A Balaton-parti települések története nem csupán turisztikai vagy helytörténeti szempontból jelentős, hanem a magyar művészettörténet finomabb szövedékében is fontos szerepet játszik. Balatonfenyves az elmúlt mintegy száz év során olyan alkotók nyári menedékévé vált, akik az év nagyobb részében különböző helyszínekhez, városokhoz és intézményekhez kötődtek, ám a nyári hónapokban a Balaton közelsége kínált számukra inspirációt, nyugalmat és alkotói feltöltődést.

E tanulmány célja, hogy bemutasson tizennégy olyan képzőművészt, akik hosszú éveken keresztül nyaranta vissza-visszatértek Balatonfenyvesre. Számukra a falu nem pusztán alkalmi üdülőhely, hanem a pihenést, feltöltődést kínáló sajátos alkotói közeg. Nyári tartózkodásaik során a balatoni táj vizuális és szellemi impulzusait is beépítették munkásságukba.

A következőkben időrendben haladva tekintjük át e művészek pályáját. A kronologikus megközelítés nem csupán az egyéni életutak követését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy érzékeltessük, miként változott a település és a Balatonhoz kötődő művészeti jelenlét a 20. század elejétől napjainkig. A különböző generációk eltérő művészeti nyelve, sokféle technikai módszere és különböző szemléletmódja ellenére közös pontként jelenik meg a nyári visszatérés mozzanata, valamint több művész esetében a Balatonfenyveshez fűződő személyes viszony is.

Ez a sajátos, szezonális jelenlét egyfajta „láthatatlan művésztelepként” is értelmezhető, amely nem intézményes keretek között működött, mégis hatást gyakorolt mind az alkotók egyéni szemléletmódjára, mind Balatonfenyves kulturális identitására. A tanulmány ennek a rejtett, műalkotásokban érvényre jutó szellemi vonzásnak és kapcsolatrendszernek a megidézésére tesz kísérletet.

Fábián Gyula

(Losonc, 1884 – Szombathely, 1955)

  • Rajztanár, grafikus, etnográfus, ifjúsági író

Sokoldalú művész, aki Szombathelyen rajztanárként, etnográfusként és íróként jelentős életművet hagyott maga után. Művészi pályájának alapját a népművészet iránti korai érdeklődés határozta meg. Már főiskolai hallgatóként intenzív gyűjtőmunkát végzett a Palócföldön, ahol a díszítőművészet gazdag formavilágát tanulmányozta. Rajzain precízen rögzítette a hímzések, szőttesek és viseleti darabok ornamentikáját. Munkássága nemcsak művészi, hanem tudományos értékkel is bír, ezért a néprajzkutatás számára is fontos forrás.

Tanári működése mellett festett, de grafikai munkássága is jelentős. Rézkarcai finom tónusokkal és részletgazdag kidolgozásukkal tűnnek ki. Alkotói szemléletére a megfigyelés pontossága és a lírai kifejezésmód egyaránt jellemző. Városképeiben a történeti környezet iránti erős érdeklődés mutatkozik meg. A régi városrészeket, tájakat ábrázoló művei a dokumentarista pontosság mellett lírai hangulatúak és gyakran melankolikus atmoszférájúak. Művészetében a csendes, elmélyült szemlélet mellett a hagyomány és az egyéni látásmód kiegyensúlyozott egysége érvényesül.

Fábián Gyula: Városkép

Fábiánné Biczó Ilona

(Budapest, 1886 – Szombathely, 1970)

  • Rajztanár, festőművész és grafikus

A 20. század eleji művészet egyik úttörő alakja, aki a hazai művésztanárképzés történetében nőként az elsők közt szerzett művészdiplomát. Nem csak pedagógusként, hanem grafikusként is jelentős munkássága. Elsősorban rézkarccal ért el sikereket. Műveire jellemző a biztos, lendületes vonalvezetés és a precíz szerkesztés. Ex librisei finom, dekoratív szecessziós kompozíciók, melyekben hangsúlyos az irodalmi és szimbolikus-allegorikus tartalom. Figurái gyakran stilizáltak, és idealizált formában jelennek meg. Férje írásműveihez készített illusztrációi jól mutatják narratív érzékét és vizuális fantáziáját.

