Abafáy-Deák Csillag: Szembesítve
Mottó: A tökéletesség nem létezik, de mindenfajta teljesítményből van csúcsteljesítmény; elégedj meg azzal, hogy afelé törekszel. (Selye János)
A portré klasszikus formájában az identitás egységének képi garanciája volt az arc, mint stabil felszín. A szubjektum jelenlétét rögzítette. A kortárs festészetben azonban ez a garancia megszűnik. Gilles Deleuze fogalmaival élve: az arc nem reprezentáció, hanem felület, amelyen erők, intenzitások és viszonyok írják át egymást. Verebics Katalin festészetében a portré nem képmás, hanem esemény: a kép nem valamit mutat, hanem történik. A Belső kép (2009) szerkezete – kettőzött arc, testben megjelenő másik figura – nem a szubjektum reflexióját, hanem annak felbomlását jelzi. Az én itt nem önmagára tekint vissza, hanem saját instabilitásának terévé válik. A kép nem az identitás reprezentációja, hanem annak folyamatos szétesése és újraszerveződése.
A kompozíció különlegessége, hogy a figura testének középpontjában egy másik kép jelenik meg, a modell egy kisebb emberalakot tart maga előtt, mintha saját belső képmását mutatná fel. Ez a szerkezet metaképi helyzetet hoz létre. A test képfelületté válik, a portré pedig egy másik portrét hordoz. A festmény így az identitás rétegzett és reflexív természetét mutatja meg. A kompozíció három rétegből épül fel: a külső test, a kettőzött arc, a test által tartott belső figura.
Verebics Katalin: Belső kép, 2009
A test Verebics Katalin festészetében nem zárt forma, hanem határhelyzet. Nem a szubjektum hordozója, hanem annak megbomlási pontja. Julia Kristeva szerint az identitás ott kezd felbomlani, ahol a határ a belső és külső között instabillá válik. A test ilyenkor nem stabil egység, hanem átjárható, szivárgó felület. A Szerencsepárna (2021) című festményen a tekintet eltakarása nem pusztán hiány, hanem az identitás határainak felszámolása. A szem – amely a klasszikus portréban a szubjektum középpontja – eltűnik, helyét tárgyak foglalják el. A test itt nem lát és egészében nem látható, hanem egy olyan tér, ahol a jelentés elcsúszik. Az objekt nem a test torzulása, hanem a jelentés instabilitása. A kép nem azt mutatja, hogy a test sérült, hanem azt, hogy a test soha nem volt egységes.
A tekintet helyén megjelenő tárgyak a látás mágikus helyettesítőivé válnak. A portré így nem optikai, hanem szimbolikus rendszerként működik. Ez a megoldás kapcsolatba hozható a kortárs identitás-performansz művészetével, különösen Cindy Sherman fotósorozataival, amelyek az identitás szerepszerűségét vizsgálják. A szemek eltűnnek, a tekintet helyén megjelenő tárgyak rituális jellegűek, szerencsehozó amulettekre emlékeztetnek. A kompozíció dramaturgiáját a kéz gesztusa határozza meg. A kéz egyszerre takar és mutat, elrejt és felmutat. A portré így performatív helyzetté válik, amelyben az identitás nem adott, hanem létrehozott jelenség.
Verebics Katalin: Hathor, 2021
A Hathor (2021) című festmény az identitás és az archaikus kulturális emlékezet összekapcsolásának egyik markáns példája Verebics Katalin munkásságában. A kompozíció középpontjában egy portré profilja jelenik meg, amelyre egy másik képi réteg, egy szoborszerű, archaikus tárgy vetül rá. A tárgy ikonográfiája az egyiptomi Hathor kultuszára utal: a stilizált tehénszarvak és a korong alakú forma a termékenység és az isteni női princípium jelképei. A festmény szerkezete kettős: realista portré – a kortárs identitás jele, illetve archaikus tárgykép – a kulturális memória rétege. A két kép egymásba csúszik, mintha az arc belsejében egy másik történeti identitás rejtőzne. Ez a montázsszerű szerkezet az identitást történeti és mitikus rétegek összegződéseként jeleníti meg. Festőileg a kép a lazúros festékrétegek, a csorgások és a kopott felületek révén az idő múlását idézi.
