A legtöbb hagyomány szerint a halál pillanatát követően a lélek még 40–49 napig bolyong a köztes létben, mielőtt megnyugvásra lel, miközben minden emberi viszonyítási pont – idő, nyelv, test – elveszíti stabilitását. A különböző kultúrák mitológiái ezt az állapotot pontosan megnevezett átmenetekként írják le: a Sztüx folyón való átkelésként Kharón ladikjában, Anubisz mérlegének súlypróbájaként, a tibeti bardó hallucinatorikus köztes terében vagy az ősök világába vezető útként. A film ezen mitológiai átmenetek logikáját követi, nem narratív, hanem érzéki szinten. A kizárólag kísérleti zenei hangzás a verbális jelentéstől megfosztott térben működik, ahol a hang a lélek mozgásának megfelelőjévé válik. A képek és hangok együttese nem egyetlen hagyományt illusztrál, hanem a mitológiák közös szerkezetét aktiválja: az átkelést, a mérlegelést, a lebegést és a megérkezés előtti feloldódást. A Transient Human nem egy történetet mesél el, hanem struktúrát próbál adni annak a tapasztalatnak, amely a halál pillanata és a megérkezés között feszül.