Legjelentősebb ciklusa a Háború (Halál) című grafikai sorozat, melyben a háború borzalmait ábrázolta. Rézkarcai nemcsak szemléletmódjukban, hanem technikájukban is párhuzamba vonhatók James Ensornak a halált mint kaszást ábrázoló grafikáival. A háborús lapokon különösen erős az empátia, az ironikus, olykor keserű hangvétel. Alkotásai az emberi kiszolgáltatottság bemutatására törekedtek, és élet-halál kérdéseit vizsgálva gyakran hordoznak filozofikus tartalmakat. Művészete jól példázza a századforduló női alkotóinak korszerű, autonóm látásmódját.

Fábiánné Biczó Ilona: Ex libris, 1910 körül

Pártay István

(Kaposvár, 1906 – Budapest, 1979)

  • Rajztanár, festő, grafikus

Művészetét a hagyományos akadémikus képzés és attól eltávolodó, egyre személyesebbé váló kifejezésmód feszültsége jellemzi. Csók István irányítása alatt a Képzőművészeti Főiskolán szerzett klasszikus festői és rajzi tudást. Az 1930-as években római ösztöndíjas volt. A festészet mellett szecessziós hatású, linóleumtechnikát alkalmazó grafikákat, tollrajzokat is készített. Korai munkáiban – portréin és balatoni tájképein – a formai fegyelem kiegyensúlyozottsággal párosult.

Késői korszakában művészete egyre inkább eltávolodott a hagyományos szemlélettől, és szürreális, víziószerű világgá alakult. Sűrű, gondolatilag zsúfolt kompozícióiban a történelmi és irodalmi utalások, valamint allegorikus motívumok egymásra torlódva, sokszor nehezen dekódolható képi rendszert alkotnak. A Változó idők című ciklusa ennek a szemléletnek a csúcspontja: apokaliptikus hangvételű, erősen pesszimista látomások, melyben a civilizáció hanyatlását és az emberi lét szorongásos állapotait tematizálja. Nagy alkotók címmel az irodalom és történelem jeles alakjairól is készített hasonló szürrealista portrésorozatot. Művészi nyelvezete a korábbi, részben historizáló kifejezéstől fokozatosan eltávolodott és expresszív-szürreális drámai vízióba fordult.

Pártay István: Cervantes (Nagy alkotók sorozat), 1961

Raksányi Lajos

(Szigetvár, 1895 – Csurgó, 1986)

  • Rajztanár, festőművész

Raksányi Lajos a 20. századi magyar impresszionizmus személyes hangvételű, következetes képviselője. A Rajztanárképző Főiskolán Révész Imre irányításával sajátította el a természetelvű ábrázolás alapjait, később is ez határozta meg szemléletmódját. Nyugalmazásáig a csurgói gimnázium rajztanára volt. Rippl-Rónai József hatására fordult végleg az impresszionizmus felé, de stílusát saját megfigyeléseire építve alakította ki. A táj és a hangulat határozta meg festészetét. Témái elsősorban közvetlen környezete, Csurgó és környéke, az utcák, kertek, hétköznapi jelenetek, amelyekben a fény és színek viszonya alakítja a képi látványt. Nem a részletek kidolgozása, hanem az összhatás érdekelte.

Festői módszerének lényege a közvetlen megfigyelés volt. Mindig a szabadban festett, és tükrökkel biztosította a számára megfelelő nézőpontot, illetve kompozíciót. Tükörből ellenőrizte és hosszú nyelű ecsetekkel alakította a festett vásznat. A második világháború után is megőrizte ezt a szemléletmódot. A kompozícióinak középpontjában egy-egy hétköznapi jelenet áll, amelyet nem narratív módon, hanem hangulati élményként közelít meg. Az emberalakok a fényben feloldódó látvány alárendelt részei. Ez összhangban van azzal a törekvésével, hogy ne a részleteket, hanem az „összhatást” ragadja meg. Színhasználata világos, levegős: a zöldek, földszínek és világos tónusok dominálnak, melyek a természet közvetlen megfigyelését sugározzák. A fény nem egyetlen forrásból szerveződik képein, hanem szétterül és egységes atmoszférát hoz létre. A háttér és az előtér között nincs éles elválasztás, minden a látvány folyamatos rezgésében oldódik fel. Művészetének központi értéke az egyszerű, derűs hétköznapi pillanat. Életkedv és derű – ez volt szerény művészi ars poeticája.

