában „szubjektív tárlatvezetést” tartott az életmű-kiállításon, beszélt arról, hogy az elmúlt évtizedekben milyen erős hatással volt rá Czimra szemléletmódja, képeinek metafizikai dimenziója. Krajcsovics 2009-ben festette meg nonfiguratív festményét Kép Czimra Gyulának címmel (200 × 190 cm). 2022-ben a Karinthy Szalonban rendezett kiállítása kapcsán is elhangzik Czimra metafizikus enteriőrjeinek hatása lírai nonfiguratív munkáira. Tiszta festőisége, visszafogott színvilága alapján jogos kimondani, neki is egyik mintaképe.
Czimra Gyula: Csendélet a konyhában, 1962 (Forrás: MNG)
Van egy találó francia kifejezés a táblaképre: peinture de chevalet, azaz festőállvány-festészet. A festőállvány motívum a művek létrehozásának, az alkotás folyamatának több jelentésű szimbóluma, egyben a művész személyének jelképe. Czimra megközelítéséhez segítene egy olyan tanulmány, mely értelmezné az ő és a kortárs művészek – Barcsay Jenő, Váli Dezső és mások – műterem-festményeit.
Mesterüknek tekintették őt. „A magány belső terei” – írja Dékei Kriszta a Magyar Narancsban Czimra 2025-ös életmű-kiállítása kapcsán, és ez igaz megállapítás a hatókörébe tartozó festőkre is. A most megjelent, tekintélyes méretű, képekben is rendkívül gazdag könyvben szerepel Károlyi Zsigmond festőművész, egyetemi tanár tanulmánya (Czimra Gyula, avagy az egyenes labirintus), amely először 1982-ben jelent meg a Hagyomány I. kiállítás katalógusában (Pataky Galéria, Kőbánya). Már 1978-ban készített Czimra által inspirált műveket. Nemcsak ő maga, hanem a munkásságáról írók is fontosnak tartják bemutatni azt a szellemi kapcsolatot, elkötelezettséget, ami őt Czimra tereihez, alkotói módszeréhez fűzte. Ars poeticája már a fiatalon is közel állt a végső soron a minimalizmusig, redukciókig eljutó, a saját műterméből alig kimozduló Czimrához. Károlyi már nagyon korán felfedezte a vonal és a sík, a vonalstruktúrák szerepét az életműben, szikárságukat és a hozzájuk illeszkedő hideg színtartományt.
Károlyi Zsigmond már 1976-ban rendezett a Magyar Képzőművészeti Főiskola KISZ klubjában kiállítást Czimra Gyula akkor még szinte ismeretlen, egyéni látásmódú munkáiból. Károlyi akkor mindössze 24 éves, kiábrándult a főiskola tanítási gyakorlatából, újraértelmezte a maga számára a festészet alapelemeit (képsík, tér, jel stb.). Ebben inspirálta őt Czimra Gyula alkotásmódja. Károlyi Zsigmond 2002-ben habilitált, a szakmailag igényes előadás szövege a Balkonban jelent meg, benne a saját művein kívül Czimra Gyula-reprodukciókkal. Székesfehérváron a Városi Képtárban ő nyitotta meg a Deák Gyűjteményben őrzött Czimra-művek kiállítását 2010-ben.
A kötetben Petrányi Zsolt illeszti bele Czimra Gyula munkásságát a 20. századi európai művészet történetébe, hálózatába (mondhatni kapilláris-rendszerébe). Elődök, kölcsönhatások, kortársak és utódok. Nincs légüres térben lebegő művészet. Nagyon is valóságos a folyamat, ahogy egy-egy Czimrához hasonló önálló gondolkodású alkotó megjárja a saját útját, kiküzdi a saját helyét. Czimra „eltért a haza művészeti trendektől”, fogalmazza meg Petrányi Zsolt (Síkba átírt kép. Czimra Gyula művészete az európai művészet tükrében). Külön kiemeli a nemzetközi inspirációkat, és szakít azzal a téves megállapítással, hogy Czimra „naiv festő” lett volna; ehelyett magasan kvalifikált, szakavatott, profi festő volt (igényes technikai ismereteiről rajzai tanúskodnak, köztük a hidegtűvel készült egyéni atmoszférájú munkák).
