Párnák

I.

Vörös és barna, rozsdaszínek, itt-ott még szürke és bordó.
Mindenütt durva kord, lószőrrel tömött, nagyon kemény.
Hengerpárna ez, akkora, mint én. Mármint a törzsem, lábak
nélkül. Ezt ölelem. Őszi avar színei, ez nem illik kisgyerekhez.
Az ingaóra jár, finoman jelzi az időt. Rajta kitömött sárgarigó.
Besüt a nap az ablakon. Csend van, hatéves vagyok, könnyes.
Nem tudom mi történt, rohangáltak és kiabáltak. Reszkettem.
Sötét volt, hideg, aztán elaludtam… most érzem, nincs már itt.
Bizonyosan tudom, hogy nem is jön vissza soha…, nem lesz,
aki elmondja, megmutassa, hogyan kell majd férfinak lennem.
De akkor ezt még nem tudom…, ötven év után dereng fel…
Házat, hengerpárnát elkattogott az idő, az inga nem üt tovább.
Arcomon érzem borostáját, ahogy magához von… bár halott.

rigó nem dalol
karjával nem ölel meg
hideg lesz mindig

II.

Hónom alatt a párna. Nincs más, amit elvigyek, nincs messze.
Öt-hat perc és ott vagyok. Tizennyolc évesen minek sietnék,
egész további életemben ott lesz velem, a fejem alatt.
Vele fogok élni, egy kis szobában. Meg azzal, akit elveszek,
lángoló szerelem, a jegyesemmel. Estére már a feleségem lesz.
Nyár van, zöld minden. A párnán nincs huzat, éri a lángoló nap,
és remélem néhány az atkáim közül nem pusztul el emiatt és
az új helyen élő atkákkal majd megszeretik egymást, és lesz új
kolónia. Így is lett. Húsz év után…, végül eljöttem az ágyból is…
meg a neműből is, a párna s vele a toll az enyészeté lett és
az atkák is mind. Megtörtént. De akkor ez nem volt fontos,
újabb húsz év után jutott eszembe. A válási aktákat kidobtam, a
régi számlákkal. Szemüveg nélkül úgyse…, csak cipelném hiába?

szavaid közül
csak egy igened takart
napot életet

III.

Kilencvenkilenc, augusztus – a színek mind elillannak a tájról.
A Hold, mint egy párna a szememen, eltakarja a fényt, fakó
és homályos lesz minden. – Boldogtalan vagy, Apu, látom… –
mondja a fiam. Neki elhiszem. Elszürkülök, mint a Föld és az
Ég. Azt hittem eddig, nekem így kell lennem. A Kozmoszban
négy perc múlva visszaáll a rend, én még egy hónapig várok,
míg találkozunk, s így a mozgatatlan mély, ami lenyelni készült,
szétfoszlik ingének felragyogó fehér fényében. ..………………….
Azonnal tudom, hogy ő az. …………………………………………………….
Egész nap, egész éjjel, halszagú csillogás, szikrák és sós tüzek…
………………………………………………………………………………………………………
Negyvennégy évig ugyan ki voltam? De ez nem számít. Dokkolás.
………………………………………………………………………………………………………

azóta minden
percben karod a párna
megtart fogása

IV.

Ide csak reggelente süt be a nap, de az elég is, itt meleg van.
Madarak élnek a huszonkét fán: nyaranta zöld erdő lesz az
ablakunk előtt, a párkányon ibolya nyílik – cserépben. Kevés
dolgom van már, alig kell valami, telefonnal mérjük az időt.
Zene szól, hatvanhat éves vagyok és már minden megtörtént.
Nincs semmilyen rovar, sajnos a fákat elhagyták a méhek és
a darazsak is…, vagy talán elpusztultak. Hiányoznak, mert
olykor be-betévedtek az ablakon, körülrajongtak, s aztán ki
is röpültek, vissza a szabadba. Szerettem a zümzümüket.
Párnák az ágyon, mindegyik tiszta, frissen mosott, harminc-
harminchárom, kicsi, nagy, közepes, kemény és lágy, selymes
vagy tömött. Körülvesznek, és ránk simulnak, mint a szeretet,
amellyel huszonkét éve tartjuk életben egymást.