Raksányi Lajos: Cirkusz és körhinta, 1973

Ruisz György

(Ságvár, 1922 – Kaposvár, 1994)

  • Rajztanár, festőművész

A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt, mesterének szemléletmódja nagyban meghatározta alapvetően természetelvű festészetét. Csaknem negyven éven át tanított a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban. Életében szorosan összekapcsolódott a művészi és pedagógiai munka. Pályafutásában a látvány közvetlen megfigyelésére épített, és elsősorban tájképeket, kisebb számban figurális jeleneteket festett.

Korai képein a zsánerszerű felfogás dominált. Az 1960-as évek elejétől talált rá önálló hangjára: palettája kivilágosodott, festői nyelve könnyedebb ecsetkezeléssel és nagyvonalú festői hatásokkal párosult. A természetelvű alapállás mellett kettősség figyelhető meg munkásságában: a lírai impresszionizmus és az expresszívebb, szerkezetesebb látásmód között mozog. Formái gyakran tömbszerűek, a lényeg a vizuális élmény nagyvonalú egységében rejlik. Az emberalak mindig a táj részeként értelmeződik, nem önálló elemként. Stílusának fontos része a fény differenciált kezelése. Nem csupán megvilágít, hanem általa szervezi a kompozíciót: hol drámai kontrasztokat hoz létre, hol finom, atmoszferikus egységet teremt.

A ’80-as években festészete újra az impresszionisztikus látásmód felé fordult, melyet külföldi utazásai inspiráltak. Sokféle, színekben, részletekben gazdag, naturalisztikus hatásokra törekvő táji látomást festett. Apró ecsetvonások tömegében villantotta fel mesterségbeli tudását: a rohanó felhők, sziklaparton megtörő, habzó hullámverés, csillogó balatoni víztükör pillanatnyi benyomásai kötötték le a figyelmét. Alkotói tevékenységének utolsó periódusában az érzéki benyomások sokféle színhatásának együtt-tartására törekedett. Összességében Ruisz György festészete a magyar természetelvű hagyományból indul, de azon belül rugalmasan mozog a lírai impresszionizmus és az expresszívebb festői megfogalmazás között. Műveit a táj és az ember szelíd, harmonikus kapcsolata, valamint a fény által közvetített hangulati tartalom határozza meg.

Ruisz György: Pincék, 1960

Berberovic Sáfrán Mária (Marika Šafran Berberović)

(Zágráb, 1935)

  • Festőművész, író és költő

A horvát–magyar származású festőművész tanulmányait a Zágrábi Képzőművészeti Akadémián végezte. Pályafutása során tudatosan távolodott el a hivatalos irányzatoktól, és egy autonóm, személyes hangvételű művészeti utat alakított ki. Lírai, meditatív, visszafogott képi világában a látványt emlékké, belső tapasztalattá írja át.

Sáfrán Mária festészete alapvetően poétikus hangvételű: a belső látványra és az emlékezetre épül. Képei csendesek, befelé fordulók, és gyakran az emlékezés, a mulandóság és az intimitás tapasztalatát közvetítik. Témái – hétköznapi tárgyak, tájrészletek, az emberi jelenlét – inkább létállapotokat hordoznak, mint konkrét történeteket. A felismerhető motívumok nem konkrét megfigyelésekként, hanem elmosódó emlékképekként jelennek meg. A formák gyakran feloldódnak, kontúrjaik bizonytalanná válnak, mintha az idő és az emlékezés szűrőjén át látnánk őket. Festészetének meghatározó eleme a visszafogott, fátyolos színkezelés. A pasztelles, egymásba olvadó színek hangulatokat közvetítenek, és egységes, meditatív vizuális felületet hoznak létre. Kompozícióiban a tér nem stabil: az előtér és a háttér gyakran összecsúszik, a tárgyak és alakok festői közegbe ágyazódnak. Ez a bizonytalan térszerkezet nem a valóság pontos leképezésére törekszik, hanem a látvány érzelmi dimenzióit jeleníti meg. A réteges technika finom átmeneteket biztosít, ezzel időtlen, lebegő atmoszférát ad képeinek.