Czimra Gyula: Csendélet a sárga asztalon, 1965 (Forrás: MNG)
Egyelőre nem tudjuk, hogy a közép- és kelet-európai művészetben a hatvanas években jöttek-e létre a Czimráéhoz hasonló szokatlan, meditatív életművek, de a szerző felhívja a figyelmet a szovjet művészet úgynevezett nonkonformista alkotóira, akiknek életművei teljesen elzártan jöttek létre a hivatalos, rendkívül szigorúan ellenőrző szovjet kultúrapolitika tiltásai közepette. 1967-ben és 1969-ben a Fiatal Művészek Klubja szervezésében jártam Moszkvában és Leningrádban, és elvittek néhány fiatal ellenálló művész műtermébe. Akkoriban ismerkedtem Czimra műveivel Rákoshegyen, Czimra Gyula műtermében, özvegye és Tóth Tibor festőművész jóvoltából. Többek között az is felmerült bennem, hogy Czimra kis méretű munkái tiltakozások az úgynevezett szocialista realizmusban elvárt hatalmas képméretek ellen (később a kis, intim méretet elemző írásokban is megfogalmazódik ez a feltételezés).
Markója Csilla igényes, szakmailag hiteles, értő tanulmányát erős felütéssel kezdi: „Czimra Gyula legkevésbé volt amatőr, autodidakta vagy naiv művész. Czimra »különutas«, mint Mednyánszky, Csontváry, Nagy István, Farkas István és többen az Európai Iskola tagjai közül.” Nagyon találó. Az alfejezet címe: Czimra Gyula hűlt helye a kánonban.
Nincs lehetőség valamennyi tanulmányt megemlíteni, de még kettőt kiemelek szokatlanságuk miatt, illetve azért, mert a Czimra-életműben fontos jelenségekről szólnak. Tóth Károly bemutatja Czimra néprajzi gyűjteményét mint inspirációs forrást (a gyűjteményt a róla elnevezett 17. kerületi általános iskolában őrzik). Czimra valószínűleg már a húszas évek végén kapcsolatba kerülhetett a hódmezővásárhelyi, dél-alföldi népművészeti tárgyakkal barátja, Barcsay Jenő és annak mestere, Tornyai János révén. Czimra, amikor elkezdte tervezni és építtetni rákoshegyi otthonukat, külön helyiségbe szánta ezeket a tárgyakat. Számos csendéletén és feleségével közös kettős portréján többet is megörökített ezekből. Amikor az 1950-es években újra dolgozni kezdett, ceruzarajzain megjelentek e tárgyak részletező pontossággal, már-már naturalista megoldásokkal. Ezek a művek meghatározó hatással voltak Tóth Tibor tanítványainak a hetvenes években a nyári Gyulai Művésztelepen készült rajzaira, festményeire. A tanítványok többsége Rákoskeresztúron élt, a Tóth Tibor vezette rajzszakkörbe járt tanulni, dolgozni, és közülük néhányan még életében meglátogatták a számukra mintaadó, példamutató festőt, majd a halála után rendszeresen a hagyatékot igényesen kezelő özvegyet. Abban, hogy a hetvenes években Gyulán és a környékbeli falvakban a művésztelep huszonéves tagjai, köztük én is, paraszti tárgyakat gyűjtöttünk, meghatározó szerepe volt Czimra Gyula környezetének, otthonának és enteriőrjeinek. A falvak lakói a szegénység emlékét látták ezekben a tárgyakban, szívesen megszabadultak tőlük. Máig vannak a konyhámban onnan hozott tárgyak, melyek nemcsak nagyapám délsomogyi kétosztatú házából származnak, hanem a Czimra-képek különös, egyéni hangú tárgyi világát is megidézik. Az utolsó, a legjelentősebbnek tartott korszakában is ott vannak a lakásbelsőkben, még az egyre kevesebb tárgyat mutató miliőben is.
