2015-től szombatonként, alkonyat után, az Éneklő Akadémia tagjai (Káplán Géza, Klencsár Gábor, Lékai Sándor, Novák István) és kis létszámú pártolóik összegyűlnek a „Kaposvári Broadway” (Noszlopi utca) egyik presszójának teraszán, hogy aztán, kulturális beágyazottságuk mértékét meghaladva, szételemezzék és felülénekeljék a kultúra aktualitásait. Ezt a kedélyes összejövetelt becézik ők Olvasókörnek, a jelenség és fogalom történelmi változataival büszkén azonosulván; bár például a viharsarki agrárproletár hevületet nem mondhatják magukénak diszkréten üvöltöző értelmiségiekként.

Az álom „természetrajza”

Kaposvár belvárosában bolyongok; mélység és magasság… S mint rendre az álomban a mélység vonz; dehogy vonz: taszít! – és félek, félek, félek. Mégis könnyedén közlekedem a reményes XIX. század kulisszái között, hiszen az álombeli repüléssel felülmúlhatjuk, „meghaladhatjuk” a félelmeinket.

Valahol Klencsár Gábor fotósboltja és a (volt) „színészház” közti sarkon megnyílik a mély múlt – s belézuhan a magas jövő, velem együtt. Eszméletvesztés, jótékony, pillanatnyi… Mert azonnal feltárul a virtuális jelen: pusztulat, amortizált szoba, s benne két izgága, folyvást a művészetről, sőt: a művésziségről fecsegő, aszott öregember. De micsoda két öregember! Bermuda nadrágjaik rikítanak, pálcikalábaik pajkosan rezegnek, az egyik pink, a másik neonzöld hajzattal kapcsolódik az elképedt téridőhöz. És nyomják a felhőtlen és közvetlen, dialógusnak álcázott monológot. Ó, csodás XXI. század! S szégyenkezem: a művészi szabadságnak ezt a fokát én soha nem érem el – ép ésszel nem érem fel.

Valahogy kiszabadulok. S elém toppan Lékai Sándor, és már megint „összerak” azzal a meghagyó s egyben helyreutasító nézésével, amit oly jól ismerek. Ez lehetetlen, mondja; nyugodj meg, menj vissza!

S visszamegyek. Bár ne tenném, mert a maga módján, sikamlós fordulat, még borzalmasabb „valóság” vár rám. Rendezett nappali, redőnyréseken átszűrt fény, temperált lét. Egy kisfiú az ágyon hason fekve olvas, a másik a centrumban áll és rám néz. Na, most leírni kéne azt, ami van; s végképp önmagáért van… Lehetetlen; s ha lehetséges is, unalmas, a posztmodern mesterek szerint. De öregemberek zaklatnak, inspirálnak, tehát: sötét haj, sötét szemek, pergamen bőr, delfinpufi arc; nem tudom másként mondani: feketeerdei Ehnaton – kis korában. (Mit mondtam? Mégsem kishitlert! Mert lehet, hogy Robert Musil szuggerált a tekintetével kitartóan, kettőzött énje mereven humoros volt – jól felépített halál karakter.) És néz, néz, néz a Halál, a Művészet és az oly valószerűtlen Élet.

Mint tudjuk – tudom! –, az álom szegényes mutatvány. Évekig kellett megfejtenem, reggeli torna helyett, feleségem létbiztonságból kiizzadt rémálmait, s képes voltam mind visszavezetni az előző nap esetlegességeihez; többnyire persze a magam elégtelen működéséhez. Ez a kényszer elmúlt; újabban már nem hisz az álmainak, csak nekem.

Megfejtések:

Lerombolt szoba: előző este F. F. Coppola Magánbeszélgetés című filmjének zárójelenetét néztem; a főhős „poloskák” után kutatva szétveri lakását s magányosan szaxofonozik.

Valamikor régen buliztam a színészházban; mármint borongtam egynémely aktorral; nem volt sok cicoma, ám a meglévőnek határozottan érződött a fenyegetése.

Az a két kisfiú én és a testvérem lehetnénk. Bár… Ő szőke volt – és cikázott. Nem állt meg a centrumban; magát szórakoztatta, míg én olvastam. Fontos kérdés: Sanyi, a mélybarna szemeiddel és szilfid alkatoddal, szólítalak: nem voltál esetleg kissé pufi hatévesen?

Kérdések és állítások:

Minden hitelesnek látszó szövegbe kell egy titokzatos kitétel, amit a szerző sem ért, elsőre legalábbis. Hogy is értendő Musil kétarcúsága? Nyilvánvalóan Kákánia végletes szigorúságát és erkölcsnemesítő józanságát nem lehetett elviselni a psziché végletes, kiszámíthatatlan tombolása nélkül. Még sincs titok, sajnos.