Alkotói gyakorlatában fontos szerepet kap a különböző művészeti ágak összekapcsolása is. Nemcsak festőként, hanem íróként is jelentős: több kötete jelent meg. Az Ábécé sorozat különösen jól példázza ezt intermediális gondolkodást, melyben a festészet és a költészet egymással szoros egységet alkot. A képek és a rövid, tömör szövegek ugyanannak a belső tapasztalatnak különböző megfogalmazásai. A művek ritmikája és hangoltsága zenei párhuzamokat is felidéz, ami tovább erősíti alkotásainak meditatív karakterét.

Marika Šafran Berberović: Egy gyermek zsebének tartalma

Horváth János Milán

(Kaposvár, 1949)

  • Festőművész, művészettörténész

1979-ben a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze. Alkotói pályáját a művészettörténészi tevékenységgel párhuzamosan építette fel, munkáiban reflektál a magyar festészet hagyományaira. Egy tudatosan felépített, zárt képi világot hozott létre, amelyet a szubjektív historizmus és az egyéni mitológiateremtés fogalmaival lehet leírni.

Képei nem a külső valóságot ábrázolják, hanem egyfajta pszichikai tájat: barlangszerű, örvénylő, gyakran kozmikus léptékű terek, ahol a fény nem természetes jelenség, hanem drámai, szinte metafizikai erő. A vörös, sárga és zöld tónusok intenzív, gyakran izzó használata érzelmi telítettséget és feszültséget hoz létre. Az alakábrázolás kulcseleme e világnak. A figurák gyakran meztelenek vagy stilizált ruházatban jelennek meg, ami kiemeli időtlen, szimbolikus karakterüket. Testtartásuk, gesztusaik és egymáshoz való viszonyuk erősen teatralizált, szinte rituális. Ez a színházi jelleg a képek egészét áthatja.

A kompozíciók rendszerint additív szerkezetűek: az alakok egymás mellé helyezve jelennek meg, nem narratív kapcsolatokban, hanem laza, mégis jelentéssel telített viszonyrendszerben. A közöttük lévő távolság és kapcsolathiány az elidegenedés alapélményét sugározza. Fontos stiláris elem a deformáció és expresszív torzítás: érzelmi és gondolati tartalmak hordozói. A táji elemek – torz fák, széttöredezett formák, izzó háttérstruktúrák – szimbolikus jelentést kapnak, és a világ szétesettségét, instabilitását sugallják.

E festészetben erősen jelen van a művészettörténeti reflexió. A kompozíciók gyakran idézik a klasszikus festészet (különösen a vallásos jelenetek, passiók) szerkezeti és ikonográfiai megoldásait, de ezeket a művész profán, személyes tartalommal tölti meg. Így jön létre az a sajátos képi világ, amely egyszerre archaizáló és kortárs. Összességében Horváth János Milán világa egyfajta egzisztenciális festészetként írható le, amely az emberi kapcsolatok hiányát, a belső feszültségeket és a világ szétesettségének élményét tematizálja. Képei nem mesélnek, hanem állapotokat rögzítenek: vizuális balladák, amelyekben a látvány a lélek metaforájává válik.

Horváth János Milán: Miénk itt a tér, 2003

Szlaukó László

(Eschwege, Németország, 1945)

  • Képzőművész

Sokoldalú budapesti alkotó, akinek munkássága műfajilag rendkívül szerteágazó: iparművész, szobrász, festő, grafikus és performer előadó. Kiindulópontja az anyaghoz kötött gondolkodás, különösen a bőr és később a merített papír kitüntetett használatával. E jelentéssel bíró, emlékező anyagok fizikai sajátosságai és a megmunkálás hangsúlyos tényező műveiben. A bőr esetében az organikus eredet, a testhez való közelség, míg a papírnál a rétegzettség és a strukturálhatóság határozza meg az alakítást. Szlaukó sajátos plasztikai gondolkodásmódot képvisel, ahol a rajzosság, a színek és a térbeliség egysége nyilatkozik meg.