Czimra Gyula: Csendélet gyertyával, 1959 (Forrás: MNG)
Nagyon fontos Lakatos Bálint történész írása az életmű és az élettörténet szempontjából. A környéken nőtt fel, festőművész édesanyja és faszobrász restaurátor édesapja fiatal koruktól kezdve Tóth Tibor tanítványai, s tanulmányában Czimra Gyuláné precízen vezetett háztartási naplóját mutatja be (1942–43-ból). A közös háztartást egyértelműen a feleség irányította, a pénzügyekkel is ő foglalkozott. Czimrát ezek egyáltalán nem érdekelték, csak a saját művészeti tevékenységére koncentrált. Kivétel a kertje, amit gondosan ápolt, gyümölcsöket termesztett. Gyermekük nem született. Amikor az özvegy idős korában kénytelen volt idősotthonba költözni, a dokumentumok egy része Szakáll Ágnes rákoshegyi helytörténeti gyűjteményébe került. Ezek szociológiai értelemben is tájékoztatók Czimráék életviteléről, mindennapjaikról, szokásaikról. A szerző a jegyzékek alapján ismerteti, elemzi az étkezésre, ruházkodásra, lakberendezésre, kultúrára, szórakozásra, vendéglátásra, egyebekre vonatkozó kiadások volumenét, szerkezetét. Ugyanarra a következtetésre juthatunk, mintha Czimra szobabelsőit, konyháját, azaz enteriőrjeit és csendéleteit, valamint a közvetlen külső környezetéről festett képeit szociológiai (azaz nem esztétikai és nem művészettörténeti) szempontok alapján elemezzük. Nem polgári lakásbelsők, mint az igen népszerű Rippl-Rónai József és Vaszary János képein, nem munkáskörnyezet, mint Nagy Balogh János és Dési Huber István munkáin. És nem is értelmiségi lakásbelső. A közkeletű kispolgári jelzővel óvatosan bánnék, hiszen sokféle változatát ismerjük – mégis, leginkább ez fedi le a lehetséges társadalmi megközelítést.
Czimra Gyula: Interieur vázával, 1961 (Forrás: MNG)
Czimra Gyula és Zombory Etelka 1930 novemberében kötött polgári házasságot. Felesége Maglódon született, német családban (Czimra kiválóan beszélt franciául, majd németül is megtanult). Érettségizett nő volt, ami a korszakban még nem számított általánosnak. A Magyar Királyi Kúrián dolgozott tisztviselőként rendes fizetéssel, és gond nélkül vállalta, hogy ő tartja el kettőjüket. Gyakorlatias, földön járó, kemény akaratú, karakteres személyiség volt (sajnos, senki nem készített vele életút-interjút, én sem, pedig a hetvenes évek végéig rendszeresen megkerestem őt rákoshegyi házukban). Rendíthetetlenül hitt férje tehetségében és a nagybányai, szentendrei művészeknél lényegesen eredetibbnek tartotta, a hatvanas években egyenesen a legkiemelkedőbbek közé sorolta. 1934-ben költöztek be a műtermes házba, melyet részben Czimra tervezett, és részt vett a Bauhaus-stílushoz közeli otthonuk megteremtésében. A festő számos portrét festett a határozott testtartású, akaratos asszonyról, és közös kettős portrékat is (Eta, a feleségem, 1935; Olvasás, A művész felesége, 1959; Kettős portré, 1961).
A házasságkötés körüli években és a műtermes ház építése idején (harmincas évek első fele) a róluk készült fényképeken két akaratos, kemény ember látható. Már a harmincas évei elején járó Czimra is rendkívül zárkózott, gyanakvó, távolságtartó, felesége pedig igen elszánt, sugárzik belőle a kettőjük iránti felelősségvállalás, céltudatosság. És az is, hogy társadalmi státusz, otthonról hozott kulturális hagyományok tekintetében fölötte állt a szegénységet is jól ismerő férjének. Biztonságot jelentő kúriai állása, viszonylag jó jövedelme mindkettőjük számára biztosította házasságuk kereteit és Czimra munkakörülményeit. Persze, Czimra többé-kevésbé tartotta a kapcsolatot festőbarátaival (Paizs Goebel Jenő, Barcsay Jenő, Jeges Ernő). Itt említem meg, hogy a kötetben nemcsak a titokzatos, magányos festő művészbarátait mutatják be, és nemcsak a kölcsönhatásokat Párizstól Szentendrén át Nagybányáig, hanem a hasonló szemléletű skandináv enteriőr-festőkkel – Vilhelm Hammershoi, Peter Ilsted – is analógiákat vonnak, és természetesen a bécsi és berlini biedermeier művészekkel is (Zimmerbilde).