A Szem tondóban (2020) című kör alakú kompozíció egyetlen nagy szemre koncentrál. A szem hiperrealista festése és a körülötte lévő festékfröccsenések erős kontrasztot alkotnak. A szem a művészettörténet egyik legerősebb szimbóluma. Jelenthet látást, tudatot, megfigyelést, önreflexiót. A körülötte megjelenő barnás és vörös rétegek olyanok, mintha a fej felső része felnyílna, és a szem a belső térből tekintene kifelé. A kör forma szintén jelentős, ez az egyik legelemibb vizuális archetípus, amely az egységet, a teljességet és a kozmikus rendet jelképezi. A festmény így az emberi tekintetet metafizikai jelként jeleníti meg, a látás nem csupán fizikai érzékelés, hanem az identitás egyik alapformája. Verebics Katalin figurái gyakran közvetlenül néznek a nézőre. Ez a tekintet nem passzív, hanem kérdez, visszatükröz, zavarba hoz. A néző így nem csupán szemlélő, hanem a kép pszichológiai terének résztvevője.
Verebics Katalin: Szem tondóban, 2020
A Szt. László érméi (2021) című festmény ikonográfiája a magyar középkori legendák egyik ismertebb alakjára, Szent László királyra utal. A kép különlegessége a kettős portré szerkezete, az alsó rész egy kortárs arcrészlet, a felső rész egy történeti relikvia. Ez a megoldás a történeti és a személyes identitás összekapcsolását jelenti. A középkori király legendája így nem történelmi illusztrációként jelenik meg, hanem a kollektív emlékezet képfragmentumaként. A felület mintha egy régi freskó töredékeit idézné. Ez a festői technika a történeti idő érzékelését erősíti.
Verebics Katalin: Szt. László érméi, 2021
Verebics festészetének egyik fontos jellemzője az anyagszerű festői felület. A lazúros rétegek, a visszatörölt felületek és az elfolyó festéknyomok a test bőrszerű textúráját idézik fel. A festmény felülete nem csupán képet hordoz, hanem maga is testként viselkedik. A festék rétegei az identitás rétegeinek metaforájaként működnek. Ez a megközelítés a figurális festészet azon irányaihoz kapcsolódik, amelyek a test fizikai jelenlétét hangsúlyozzák. Jó párhuzam erre Lucian Freud művészete, ahol a festék anyagszerűsége a test tapintható jelenlétét erősíti.
Verebics Katalin egyik legfontosabb módszere a képi montázs. A portré felületén különböző képtípusok találkoznak, realista portrérészletek, archaikus tárgyak, történeti motívumok, absztrakt festői gesztusok. Ezek nem különálló képként jelennek meg, hanem egymásba olvadnak. Az arc egyes részei eltűnnek vagy más képekkel helyettesítődnek. A portré ezért nem lineáris kompozíció, hanem kollázsszerű struktúra.
Ebben a festészetben az ikonográfia nem egyszerűen motívumok gyűjteménye, hanem az identitás vizuális szerkezetének feltárása. A mitológiai, történeti és személyes képek egymásra helyezése azt sugallja, hogy az emberi identitás több idősík találkozásából jön létre. A portré ezért nála nem stabil képmás, hanem kulturális archívum, amelyben a múlt képei és a jelen tapasztalatai egymásba olvadnak. Ez a festői gondolkodás a kortárs figurális művészet egyik fontos irányához kapcsolódik, az identitás nem egységes és változatlan, hanem történeti és kulturális rétegek dinamikus rendszere.