Formavilágát az organikus és geometrikus elemek feszültsége jellemzi. A koncentrikus körök, spirális formák, amorf alakzatok egyszerre utalnak természeti struktúrákra és archaikus szimbólumokra (nap, csiga). Gyakran ismétlődnek, ritmizálódnak, vagy töredékesen jelennek meg, mintha egy elveszett civilizációs rendszer maradványai lennének. A palimpszeszt jellegű munkák különösen jól mutatják ezt: a rétegzettség, törlés, újraírás folyamata konceptuális jelentéssel is bír. A felületek nem lezárt egységek, hanem időben képződő struktúrák, ahol a múlt nyomai átsejlenek a jelen rétegein.

Plasztikai gondolkodásában a rajzosság, a festőiség és a térbeliség nem különül el, hanem egymásba fonódik. A sík és a tér közötti határ gyakran bizonytalan; a reliefszerű felületek és a tárgyszerű munkák egyaránt ezt az átmenetiséget hangsúlyozzák. Színhasználata visszafogott, a tört fehérek, barnák, földszínek dominálnak, melyek erősítik a természetközeli, időtlen karaktert. A felületek gyakran kopottnak, erodáltnak hatnak, ami az elmúlás és pusztulás tapasztalatát emeli be a művekbe. Szlaukó művészete egy személyes mitológiát épít, melyben a természet, az idő és az emberi kultúra nyomai rétegződnek. Alkotásai nem közvetlenül értelmezhető narratívákat kínálnak, hanem asszociatív, meditatív teret hoznak létre, ahol a néző a formák és anyagok révén kapcsolódhat egy ősi, kollektív tapasztalathoz.

Szlaukó László: Ozirisz-orsó, 2010-es évek

fenyvesi Tóth Árpád

(Balatonfenyves, 1950-2014)

  • Képzőművész, grafikus

Munkássága a magyar neoavantgárd sajátos, kommunikáció-központú irányát képviseli, ahol a mű nem autonóm esztétikai objektum, hanem jelrendszerekből felépülő, nyitott kommunikációs folyamat. Művészi indulásában meghatározó, hogy részt vett a balatonboglári kápolna-tárlatokon. A történeti avantgárd örökségéhez, Kassák Lajoshoz, valamint a szabadkai Bosch+Bosch csoport szellemiségéhez kapcsolódott. Életét a művészeti színterektől távoli Balatonfenyvesen töltötte, így tevékenysége kezdetektől a kommunikáció lehetőségeinek tágítására irányult.

Kiindulópontja a szemiotikai gondolkodás: művei nem ábrázolnak, hanem jeleket szerveznek. A képregény struktúráját idéző rácsszerű kompozíciók, tipográfiai elemek, fotók, és absztrakt formák egymás mellé rendelhető vizuális nyelvi rendszert hoznak létre. Nem lineáris narratívát közvetítenek, hanem asszociatív olvasást tesznek lehetővé. A szöveg és kép viszonya nem hierarchikus: a betűk, szavak, számok és jelek egyenrangú vizuális elemekként működnek. A mechanikus sokszorosítás és az adminisztratív nyelv esztétikáját emelte be művészetébe, amikor a művet a kommunikáció hétköznapi formáihoz közelítette.

Mail art periódusában ez a szemlélet radikalizálódott: a mű elsődleges közege maga a küldemény és a hálózat. A jelentés az elküldés-fogadás-válaszadás folyamatában jön létre, így alkotásai kommunikációs modellekként is értelmezhetők. Formailag jellemző rájuk a redukció és a tömörítés: rövid, szlogenszerű kijelentések, ironikus vagy paradox állítások. Ezek gyakran reflektálnak a művészet intézményrendszerére, az alkotói szerepre, illetve a magas és alacsony kultúra közötti különbségekre. Későbbi munkái a kommunikációs struktúrák társadalmi dimenzióval is bővültek. A politikai és emberi jogi témák beemelése a globális hálózatok logikáján keresztül történik, így a művek egyszerre személyes és kollektív diskurzusok részei. Munkássága konceptuális, szemiotikai alapú, hálózati művészet, ahol a kép, szöveg és médium közötti határok feloldódnak. A mű nem lezárt forma, hanem jelentésképző folyamat, amely a kommunikáció aktusában teljesedik ki.

fenyvesi Tóth Árpád: Strip 1-2., 1972

Mánfai György

(Pécs, 1952)