álmod ölelés
csöndes ajkad szuszog a
csillagos éjben

Haibunok három tételben

I.
Sekina

Sok tudós úgy hiszi, hogy amit keresnie kell az messze, olykor
végtelenül messze van. A világegyetem széle végtelenül távoli,
mint ahogy végtelenül távoli kezdete is, a szingularitás, az a
megragadhatatlan valami. Végtelennek mondják a teret, s bár az
időt ugyan nem, de értelmünk számára gyakorlatilag az is annak
tűnik. A papok is végtelennek mondják Istent. És főként elérhe-
tetlennek. Legtöbbünk képzete az, hogy halálunk után is lesütött
szemmel kell Elébe járulnunk, hogy Jelenlétében porszemnyi lé-
tünk, ha csak egy pillanatra is, de legalább a különítélet szem-
rebbenésnyi idejére megálljék… Ritkán merek arra gondolni,
szívbe markoló rettenettel, hogy Ő végtelenül közel van, mindig,
mindenütt, megszakítatlanul, s hogy bármikor és mindenütt sza-
kadatlanul megérinthetném, kihajtogatva az engem alkotó
atomokból az összegyűrt dimenziókat. Ide rejtezett az Idő kez-
dete előtt. Fel kellene vennem valódi méretemet, hogy megpil-
lanthassam könnyeiben igazi önmagam, de ezt a borzalmat
nincs erőm egyikőnkkel sem elszenvedtetni.

Jelenlétedben
állnék. Összeolvadnánk.
Minden Lesz Minden.

II.
A Fal

A Fal mintegy ötszáz sing magas volt, ezt az árnyékából lehetett
kiszámolni, mindenesetre messziről volt csak felmérhető valósá-
gos és irdatlan mérete. Ha egy bizonyos közelségbe került vele az
itteni ember, akkor egyre növekvő nyomást gyakorolt rá a lát-
vány, és csak nagyon kevesen merészkedtek el a lábáig. Főleg a
gyerekek, akik a Fal közelségében szabadnak érezték magukat,
csak ők merészkedtek el oda önfeledt játékaik közben. A felnőt-
tek, ha csak tehették, kerülték a Fal közelségét és szinte mindig,
mindent úgy csináltak, hogy a Fal a hátuk mögött legyen. Ahogy
átlépték idejük ötven-hatvanadik nyarát, már el is feledkeztek
róla, nem látták többé, nem beszéltek róla sosem és nem hallot-
ták meg a róla szóló elejtett megjegyzéseket a fiataloktól. Pedig
a Fal olykor mozgott, legtöbbször hátra, és olyankor átadott va-
lamennyit az addig alatta rejtezett területből, így a falu határa
lassan bár, de nőtt. Az új földön sosem vesztek össze a falusiak,
nem érezték volna illendőnek. A Falat csak a felhők nem tekin-
tették akadálynak, elhúztak felette minden irányban. Madarak
sem repültek arra. Így éltünk ott, a Fal mellett, mióta csak az
eszemet tudom, s meséinkben is ott áll mindig, pedig alatta van
jövőnk.

Még repülni sem,
még vágyni sem, csak várni
tízezer tavaszt.

III.
Samael esemese

A halál angyala, maga az Ördög, aki elragadja a gonosz lelkeket. Nos,
ez a történelem előtti démon esemesezik…, dadog. Beköltözik a telefo-
nokba, a tévébe, az internetbe és mondja, csak mondja, ami kifér
belőle, magáévá tesz mindent, a szájával, a nyelvével, és tüzes far-
kával. Nem marad utána más csak egy fekete kör, reszketeg, hebeg,
hebeg. Körötte szertedőlnek a házak, emberek. Köröznek iratok, és
elhangzanak beszédek, hogy ez így nem jó, és figyeljünk oda, de a
hírközlés megnövekedett sebességével a jók szívben, lélektől ihletett
kommunikációja alulmaradni látszik. Fekete űr fenyeget, olyan, ami-
ről még János apostol sem mert írni, olyan, ami Kuruksétra vagy
Megiddo mezejénél is rettentőbb. Előtte kell erről írni, mert utólag
majd nem lehet, talán még nem késő, keljetek fel és tegyétek, amit
kell, különben a pernyéből ez a mondat fog összeállni a szélben, ami-
kor nem lesz más, csak a szél, csak a szél, csak a szél…

Krá tere tá tong
szálak szálak ezerek
va laott… város?

