Szemelvények a szerző „Erotikai kalauz” című, megjelenés előtt álló – vagyis jobbára még „piszkozati és tisztázati lapok” zavaros tömegeként elfekvő – prózakötetéből

A közhely erotikája

Szépek a kezeim.

Nem feltétlenül önmagukban, képtárgyként. Elfogulatlanul kell ítélkeznem. Robusztus darabok: túl széles kézfejek, rövid, de elegáns vonalvezetésű ujjak, szőr és májfolt a megfelelő arányban. Attól szépek mégis, hogy, mintegy időtörésben, mindig másnak mutatkoznak: már fiatalon is öregek, s öregen is fiatalosak; egyben tartja őket, őkelméket, valami télen-nyáron ható, melegbarna tónus. Őszinte pillanataikban a velem érintkező felületek, úgy is, mint ítélőerővel rendelkező testek, saját tulajdonú, bensőjükből szóló szájjal kimondták, hogy jók, hogy csodásak a kezeim. Az egyetlen hiteles visszajelzés arról, hogy vagyok: jó az érintésem. S tulajdonképpen ezt nevezem én állandóságnak. El kellett hinnem e laudációkat; meglepettséget színlelve eltartottam magamtól önállósodott részeimet, s némi bávatag büszkeséggel, mintha először látnám őket, elrévedeztem: jók, tehát szépek.

S persze akkor a legszebbek, amikor írok. Erősen, vagyis valamiféle erőltetett biztonsággal fogja jobbom a pennát, míg a bal(fék) lator lehetetlen gondolatábrákat bonyolít a papír fölött – szüntelen kontralátnok.

Közhelyes zsenikultusz, egyéniségmániás romantika sajátlagos következménye, hogy szeretem magam? S mi van akkor, ha mindenki ilyen bátor, ilyen igazságos, ilyen őszinte önmagához? A vállalás komolysága! Összetartozunk.

Mert, hát, nagyszerű példányokat láthatunk mindenütt az emberlakta terekben, gyönyörű kezeket. Könnyelmű vagyok, aggálytalan szabadgondolkodó, ha azt mondom, hogy minden kéz – miként minden egyedi térkép, azaz oltári orca – gyönyörű? Holott tudjuk, a kéz csak az arc szolgája; mellékes, de szorgos dallama. Az arc külön fejezet – feleléskor ne szárnyaljunk, a feltett kérdésre válaszoljunk!

Mi a feladat? Kinyilvánítani: ha minden kéz tökéletes, akkor a kéz – kész. (Elkészült. Nincs már „vele” gond – dolgom.) Hát, ez (a) közhely!

Kimondtam.

Érdekes.

Ha tárgyszerűen lehet lírázni, akkor, nyilván, lehet elvontan lihegni is. Fából vaskarika? Inkább a lehetetlen megkísértése; elvetemülten, de mégis: a kiűzöttek megbotozott szenvedélyét idéző, egészséges élni akarás. Az élet: ismeret. S a dolgok egyszerű tudomásulvétele pedig már-már maga a megveszekedett, ragadozó poézis.

Kezeket a magasba!

Énekeljük együtt: dó-ré-mi…

Kiképzett kezek képtelen szavai.

Ádáz figyelem

Vajon miről beszélgetnek az angyalok műszak után, midőn megfáradt lényegiségükkel billegnek valamely égi vendéglő felhőpuffjain? Már ha van munkaidő egyáltalán, s ebből következően van szabadidő társadalmukban. Akárhogy is, józan feltételezésünk szerint saját hiányosságaik túlsúlyát panaszolják; hogy az oly konkrét megjelenésű földiekkel foglalatoskodnak ugyan, de maguk még csak nem is árnyak, nem is fények: valamik… Lázongásuk örökkön értelmetlen. Tudniuk kéne, a test is mily átmeneti, mily tünékeny. De legalább megfogalmazható! – vélik, mint hiánybeteg irodalmárok.

Szokás az ifjúságot s az öregséget rokonítani bizonyos angyali semlegesség képletében: „fehéren és tisztán, vágyaktól mentesen”… Azaz nincs áttétel, nincs „meta-forma”; a létezés tömör és közvetlen. Soha oly makacsul földhözragadt vágyak, mint a kezdetben s a végben! S amikor a legnyilvánvalóbb a vágy megléte és uralma: egy önmagával elégedetlen ifjú hormonömlenytől áthatott működésében a legelérhetetlenebb a másik – a „minden”. A kitárulkozó teljesség keltette sokk kötözi az indulatot: minden, minden adott, s minden, minden oly távoli – s magyarázatra vár. Értelmezésre tehát; de miért nem inkább egy könnyű s akár felelőtlen érintésre? Alkati kérdés – már a kezdeményezőt illetően.