  • Fotóművész

Munkásságának középpontjában a természet közvetlen megtapasztalása áll, amelyet élményszerű és esztétikailag is átlényegített formában közvetít. A tájképfotó hagyományából indul ki, de munkái gyakran mozdulnak el a látvány absztrakciója felé, ahol a struktúra, felület és ritmus érvényesül. Ezáltal a természeti jelenségek vizuális szerkezetét és belső rendjét teszi érzékelhetővé. Képein esetenként a szokatlan nézőpontot is alkalmazza, amely feloldja a megszokott viszonyokat és a tájat absztrakt mintázatok rendszerévé alakítja.

Alkotói attitűdjét alapvetően a szemlélődés és a helyszínben való elmélyülés határozza meg. A befelé forduló, kontemplatív hozzáállás jól érzékelhető: a fotók nyugalmat, tisztaságot és gyakran emelkedett hangulatot sugároznak. Tematikailag a teremtett világ szépségei foglalkoztatják. Hegyek, tengerek, vulkánok, sivatagok és erdők, gyakran szélsőséges vagy nehezen megközelíthető helyszínek. A választott motívumok a természet erejét, monumentalitását és időtlenségét is kifejezik. Technikailag magas színvonalúak, kompozíciójuk átgondolt, gyakran klasszikus egyensúlyra törekvők. A fény a felszínek plasztikáját, az anyagok szerkezetét és a természet formaképző folyamatainak nyomait emeli ki. Nem a formai kísérletezés dominál bennük, hanem a látvány tiszta, koncentrált megfogalmazása.

Művészetében fontos szerepet játszik az ismeretterjesztő szándék. Fotói nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem a világ különböző tájainak bemutatásán keresztül tudást is közvetítenek. Könnyen befogadhatók, de sosem válnak felszínessé. Ez a kettősség – a művészi és a dokumentatív egyensúly – sajátos helyet biztosít számára a kortárs fotóművészetben. Portréiban ugyanazzal az érzékenységgel közelít az emberi jelenléthez, mint korábban a tájhoz. Mánfai György fotóművészeti munkássága a természet iránti mély tiszteleten és személyes élményeken alapul. Meditatív és esztétikailag letisztult látásmódot képvisel, mely a nézőt csendes szemlélődésre készteti, és a természethez fűződő viszony újragondolására ösztönzi.

Mánfai György: Metamorfózis 3., 1992

Jancsikity József

(Kaposvár, 1961)

  • DLA – festőművész, grafikus, vizuális tanár

A hallei Burg Giebichenstein főiskolán és a stuttgarti akadémián végezte tanulmányait. A kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti Szakközépiskolában, majd a 2000-es évektől a Kaposvári Egyetemen tanított. Képi stílusa a figuratív, expresszív grafikai kiindulópontból egy anyagközpontú, absztrakt, meditatív festői nyelv felé mozdult el.

Korai munkáinak középpontjában az emberi figura áll. A vékony, ideges, gyakran töredezett vonalháló gyakran pszichikai állapotokat közvetít. A kusza, csomósodó rajzosság a szenvedés, kiszolgáltatottság és belső feszültség vizuális megfelelője. E művei gyakran általános érvényű, bibliai vagy morális tartalmak felé nyitnak.

A későbbi korszakában radikális fordulat történt: a figura feloldódik, majd eltűnik, és helyette az anyag, illetve annak viselkedése veszi át a szerepet. A merített papír használata nem pusztán technikai, hanem szemléleti váltás munkásságában. A képfelület többé nem puszta hordozó, hanem önálló jelentéshordozó struktúra lesz. A repedések, sérülések, hiányok és rétegződések az idő múlását és az anyag „élettörténetét” jelenítik meg. Festői nyelve ebben a periódusban az informel és absztrakt expresszionista hagyományhoz kapcsolódik. A formák nem konkrét alakzatok, hanem gomolygó, lebegő, nehezen körülhatárolható képződmények. A korábbi vonalrajz nem tűnt el: finom, alig érzékelhető nyomként mintegy emlékként tovább él a felületeken. A redukált paletta erősíti a képek anyagszerűségét és a pusztulás, erózió élményét.