Hajlamosak vagyunk a gyermekségbe, a „magoncba” teljességet involválni, így természetesnek tartjuk, hogy öregkorban visszatérnek a gyermekkor bohóckodásai. De akkor miért éljük meg mindezt mégis hanyatlástörténetként?

Szükséges hinnünk ugyanakkor – még nagyobb közhely! –: a gyermek tiszta indítékú játéka az „öreg” művészet aranytartaléka; a halált természetesnek vevő, öntudatlan élet „felérzése”. Mindig ketten vagyunk – egyek?

Jó éjszakát! – forradalmi életszakaszában így köszönt mindenkinek Klencsár Gábor, napszaktól függetlenül. Aztán elhagyta e jó szokását, ahogy elfelejtette „feltűzni” a fából faragott, piros szívet kabátja hajtókájára. Tán fél – az éjszakától? Beszéljük meg!

A romlás esztétikája

Megváltásra vágyó, posztavantgárd művészlelkek, hozzátok szólok, egy különös élményemet osztom meg veletek. Készülékhiba vagy adáshiba volt, mindegy: a History csatorna hangja suttogósra, fátyolosra változott. Eva Braun portréfilm ment éppen (suttogósan, fátyolosan); ráadásul a hölgyet és környezetét (beleértve kedvesét, Hitlert) a saját filmes tevékenysége által ismerhettük meg; hol ő maga kezelte a kamerát, hol egy meg nem nevezett, valószínűleg minden szempontból megbízható operatőr.

Szálltak a percek, és nagyon otthonosan éreztem magam. A fotelemben. S a történelemben. S épp itt alattomoskodik a bökkenő! Mert történet volt ez inkább, a „szándéktalan költészet” formaruhájában feszengve; kissé unalmas, mint minden ember története – az idők kezdetétől, legalábbis. Magába vont, magába foglalt a köznapi valóság, otthonosan a fülembe suttogta: „egyvalóság” van, ebben tessék elterpeszkedni! Eva Braun filmes ambíciói alá játszott a bensőséges, már-már zenei narráció. Suttogások és fátylak…

Aztán az éj folyamán még vissza-visszakapcsoltam az ismeretterjesztő csatornára: a rossz hangminőség maradt, de jelentőségét vesztette. Nem emelt valós érdemeik fölé más műsorokat, pusztán idegesítő, értelemzavaró hibaként tudatosult. Tudatosult, tehát, bájoló köntösét levetette az éj „hiba-királynője”, Hippolyta.

Tanulság: a varázs oly esetleges; technika, technika… Igaza volt Platónnak; korszerű, lapidáris nyelven kifejezve: a költők nem érdemlik meg a betevő falatot. (Vagy csak azt, de a babérkoszorút – semmiképp.)

Kedves Sándor! Kemény István poézisét méltató, röpke írásod mutatja, mire lennél képes, ha nem nyújtanád a végtelenségig a szakirodalom tanulmányozását, aggályosan, hanem cselekednél, akár önfeledten. A tett üdítő és felemelő. S lásd: kommentárod gondolatgazdagabb a szeretett szerző szövegénél. Persze kell az inspiráció… Talán tiszteletlen vagyok s túlzó, de ma már inkább tisztelem a tárgyszerűséget, mint az utalásokat. Tehát: „mozgó urnámból” kilépve küldöm a negyveneseknek s a megkésett ötveneseknek és hatvanasoknak a feltámadott (vagyis hosszú utazásból megtért) Peer Krisztián 40 című versét. Negyven vagy tízezer év – mindegy; az egyedfejlődés amúgy sem képezi le a törzsfejlődést. (A Rádzsputok, persze, mások… Másként vannak – egyben.)

S nézd a végét: „Félbe semmi sem marad.” Már-már (a jobb) Petri!

Hálaadás

Isten kegyelméből és Klencsár Gáborné (Anita) jóvoltából, miután férje lemondott a hús élvezetéről, idén március 26-án fejedelmien ebédeltünk a lemondó szektának ugyancsak régről adózó asszonyommal. (Ő a bizonytalan állagú szójavirslivel kokettált, remélve, hogy a „tiszta” feltét helyettesíti a telített zsírsavak tombolását.) Vala pedig a szóban forgó (sic!) húsnemű ajándék: egy pácolt borjúszelet. Az itt közölt receptet nemzetközi minták alapján magam kreáltam, s ímé felajánlom népgazdasági hasznosításra a la Pomezanski György.

Sokzöldséges barnarizs köret, változatai Marokkótól Üzbegisztánon át Indiáig pompáznak. (Utazz, képzeletben, az ételek látvány- és illatszőnyegén – varázsos, csodás!)