Czimra gondozta a kertjét, ám valójában semmi más nem érdekelte, csak a festés, azon belül is az egyre puritánabb enteriőrök, a faktúra (a latin szó jelentése: csinálás), azaz a festmények készítésének technikája, illetve a textúra, azaz a felület alakítása. Először mintha az önarcképeken jelentek volna meg a jellegzetes Czimra-kézjegyek, majd a csendéleteken. Azok a jegyek, amitől a Czimra-képek azonnal felismerhetők, mindenki másétól különböznek, csak élete utolsó periódusában jelennek meg (Az alkotó szobája, 1957, Intérieur sárga asztallal, 1959). Az utolsó években festett műtermei, szobái, konyhái, háztetői azok, amelyek a nézőben erős érzelmi és intellektuális hatást váltanak ki. Ez a realitás, a valóság, állítják. Holott ezek csak az úgymond „realitás”, „valóság” illúziói, képzeteink termékei a műbefogadás során, akárcsak a művészben az alkotás folyamatában.
Czimra Gyula 1901-ben Budapesten, a VIII. kerületi Magdolna-negyedben született, a Koszorú utca 24-ben. Munkáskörnyezetben élt, tanult és dolgozott 1924-ig, Párizsba utazásáig. Szüleivel és három fiútestvérével többször is költözködtek a kerületen belül. A szülők felvidéki származásúak, apja asztalossegéd volt. Összetartó, gondoskodó családban nőtt fel. 1918-ban elvégezte a Ganz Gép- és Hajógyár fémipari szakirányú iparostanonc-iskoláját, itt dolgozott géplakatosként.
A fordulat 1923-ban következett: beiratkozott az Iparművészeti Főiskola esti rajztanfolyamára, majd 1924 májusában Párizsban az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts-ra. Egy évig Lucien Simon, az iskola vezető tanárának tanítványa. Párizs, Barbizon, Nagybánya, Szentendre után Rákoshegyen, a Bulyovszky utcában házépítés. Egészen más környezetben, közegben, mint ahol született, felnőtt, szakmákat tanult. Budapest XVII. kerülete 1950-ben több városrészből jött össze közigazgatásilag, távol a belvárostól, sok zöldterülettel. Rákoshegyen már a húszas évektől sok művész, tudós élt, alkotott (például Bartók Béla, Kodolányi Gyula, Dési Huber István, Derkovits Gyula). Nevezetességei közül kettőt szoktak kiemelni: a volt zsinagógából lett baptista imaházat és az Erdős Renée Házat. Attól kezdve, hogy a Tóth Tibor által rendezett rákosligeti bemutató után megkereshettem az özvegyet szigorúan és méltó módon őrzött otthonukban, meggyőződésemmé vált, hogy a csendes környezet, a távoli város, a tágas tér, a zavartalan magány alapfeltétele volt annak, hogy ez a csendet igénylő és csendet árasztó, meditációra alkalmas, metafizikus festészet létrejöhessen, s számára ehhez optimális háttér volt a műterem, a ház, az utca, Rákoshegy.
Czimra Gyula: Halak az ablakban, 1964 (Forrás: MNG)
A metafizikus jelentése: a természet dolgai után való, a létező világ felett álló, csak spekulatív módon ismerhető meg (görög eredetű szó, elsőként a milétoszi természetfilozófusok használták a mitológiai magyarázatok helyett). Czimra szűkszavú enteriőrjei arra az alapkérdésre keresik a választ, hogy mi a dolgok valódi természete. Egyben szellemi mélységük és magasságuk titka is. Egyáltalán: mi a létező? Olyan lakásbelsők, tárgyegyüttesek valójában nem léteznek, mint a Czimra-festményeken. Egyáltalán: valóságos dolgok a megfestettek, vagy csak a róluk való ideák, képzetek? A nyitott érzékszervű néző persze hogy zavarba jön; a képeken megjelenített látványok nem egyeznek hétköznapi tapasztalataival, ám valahogy mégis. Persze hogy meglepőek a rendkívül koncentrált – és nem is akármilyen koncentrációt igénylő – festmények, hiszen alapvető és megválaszolhatatlan (vagy egyelőre megválaszolhatatlannak tűnő) kérdésekre válaszolnak a maguk módján: mi a tér és az idő, mi a fizikai valóság, és mi van mögötte? Czimra metafizikus festő abban az értelemben is, hogy műveiből magány, elhagyatottság, kiábrándultság árad. Az üres terekben nincsenek emberek. (De az 1914 körül indult metafizikus festészethez nem kapcsolódnak művei.) Ebben az értelemben az elsők között Szíj Rezső (1969) és Haulisch Lenke (1974) írt róla, akik a metafizikus mellett a meditatív, letisztult, öntörvényű, kívülálló, rejtőzködő jellegzetességeket hangsúlyozzák, s hogy belső emigrációban élt. A kötetben bibliográfia is található.