Kompozícióiban gyakori a sorozatszerűség és a tagoltság (diptichonok, triptichonok), ami ikonikus, szinte oltárszerű jelleget kölcsönöz a műveknek. Ez a szerkesztés a korábbi, figurális korszak spirituális tartalmait absztrakt formában viszi tovább. Jancsikity művészete az emberi lét tragikumát egyre inkább az anyag szintjén ragadja meg. A figura helyett az anyag teste kap hangsúlyt: a repedezett, sérült felület válik az emberi tapasztalat metaforájává. Stílusa belső, meditatív absztrakcióként írható le, ahol az idő múlása, a pusztulás és az emlékezet kérdései állnak a középpontban.

Jancsikity József: Bukott angyal, 2000-es évek körül

Lieber Erzsébet

(Kaposvár, 1961)

  • DLA – képzőművész, egyetemi docens, művésztelep-szervező

Tanulmányait a hallei Burg Giebichenstein főiskola textilszakán végezte. A Kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában, majd a Kaposvári Egyetemen tanít. Munkássága következetesen két, egymással szorosan összefüggő irány mentén értelmezhető: az anyagközpontú, lírai geometrikus absztrakció és a fényalapú, digitális képi gondolkodás felől.

Korai, merített papírból készült műveiben hangsúlyos az anyagi jelenlét és strukturáltság. A papír organikus, élő felület, amelybe különböző természeti elemeket épít (levél, rost, növényi maradványok). Műveinek rácsszerkezete és a repetitív motívumok textilművészeti indíttatását mutatják: a ritmus, ismétlés és végtelenítés szervezi a kompozíciókat. Ezek a munkák egyszerre hordozzák a geometrikus rend és az anyagi esetlegesség tapasztalatát. Ugyanakkor a szabályos struktúrák a természeti folyamatokat, a bomlást is érzékeltetik – a kopás, elszíneződés, oxidáció, roncsolódás, összességében az erózió feszültsége írja felül a rendállapotot.

A 2000-es években a fotográfia új korszakot nyitott munkásságában. Képein gyakran jelenik meg a tükröződés, mint alapvető képszervező elem: a vízfelületeken létrejövő áttűnések és torzulások rétegzett vizuális helyzeteket hoznak létre. A fény kiemelt szerepet kap: nem megvilágít, hanem strukturál. A kompozíciók sok esetben nyitottak, all-over jellegűek, ahol nincs kitüntetett fókuszpont, a tekintet szabadon mozog a felületen. Idővel a látvány elemeit a művész digitális transzformációkkal absztrakt struktúrákká alakította. E legutóbbi korszakában a geometrizáló szerveződés, az örvénylő formák és a fény szétáradása a keletkezés és feloldódás folyamatát idézi.

Lieber Erzsébet stílusa a lírai absztrakcióban értelmezhető, melyben az anyag, a fény és az idő egymásba fonódása érvényesül. A korai, tapintható felületek és a későbbi, immateriális struktúrák ugyanannak a gondolkodásnak a két pólusát képviselik: a valóság fragmentumaiból kiindulva egy meditatív, transzcendens képi világ felé vezetnek.

Lieber Erzsébet: Kép a Titkos kert sorozatból, papír, 2018

Gyenes Zsolt

(Hímesháza, 1962)

  • Habil. DLA – médiaművész, egyetemi tanár

Művészeti tanulmányait a Pécsi Egyetem Művészeti Karán, a Magyar Iparművészeti Egyetemen (MOME) és az ELTE-n végezte. Jelenleg a Kaposvári Egyetemen tanít. Munkásságának alapvető sajátossága a mediális határátlépés: a fényképezés, elektrográfia, digitális képalkotás és a vizuális zene területén alkot. A különböző médiumok nem különülnek el a műveiben, hanem egymást kiegészítve hoznak létre komplex vizuális és érzéki tapasztalatokat.

Gyakran épít az álló- és mozgókép, valamint a hang egymásra reflektáló változására és kölcsönhatására. Művei időben szerveződő, technológiailag generált vizuális folyamatként értelmezhetők. Ez a működésmód a vizuális zene fogalmával írható le, ahol a ritmus, ismétlés és moduláció szervezi a képet. Munkái formailag az absztrakció rendszerszerű modelljét képviselik. A vertikális és horizontális sávok, koncentrikus körök, torzított képrészletek, digitális zajok és hálózatszerű vonalstruktúrák a képi információ működésének lenyomatai. A sávos bontás és interferenciaszerű torzítás, sűrítés és ritkítás az elektronikus, illetve digitális képalkotás alapfolyamataira reflektál, és szeriális optikai ritmusokat hoz létre.