S a legelveszettebb s legangyalibb lénynek, a huszonegyedik századi költőnek kiváltképp meg kell küzdenie a magyarázat és az önfeledtség dichotómiájával; és nem tudja, mert a felgyűlt leckék és stiláris ajánlatok szorításában nem tudhatja, hogyan művelje jól a jó élvet: ha elemzi, elvesztegeti, ha ömleng, kiárusítja. Mindkét metódus életveszélyes önmagában, de vonzásuk – és elkülönülésük! – ma egyaránt faktum. A szintézis unalmas lenne, kell az izgi skizofrénia; ezt diktálja az egyre kiszámíthatóbb ó- és újmodern modor, s ennek mond ellent a mindenkor kiszámíthatatlan életszerűség: hogy értsenek minél szélesebb körben, s szeressenek is lehetőleg, ha már költőnek szánt édesanyám alkata s idegzete. Ma embert próbáló kihívás költőien létezni; soha nem volt bonyolultabb, bonyolítottabb, az ész-lelés gyarló tempójának kiszolgáltatottabb a vers. A versállapot. Szürke hegedűsök: neves és névtelen – vesztesek. Mégis: megkísérteni a lehetetlent ifjan kell, s nem agg bajnokként, meggondolásoktól és gyávaságtól édesülten!

Megannyi elhivatott költő friss kötetét ünnepelhetjük az édes mában. Mert próba és beavatás egy könyvvel a könyvrengetegbe veszni… (Munkálkodás után a jótékony alvásba menekült tudat kényszerébredése a nyilvánosság rivaldafényében.) S mondhatna-e többet meghatározottságairól s kényszerű indulatairól bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott szerző, mint hogy – a „lírai személyesség” szánalmasnak érzett nyálazását mellőzvén! – azonosulnia kellett valami „nagy egésszel”, megértendő azt a bizonyos „mindent”. S ez a kétségtelen egész a bioszféra s annak összes lényszerű lakója –; a velük elvegyített, vagyis inkább rájuk oktrojált, a lírai éntől előzőleg már gondosan elidegenített családtagokkal „gazdagítva”. Keretben, legalábbis keretezett lé(t)ben, mintegy: melegített akváriumban; a beszűrődő, utcai neonfény s az átzöldült akváriumi neonfény üdvözítettjei. Riasztó gazdagság – átélhetővé szűkítve. S merően nézi egy adott város otthonnak érzett burkában egy okos egyén a létezés biológiailag igazolt tényezőit; s érzi, ezek egyike lehetne akár önmaga is…

A szerző tehát kihelyezte saját meglétét egy – az ősóceánból ideálmodott! – mikrotelepbe; egy tapasztalatilag nem kellően tömeges, de tudományosan modellikus mennyországba… (Óvatos transzhumanizmus.) Másként mondva: ódai magasságokat, dalnoki érzelmeket nélkülöző elegybe; tehát mégiscsak nyelvnyálba… (Megejtő manierizmus; nélkülözi, sajnos, a reneszánsz töltetet.)

Profilírozott egyenkarakterek az értelmezés közegtükröző fénytörésében.

Tárgy nélkül

A semmiből – valamit.

Összezárva Istennel – a vászonnal, a festékkel… Már ha e korhű valaki absztrakciókkal bíbelődő festőművész, és Isten egészét a részletekben véli fellelhetőnek, de az istenért sem merészelné egészként felismerni; épp azért nem, mert olyannyira korhű. Tehát: nem mozdul…  Ni! – a pillanat. Hosszú pillanás. Az idő netán – gondolat? És szól? Arról, ami van?  Mert akkor saját, megveszekedett magányáról tényleg nem lehet beszélnie. Nem lehet, mert nem érdemes. Nem lenne elegáns részleteznie, hogy a fennálló „van” precíz mérnökeként vagy naiv szétálmodójaként magányozik.

Tehát nincs cselekvés. Csak valami cseppen. Elszól. Valami nagyon dübörgő csend támad. Még a fiatal, legbátrabb – és nőiesen hajlékony! – tudomány, az esztétika sem férkőzhet a művész(et) eme dicsőséges, örökkétig tartó elszólásához. Orgazmusához. Egy pezsgősüveg, persze, pukkanhat majd a kiállításmegnyitó szertartás zárásaként, rokonszívűek kis létszámú, de válogatott körében – a habosított éjben. Mert volt a szorgalmas készület, önfeledt tárgyimádat; alvás és serkenés; kávé és hátvakarás; bamba előremeredés – felhőtlen együttlét a világ dolgaival. Most, a mozzanatos „alkotói esemény” megtörténte után bőséges ünnep az élet; holott csak némi „zen”-dület tüntette fel magát forradalomnak…

Nagy téli esték és nagy nyári esték vannak; évszakok múlásán a karbantartott elmék időnként elmerengnek. Nagy merengések vannak; nagy elhalálozások időnként megesnek. Virág az asztalon. Konfliktus kizárva. Ne zavarja a felnőtt egyed figyelmét a dráma. Gyűjteni kell a könnyűségeket, mielőtt felgyűlik a cselekvés hiánya… S végre lehetővé válik a néma dialógus a nemléttel. S a léttel!