Verebics Katalin: Siwadress 1, 2020
A művek egyik legerősebb hatása a groteszk és a szépség közötti feszültségből fakad. Verebics Katalin figurái egyszerre sérülékenyek, erotikusak, torzak, érzékenyek. Ez a kettősség az európai művészettörténet hosszú hagyományát idézi meg, például Francis Bacon testtorzításait, Egon Schiele pszichológiai aktjait vagy Louise Bourgeois organikus testmetaforáit. Verebics azonban kevésbé tragikus hangot üt meg, a deformáció nála nem pusztulás, hanem alakulás. Festészete nem az ember képét adja, hanem annak lehetetlenségét, azt a pontot, ahol a szubjektum nem ábrázolható többé egységes formaként, csak intenzitások, rétegek és törések hálózataként. A hibrid figurák nem deformációk, hanem átmenetek. A test nem elveszíti önmagát, hanem kilép az identitás zárt struktúrájából. A poszthumán elméletek felől olvasva a test nem autonóm egység, hanem kapcsolati mező. Ez a mező nála láthatóvá válik, az emberi és nem emberi, a biológiai és a kulturális motívum összekapcsolódik egymással.
Verebics Katalin: Siwadress 2, 2020
Munkássága kapcsolatba hozható többek között Szűcs Attila atmoszferikus figurativitásával, Bukta Imre antropológiai érzékenységével. Verebics Katalin azonban radikálisabban közelít a testhez: nála a test nem történetet mesél, hanem átalakulási folyamatot mutat. Művei egyszerre hordoznak biológiai, pszichológiai és mitikus jelentésrétegeket. A festői világot gyakran hibrid lények, állati és emberi jegyeket vegyítő alakok népesítik be, akik a metamorfózis állapotában léteznek. A kortárs magyar festészetben Verebics Katalin munkássága a figurális hagyomány radikális újraértelmezését képviseli. Képei a test, az identitás és az emlékezet vizuális konstrukcióit vizsgálják. A festmények nem stabil portrékat mutatnak, hanem fragmentált, egymásra csúszó identitásrétegeket.
Kölüs Lajos: A test mint képarchívum
Mottó: Miért remeg meg az ember örömében? Mert bölcs a test. Mi örülünk, ő meg reszket helyettünk félelmében. (Ancsel Éva)
Verebics Katalin pályája jól kirajzolható ívet mutat: a figurális festészet hagyományos kereteinek felbontásától egy olyan összetett, rétegzett, posztmediális festői nyelvig, amelyben a kép már nem ábrázol, hanem gondolkodik. Verebics Katalin művei nem a figurativitás restaurációját jelentik, hanem annak kritikai újragondolását. A portré és a test ábrázolása nála nem lezárt forma, hanem olyan nyitott struktúra, amelyben a jelentés folyamatosan alakul.
Korai munkáiban (például Belső kép, 2009) még felismerhető a klasszikus portré szerkezete, de már megbomlik az egység, kettőzött arcok, egymásra vetülő képek, kép a képben helyzetek jönnek létre. Ebben a fázisban a kérdés így hangzik: lehetséges-e még egységes szubjektumot festeni. A válasz: nem – de a festészet még keresi az új formát. A 2010-es évek közepétől a portré már nem torzul, hanem rétegződik, mitológiai és kulturális motívumok ráíródása a testre, tárgyak (kendők, amulettek, relikviák) identitásképző szerepe, lazúros, kopott, időt hordozó felületek jönnek létre (Szerencsepárna; Hathor, Szt. László érméi).