Czimra Gyula: Kék falú szoba, 1965 (Forrás: MNG)
Talán nem illik olyan szerzőnek bemutatni egy katalógus-könyvet, amelyben maga is szerepel a tanulmányírók között. Mégis: át kellett lépnem ezen. 1968-tól, kezdődő szakmai életemben az elejétől jelen volt a Rákoshegyen megismert Ország Lili (1928–1978), akinek első budapesti kiállítását rendezhettem, és Czimra Gyula (1901–1966), akinek rendszeresen járhattam műtermébe, és az özvegyével folytatott beszélgetések során alaposan megismerhettem életművét. Számomra szokatlanok voltak a kis méretek, az is, hogy a festmények nagyobb része álló formátumú (ebben is a rejtett szakralitást véltem felfedezni). Nagyon hamar megfogalmazódott bennem, hogy a festésmód, a kifejezési eszközök, a festői nyelv eltér a hazai művészeti trendektől. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején újra láthatók voltak a magyar modernisták, az Európai Iskola, az absztraktok és a fiatal generáció által meghonosított új irányzatok. Czimra egyikbe sem illett bele. Más volt, szokatlan, nagyon eredeti. Erről szól a kiválóan szerkesztett, alapos könyv, katalógus és a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása is.
„Mily üres a világ” – egyrészt (Pilinszky: Apokrif). Milyen tágas, telített, sokrétű, felfoghatatlanul gazdag. Még ha csak repetitív terek, figyelemre méltó, de egyszerű konyhai eszközök, a hétköznapi lét szükséges kellékei is. Szigorú, rendezett kompozíciók. Ez az üresség egyáltalán nem fojtogató, a hiány természetes állapot. Az életműben végbemenő redukció folyamatára több szerző is felhívja a figyelmet, de arról kevesebb szó esik, hogy a szűkítés, a lecsupaszítás során Czimra megvalósítja a csend – a látható, hallható csend – megjelenítését utolsó periódusában, a hatvanas években.
Szintén kevés szó esik arról, hogyan lettek egyre inkább csak a térre és a tárgyakra fókuszálók a festmények. Czimra festett önarcképeket (némelyik kimagaslik a műfaj hazai történetéből). Kettős portrékat feleségéről és önmagáról (ezekből kiemelkedik az 1961-es Kettős portré leheletfinomságával, törékeny, mondhatni nem evilági színvilágával). És így tovább. Jelentésük hiányát nem pótolják, nem helyettesítik a hozzájuk tartozó tárgyak, eszközeik.
És ami egyelőre teljesen hiányzik: „A tiszta forma kihangsúlyozása és a színek kápráztató gazdagsága vezetett” – szögezi le határozottan pályája végén. Képi elemeinek nagy része szimbolikus tartalmak, többféle jelentés hordozója. Látszat az egyszerűség, túlmutatnak a közvetlen, szó szerinti értelmen. Czimra Gyula bezárkózva rákoshegyi műtermébe és az általa művelt kertbe, szakrális festővé válik. Nem vallási, transzcendens, hanem spirituális értelemben. Miközben az ember teremtette anyagi világot festi, egyre inkább a valóság magasabb rendű, nem fizikai, hanem szellemi aspektusait helyezi előtérbe.
Még a jelentős alkotók közül is kevesen jutnak el azokba a szellemi (szakrális, spirituális) mélységekbe, magasságokba és a tudati koncentráció, műteremtés olyan állapotába, mint Czimra Gyula a hosszú évtizedek alatt a képteremtés folyamatában. A nézők, befogadók közül még kevesebben. A Kolozsváry Marianna és munkatársai által a Nemzeti Galériában létrehozott életmű-kiállítás és a szakszerű könyv nagymesterré avatta a festőt. Czimra hazaérkezett. Végre.