Mert, hovatovább, ki kell lépni! Túlhova… A megvalósulás túlzásokkal tarkított terepére. Fárasztó éntorna, fárasztó üzemmenet dicső eredménye a váratlan, önkéntelen, de mindenható – Tett. Felkészülni e legjobb pillanatra kevés lenne egy átszambázott élet; petrezselymöt is kölletik árulni a sportkombinát kemény kispadján, megvető pillantások kereszttüzében. Ártatlanul, csodára várva… Félreértés ne essék: az angyal létezik, mindene-semmije ádázul szárnyal – s hovatovább helyet foglal…

Jelenlétével törli el a fehér lehetetlenség nincskultuszát.

S ezáltal lesz valami. Látvány! Mi. Egy. Más. Valami szegényességében is megejtő, elemi kép-telenség. Absztraktum. Képvisel egy valaha volt helyiértéket.

Egy igényes, a megléttel betöltekező intervallumot.

A lektűr apológiája

Megengedte az őrangyalom, szorgalmazta a magány, hogy kiírjam magamból kamaszkorom féktelen hedonizmusát; még „jó időben”, az egyedfejlődés virágzó korszakában. Aggálytalanul azonosultam a környezetemet benépesítő már-már istenült tárgyakkal, már-már istenült lényekkel. Káprázatosan egyszerű, ugyanakkor oly valószerűtlen lakótér – és kitapintható égbolt. Ó, eszement animizmus, add vissza eszmékre vágyó eszemet, mielőtt elkárhozom! Mégis jó volt e túlfűtött laboratóriumban delelnem késedelmes felnőttként is, kutatván a szabad textusok lehetőségmintázatát; ám eközben a köz(önség) már „bevásárolt” a vonalkódokkal értelmezett valóságok nagyáruházában.

Túl sokáig vártam az esszenciális megoldásra, ami, persze, nem létezik. Hisz lehet-e végleges mondatokat kigyötörni a mindenről, a semmiről – e világ nyelvén? S midőn fáradtan és öregen újra felszabadítottam a bennem rejlő közvetlen szavakat, azonnal feltárultak a fehér falak mögötti oltárképek, s megleltem hazámat a rég ismert, de fel nem érzett, meg nem értett katolicizmusban; s így megint élvezhettem az irodalom néha szemérmesen nehézkes, néha szemérmetlenül könnyed társasjátékát. S végre megengedhettem magamnak a luxust, hogy kinyilvánítsam: minden írás lektűr, s minden író egy kapkodó vamzer, tolakvó „feljelentő”; végeredményben a barokkos égbolt elhivatott szófestője, díszletezője. S ez nem kevés! Mely más „szakinak” adatik meg e sajátos funkció, Isten esztétikai szolgálata?

Lét és szentség vibráló együttesét egyetlen műbe foglalni az „igazság nevében”, persze, lehetetlen. Az „igazi mű” elcsábítaná és lerontaná Sátánt, a bűnt egybe vonná a büntetéssel; s az elmúlás páratlanul gazdag kitárulkozásától elernyedve megelégedéssel szemlélné önnön dermedt haláltáncát a megfigyelt megfigyelő, a személyiségétől végre megfosztott egyed. S nem lennének szavak sem a meglétre, sem a sorsközösségben bonyolódó kapcsolatokra; nem csúszkálhatna egy állítólagos állítmány sem a halott kijelentések jegén. Eredeti térfogatára esne vissza az anyag, a semmi képezné a valamit, s csak egy fel-feltűnő szárnyalás emléke jelezné azt a lényt, aki volt egykor…

Vagy nem is volt. Értelmezhetően…

Ilyen szép lenne a túlvilág beszéde. Tehát hasztalan erőltetnünk az evilági művészetet.

Amikor összegömbölyödve fekszenek a párok az éjszaka egyetemes műgonddal szőtt kárpitja alatt, amikor egymás nyers leheletében párolódnak a legmélyebb álom szőranya matracán, akkor szólal meg a kakas, akkor árulja el, hazudja szét példaképét az ember.

Mert hajnal hasad, és lelepleződik a csalás. A kivonulás. A másként gondolkozás. Hogy kivonnád magad – valamiből? Pláne: összevonódnál – valakivel? Hisz egyedüliként vonaglasz a verő sugarak alatt. Egyedüliként fekszel a sírban; porban a másként gondolkodó – por… Egyedül, egyedül vagy! – akár a Jóisten.

Majd megmondják, mi volt, miért, s mire fel. Megmondja valami kimondatlan kérdés. Vagy hangtalan kérdező. Nem kérdéses.

Beszélni kell, gyakorolni az óhajtást. S kérni kell a gyakorlatot.

Örökimádás. Lektűr.