Vedd (meg) a következő alapanyagokat: olívaolaj (csakis virgin!), sárgarépa, gyökér, barnarizs, vöröshagyma, fokhagyma, színes bors, kurkuma, római kömény, gyömbér, morzsolt (nem darált!) erős paprika, kakukkfű.

A beszűrődő, tehát szórt tavaszi napfényben, a Déli krónika derűs hangjainál fonnyasztd meg az olajon gyengéden a hagymaféléket, dobd rájuk az előfőzött, tehát az első főzővíz leöntésével ártó héjgombáitól megszabadított barnarizst és a lengyel szabadságharcosok vörös-fehér színeiben pompázó, előzőleg már dizájnos hámozóval lecsupaszított zöldségtagokat, felkarikázva természetesen, hogy szabadságuk kompatibilis legyen az összeurópai gyomorműködéssel, majd – volt, mi volt – félpuhára főzd össze az egészet! Ne félj, a részek, masszaként, az Egészbe illeszkednek. Csak a legvégén, tényleg a hasznos idő legvégén fűszerezz, s így majd kielégül az érdeklődő Élet – és Tudomány.

Remegő kezekkel csomagold ki, hozd napvilágra az ajándék borjúanyagot (valamint az obligát – és drága! – kókuszzsírt); adj hálát jótevődnek, majd kussolj – és dolgozz! Ezért születtél, ezért a néhány önfeledt percért, amíg a hús meg is sül, meg nem is, vérzik is, meg nem is. Végül elsülhet az elszorított sószóró, borsszóró, ejakulálhat az ész, mert már úgyis mindegy, sikerült-e világot alkotni: megvolt az élvezet. És kész a steak.

Jó étvágyat kívánok minden szájtáti, mások verítékét magára nem vevő, sült galambot szégyentelenül elváró, polgári öntudatát pizzériákban ápoló, irigy, rosszhiszemű és látensen sem serény, azaz: lusta olvasónak! (Géza, a szinkretizmus mestere, a szimpatikus séf)

Kedves Sándor, ott, a messzi távolban! Ne ijedj meg, ezt a tautológiát a Zselicben „használják”, ahonnan még Budapest is mesei ködképnek látszik.

Önkéntes „új egyszerűség” programomhoz küldöm adalékként Nádas Péter eszmefuttatását a nyelvi közhely természetrajzáról, mely olyannyira rokon saját tapasztalatommal. (Önmagukat az emberek nem érik fel úgymond ésszel – közli a Litera, az elegáns és nívós irodalmi portál.) Az anyanyelvi sémák rémítő személytelenségével szembesült falusi lakhelyein; sorolja a „szebbnél szebb” példákat; hozzátéve, hogy e beszédmód látszólagos hamissága mögött, alatt a közösség létfenntartó igazsága nyilvánul meg.

Nádas persze legalább egy állításában téved: a közhelyes fogalmazás korántsem a vidék „teljesítménye”, pl. Budapest még pompázatosabban és árnyaltabban működteti, legfeljebb gyorsabban sarjad, gyorsabban pusztul az „alapanyag”. Amúgy a közhely egyetemes tartamokat is „továbbörökítő” nyelvi organizmus. Világló részletek memoárjának címe – mi ez, ha nem a magasrendű kultúrába vetett, igényes közhely? Személyes vetemény… Felelős gazdálkodói magatartás kelletik; lásd a meginterjúvolt írófejedelem világrendváltást tárgyaló passzusát, melyben már-már konzervatív módon himnizál a fenntartható és fenntartandó értékekről. S ez egyben arra is „rávilágít”, hogy Nádas minden ontológiai pajzánsága (testpoétikája) ellenére, illetve épp ettől, mennyire klasszikus. Ím, felvillantottam Esterházy „ontológiai derűjének” mintájára egy újabb toposzt, tán pontatlanul, ami akár közhellyé válhatna az időben – és a kulturális térben.

Határátlépés…

Végre itthon! Végre otthon az alkuk nélküli, a megalázkodás nélküli teljességben. Honn a nyelvben? Semmiként? A köz (hatalmi) nyelvezete mindenesetre nyelvi ellenállásra készteti az egyént, fogalmazni kényszerül. Nádas Péter a periféria nyelvének öngerjesztő költőiségét elfogadja, másodlagos informativitását értékeli; Mészáros Gábor ugyane hiteles hiteltelenségről szól Deleuze és Guattari kapcsán (Mészáros Gábor: Romok igazsága). Ajánlom olvasóink figyelmébe, csak ne vegyük receptként ajánlatát; a periféria kommunikációjának gondtalan utánzása „megfeküdné” a lelkünket.