Verebics Katalin: É. oroszlánja (Sekhmet), 2012
Ebben a szakaszban a festészet alapállítása: az identitás nem belső, hanem rétegzett kulturális képződmény. A test nem anatómiai forma, hanem képhordozó felület, emlékezeti archívum. A 2010-es évek végétől, 2020 tájáig radikalizálódás megy végbe, fragmentáció és redukció. Itt történik a döntő elmozdulás. A portré szétesik részletekre (Burullus szem 1 és 2, 2019), redukálódik egyetlen motívumra (Szem tondóban, 2020), vagy teljesen instabillá válik (Kompozit 1 és 2, 2021). A hangsúly nem az arc, hanem a tekintet maradványa, nem az egész, hanem a töredék, mint önálló jelentés. Ez a pont egyfajta határhelyzet, mi az a minimum, ami még emberként olvasható.
Verebics Katalin: Burullus szem 1 és 2, 2019
A 2020-as évek iránya: ornamentika, test és kultúra összeolvadása. Az Ünnep (Menyasszony) (2021) című mű jól mutatja a jelenlegi állapotot. Itt már a test és a tárgy nem különül el, az ornamentika nem díszít, hanem átveszi a kép szerkezetét, a portré határai feloldódnak. A festészet új kérdése, hol van a test határa a képen belül. Ez a szakasz már nem a fragmentációról szól, hanem a képi telítettségről, a vizuális túlcsordulásról, a kultúrák közötti átjárásról. Nem továbbfejlesztette a portrét, hanem kivezette önmagából. Nem a testet ábrázolja, hanem megmutatja, hogy a test kép. Nem identitást fest, hanem annak instabilitását.
Verebics Katalin: Ünnep (Menyasszony), 2021
Verebics Katalin műveiben a test nem pusztán anatómiai forma, hanem emlékezeti felület. A festmények gyakran mutatják a testet úgy, mintha az különböző képi rétegeket hordozna, kulturális motívumokat, történeti idézeteket, személyes emléknyomokat. A test így a memória vizuális metaforájává válik. Ez a gondolat rokonságot mutat a kortárs elméleti diskurzusokkal, amelyek az emlékezetet nem absztrakt folyamatként, hanem testi tapasztalatként értelmezik. A festői felület – a kopások, lekaparások, csorgások – ezt a felfogást erősíti. A kép mintha egy olyan tér lenne, ahol az idő nyomai rétegekben rakódnak egymásra. A test így nem zárt egység, hanem időben alakuló, történeti struktúra.
A kortárs kultúrában az identitás fogalma egyre inkább instabillá vált. A globalizáció, a mediális környezet és a kulturális hibriditás hatására az egyéni identitás többé nem egységes, hanem összetett és változó konstrukció. Verebics festészete ezt a helyzetet vizualizálja. A portrék fragmentáltsága, a különböző képi rétegek egymásra vetülése azt mutatja, hogy az identitás nem egyetlen narratívából áll, hanem több, egymással párhuzamos történetből. A művekben megjelenő motívumok – mitológiai alakok, történeti tárgyak, személyes képrészletek – mind az identitás különböző dimenzióit jelölik. Ezek a rétegek nem rendeződnek egységes képpé, hanem megőrzik feszültségüket és különállásukat.
A kompozíciók sajátos metaképi helyzetet hoznak létre, a test hordozó felületként működik, amelybe egy idegen arc képe íródik bele. Az identitás így nem egyetlen képként, hanem egymásba ágyazott képek sorozataként létezik. A torzítás és az egymásra csúszás, a test és az arc deformációja az emberi létezés törékenységét fejezi ki. Verebics Katalinnál a deformáció átmenetekként jelenik meg.