Színképek a Pannon-tenger aljzatáról

1 (kék virág)

kék virág nyílik e síron
szára kőlap fölé hajlik
a gyönge ágon hajnalka
himbál halvány pora elhull

időtlen szélcsend percegi
a mérhetetlen távolság
lassan szürkülő pollenét
zene nem szól táncot nem rop

még gondolatban sem senki
illetlen lenne – ki tudja
kié e sír ki fekszik itt
lehetnék én is vagy apa

vagy idegen ki éltében
holtában láthatatlanul
rejtve maradt –

2 (piros lett)

piros lett arca mindene
gyakran kiserkent a vére
váratlanul is eredt meg
ütést kiállni ifjú még

piros maszat lett mindene
gondolni e pusztán bármit
lehet mert a szikkasztó szél
úgyis mindent elhord szétfú

a véríz ördögszekéren
gördül végtelenül tova
dal nem zeng süvítő táncot
az éles égen homok jár

sír nem domborul föléje
e tengeraljzat tombolva
szikkasztja szét –

3 (vörös pipacs)

e földön ez volt a szokás
vessző vagy husáng ütlegek
kiütöm a fogadat te
szottyadt kurva három évvel

esküvő után részegen
ez tűnt férfiasnak falun
városon – mindenki lássa
ki is itt az úr halálig

a véríz ördögszekéren
gördült új asszony is ugrott
kútba vöröslő víz árvák
ólba bújtak majd a sírba

ahol hulló szirmaival
pipacs emlékszik el nem élt
életükre –

4 (szürke ég)

„Csak köd kisért most és halál,
a kávéház égboltja szürke”
(Kosztolányi Dezső: Csatakos virradat – részlet)

türkiz ég leng a tócsákon
hajótlan vizetlen partok
legyek legelnek alvadó
sarat rajuk dögöt jelez

rozsdás fénytelen vasakra
a türkiz ég vet szürke fényt
ki volt e test kit hord a szél
szív nem dobog sem emléke

nem hív nem dereng elveszett
közömbös szürke ég von rá
felleget és sötétlő űrt
tűrhetetlen enyészetet

meddő és tengermélyi
és élettelen éjszakát
vizetlenül –

5 (szürke éj)

most égre nézni fel minek
nincs emléke sem köd lepi
szmog bolyong e szürkületben
szobra még áll nincs ki nézze

elmúlt emléke is rég holt
nem zeng a fakó bariton
rozsda reccsen hangja surrog
közömbös szürke ég von rá

barbár éjt és sötétlő űrt
tűrhetetlen ígéretet
semmi életet hagyott ránk
zsarnok volt ez kétségtelen

ám mi hagytuk szürke éjét
kifosott gennyes szutykait
ránk rohadni –

6 (sötét világ)

virág nyílott világunkon
szikkasztó szél hordta széjjel
hulló porát

hogy ki élt itt kié a sír
mindig láthatatlan marad
emlékország

Áldás újrakezdőkre

1

idegenbe futnak földjükről
hogy hazát találjanak
elhagyva ezt a délibábos
vad országot

legyen fiatal hajtásukban
erő gyökeret verni
tartson ki nékik e látomás
olyan soká

hogy fiakat foganhassanak
ég adjon fejük fölé
tetőt és a lelküknek hazát
ottmaradást

ott lesz hazátok ahová
viszitek mert eddig is
csak annyi volt amennyire
az bennetek van

2

ott van hazátok ahová
építitek majd házatok
nem fövenyre csak sziklára
magatokra

éljetek elhagyva múltat
horizontra szegzett szemmel
legyen feloldott mind a bűn
tenger igya fel

minden hajnal új születés
gyógyír az új nap más ország
áldott-szűz új életjövet
vizek s egek

ott lett új hazátok ahol
gyökér és lomb nem árny ered
feloldva mind a régi bűn
tenger mosta el