mint régen
csellengő utasok közt bóklászol
magadra maradtál
hiába keresed az utca túloldalát
hiába integetsz
mihaszna hallgatás töri meg
a végtelenített délutánt
elfordítja arcát
a felhajtott gallérú ismerős
sietni kell
nem úgy mint régen
amikor pályaudvarokon
vagy parkok padjain hálózsákban
töltöttük az éjszakát
míg rendőrnek álcázott díszletmunkások
át nem rendezték a színpadot
mindig úton voltunk
zsebkendőnyi valóságban
két átszállás között
kulcs a zárban
málladozó vakolat bezárt spaletták
és diófa csontváz várja a tavaszt
varjak kutatnak a hószigetek közt
ez az irgalmak kertje most
békés minden
csak a kapu lefűrészelt lakatja
imbolyog hasznavehetetlenül
a szomszéd ház kéménye
láncdohányos – füstöl szakadatlanul –
lucskos tőle az égbolt
apád csontossá aszott kezét szorítod
a kifehéredett ujjak nem alakoskodnak
mindegy mit mondasz
csak a halálról ne essen szó
ritmustalanság hálózza be a délutánt
már semmi sem ugyanaz
mennyi zokogás mennyi könyörgés
készül az aggályos csöndbe
vegyülni s mint kulcs a rozsdamarta
zárban – elfordításra vár a nap…