Gyenes Zsoltnál a képfelület soha nem statikus egység, hanem időrétegeket sűrítő mező. Fontos strukturáló elve a fragmentáció és újraszervezés. A kompozíció gyakran sávokra tördelt, elcsúsztatott, rétegzett, ami a digitális kép manipulálhatóságának és instabilitásának érzését kelti. Kódolt vizuális struktúra, ami a befogadó képzettársítását, aktív értelmezését igényli. Alapvető jellemzője e képi világnak a mesterséges és organikus közötti kettősség is: az elektronikus eredetű hullámok, kalligrafikus vonalhálók és fénylenyomatok természeti asszociációkat keltenek. Ez a feszültség a mai technológiai világ egyik alapélményét – a mesterséges és organikus határának elmosódását – fejezi ki. Gyenes Zsolt képi világa egy időalapú, mediális absztrakció, ahol a fény, a hang és a digitális jelrendszerek kölcsönhatásából képződő vizuális jelenségek nem ábrázolnak, hanem vizuális eseményekként működnek. A hangsúly nem a jelentés stabil rögzítésén, hanem az érzékelés dinamikáján és a folyamatosan alakuló vizuális tapasztalaton van.

Gyenes Zsolt: Állóképek az s_tone című audiovizuális műből, 2026

Horváth Erzsébet

(Pécs, 1976)

  • DLA – képzőművész, vizuális tanár

Művészeti diplomáját a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán és Münchenben a Képzőművészeti Akadémián szerezte. Pályája kezdetén elsősorban tömör, hagyományos szobrászati anyagokkal dolgozott. Idővel a könnyebb, lazább szerkezetű, vékonyabb matériákat részesítette előnyben, majd áttért a fényáteresztő anyagok, például a fólia használatára. Az eredendő szobrászi indíttatás a fény, árnyék és a tér összekapcsolásában, illetve ennek kísérletező megközelítésében érvényesült.

Korai periódusában az árnyék geometriai és leképezési problémái izgatták: hétköznapi tárgyak vetett árnyékaiból kiindulva vizsgálta sík és tér áthatását, az árnyékkal különböző térbeli formákat kapcsolt össze. Ezek a kísérletek megalapozták későbbi, térre vonatkozó gondolkodását.

A 2000-es évektől egyre hangsúlyosabb munkáiban az intermediális szemlélet. Ezekben a fény önálló jelentéshordozóként, illúzióteremtő és konceptuális elemként jelenik meg. Az installációk fény által aktivált rendszerek, melyek meghatározott nézőpontból vagy érzékelési helyzetből nyernek értelmet. Fontos, hogy a művek nézőpontfüggők. Nem egy stabil, minden irányból azonos módon érzékelhető formát kínálnak, hanem olyan helyzeteket, amelyek csak adott pozícióból állnak össze. A befogadás így térbeli és időbeli tapasztalattá válik: a néző mozgása aktiválja a művet. A látvány a tárgy és annak vetülete közti feszültségben jön létre. Gyakran a papír, fólia, plexi és egyéb transzparens anyagok teszik lehetővé a fény áthaladását, rétegződését és projekcióját. A fluoreszkáló felületek és UV-fény használata tovább erősíti a látható és láthatatlan határának tematizálását.

Horváth Erzsébet munkáinak visszatérő kérdései a jelenlét és a hiány, illetve a valóság és annak leképezése közötti eltérésre vonatkoznak. A művek gyakran nem azt mutatják, ami fizikailag jelen van, hanem annak torzított, elcsúsztatott vagy rétegzett vetületét. Ez a többes leképezettség arra utal, hogy az észlelés nem közvetlen, hanem közvetített és konstrukciós folyamat. A művek intermediális, fényalapú térkonstrukciók, ahol a szobrászat, installáció és optikai kísérlet összeolvad.

Horváth Erzsébet: Kocka-Gömb, 2025