Dr. L. és az első egyiptomi orvosnő, 2020
A művekben a képi elemek nem lineárisan szerveződnek, hanem montázsszerűen kapcsolódnak egymáshoz. A kép (Burullus szem 1, 2019) fókusza egyértelműen a szem(ek). A kompozíció redukált, a teljes arc háttérbe szorul vagy eltűnik, a tekintet izolált, kiemelt elemként jelenik meg, a környező felület archaikus, texturált. A cím is hangsúlyozza, hogy ez már nem portré, hanem tekintet-kép. A háttér különösen fontos, repedezett, földszerű struktúra, patinás, idő által érintett felület, a festék mintha erodálódna. Ez a kép nemcsak ábrázol, hanem időt hordoz. Itt a fragmentáció redukcióként jelenik meg, az arc eltűnik, csak a leglényegesebb elem marad, a szem. Ez a végpontja annak a folyamatnak, amelyet a korábbi művekben látunk. A szem egyszerre jelenlét (a másik létezésének bizonyítéka), hiány (a test eltűnt körülötte), emlék (mintha egy régi képből maradt volna fenn). A tekintet itt már nem kommunikál, hanem tanúskodik. A kép az identitást mint maradványt mutatja. Nem az egész személy jelenik meg, hanem annak lenyomata, mintha egy régészeti lelet lenne, egy arc utolsó, megőrződött része.
A képcím (Kompozit 1, 2021) is jelzi, kompozit, azaz összeállított, szerkesztett képről van szó. A portré nem egységes felületként jelenik meg, hanem egymásra csúszó síkokból, áttetsző és fedő rétegekből, részben geometrizált, részben organikus formákból áll. A fej struktúrája mintha digitális és analóg képalkotás határán jönne létre. A festmény nem pusztán ábrázol, hanem épít. Itt a fragmentáció konstruktív jellegű, a részek nem szétesnek, hanem egymásra szerveződnek, az arc egyszerre több nézőpontból látható, a különböző rétegek időbeliséget hordoznak. Ez közel áll a kubizmus örökségéhez, de nem analitikus, hanem pszichológiai természetű. A festékfelhordás váltakozó, egyes részek finoman modellezettek, mások nyersen, gesztusszerűen megdolgozottak. Ez a kettősség a test és a kép közötti feszültséget erősíti. A portré itt nem identitást rögzít, hanem identitást konstruál. A kép olyan, mint egy mentális térkép. emlékképek, benyomások, töredékek egymásra rakódása.
Verebics Katalin: Kompozit 1 és 2, 2021
Verebics Katalin műveiben a női test nem passzív tárgyként jelenik meg, hanem aktív jelentéshordozó, amely saját történetét közvetíti. Ez a megközelítés összhangban áll a kortárs művészet feminista diskurzusaival, amelyek a női test reprezentációját újraértelmezik. A test nem külső tekintet által meghatározott objektum, hanem önálló vizuális nyelvvel rendelkező entitás.
A kortárs magyar festészetben a test kérdése több alkotónál is központi szerepet kap. Bár különböző irányokból közelítenek, közös bennük, hogy a test nem idealizált forma, hanem problématér. Kis Varsó munkáiban a történeti és ideológiai test jelenik meg, gyakran installatív formában. Nemes Csaba festészetében a társadalmi és történeti narratívák kapcsolódnak a figurális ábrázoláshoz. Verebics Katalin ezekhez képest intimebb, de nem kevésbé komplex irányt képvisel, a test nála nem társadalmi színpad, hanem belső képtér, ahol a személyes és kollektív emlékezet találkozik.
Verebics Katalin: S. kagylója, 2022
Festészetében két végpontot találunk, az egyik oldalon a portré mint rétegzett konstrukció, a másikon a portré mint minimális maradvány. A kettő között feszül az életmű egyik legfontosabb kérdése: mi az a legkevesebb, ami még képes hordozni az emberi jelenlétet. Verebics Katalin művészetének egyedisége abban rejlik, hogy mindezt egy rétegzett, festőileg gazdag és ikonográfiailag összetett rendszerben egyesíti. Művészete így nemcsak párhuzamok mentén értelmezhető, hanem önálló csomópontként is a kortárs magyar festészet hálózatában, olyan festői gondolkodásként, amely a testet, az emlékezetet és az identitást egyetlen, folyamatosan alakuló képi struktúrában kapcsolja össze.
