Ameddig a szem ellát
Hegynek látszott.
Olyannak, mint a többi.
Nem kisebbnek,
és nem magasabbnak.
De mégis:
egy kicsit talán magasabbnak.
Formára közeli rokon,
színre meg:
ugyanaz a kékbe hajló szürke.
De mégsem:
szürkébb egy árnyalattal.
Hegy vagy felhő?
Vitatkoztunk rajta.
Vagy nem:
valami egészen máson.
És mire visszanéztünk:
volt – nincs.
Eltűnt a két másik
hegy vagy felhő közül.
A fényképen,
amit másnap küldtél róla,
hegynek látszott mégis.
Hegynek teljesen.
Valami a kékről
Ez itt a semmi. És ez itt a végtelen.
Ez itt a folyton múló, pulzáló jelen.
Innen nézed öröktől fogva már,
ahogy a semmiből a kék ég összeáll.
Nulladik nap
Abszurd, hogy itt vagy, ebben a városban,
aminek a nevét is elfelejtetted egyszer.
Látogatóba jöttél,
néhány napra csupán,
és sejtelmed sincs róla, hogy bármelyik
mondatod arcomba sodorhatja a szél.
Abszurd, hogy nem hívlak fel,
ahogy az is az lenne,
ha megtenném.
Mint ez az egész történet,
a mi történetünk, mondhatnám,
ha nem lenne abszurd annak nevezni.
Régről itt maradt erőleveskockából
főzök levest, és rejtett tartalékok után
kutatok a kamrában,
hogy ne kelljen kimenni a házból.
Aztán adok egy lehetőséget a véletlennek,
mert tudom, hogy nem fog közbelépni.
Valahogy mellékíze lett a kávénak is,
beleiszom, kiköpöm,
és közben a versre gondolok
(nem olvasod majd ezt sem, jól tudom),
a versre, amit erről a napról írok majd,
a nulladik napról egy elmaradt fesztivál előtt.
