Minden korszak kialakítja a maga sajátos látásmódját. Napjainkban a mesterséges intelligencia, az automatizáció, a digitális platformok és az adatalapú rendszerek alapvetően alakítják át azt, ahogyan kommunikálunk, dolgozunk, ismereteket szerzünk és értelmezzük a világot. A technológia annyira beépült a mindennapi életbe, hogy a mögötte működő rendszerek könnyen láthatatlanná válhatnak.
A művészet képes ezeket a rendszereket újra láthatóvá tenni. Formát adhat az egyébként nehezen észrevehető folyamatoknak, és megvizsgálhatja, hogyan szivárog be a technológia az életünkbe.
A brit művész, Robin Sperling (aki 2000 óta a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszainokán él családjával – a szerk.) már évek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. A festészet, az anyagkísérletek, valamint az ipari és organikus anyagok ötvözése révén a technológiát a természettel, a történelemmel, a spiritualitással, a munkával és a hatalommal párhuzamban vizsgálja.
A Neural Network A és a Neural Network R (2024) című művekben Sperling a gépi tanulás neurális hálózatának szerkezetét emeli ki és tájképpé alakítja azt. A festék, a grafit és a nyomtatott áramkörök töredékei ugyanazon a felületen jelennek meg. Az égett felületek és a festékrétegek mélységet adnak a műveknek, miközben a vonalak csillagképekhez hasonlóan húzódnak végig rajtuk. A neurális hálózat szinte kozmikus léptékűvé válik: a technológiai struktúra hatalmas, teljes egészében nehezen befogadható tájként jelenik meg. A technológia és az anyag viszonya Sperling alkotói gyakorlatának egyik központi eleme. Gyakran alkalmazza az enkausztikát, ezt a méhviaszalapú festészeti technikát, amely már az ókorban is használta, többek között a fájjúmi portrékon, de a korai keresztény festészetben is.
Robin Sperling: Neural Network A, 2024
Sperling a viasz használata során egészen eltérő eredetű anyagokat hoz össze: kormot, nyárfaszöszt, kukoricaszemcséket, vasreszeléket, ipari hulladékot és nyomtatott áramkörök töredékeit. Ezt a kapcsolatot a „természet körforgásának” koncepciójával írja le, amelyben az anyag folyamatosan változtatja formáját és funkcióját. Erre hoznak újabb példát azok a használt gyertyák, amelyeket a vajdasági Tóthfalu művésztelepén töltött időszaka alatt gyűjtött össze. A helyi katolikus templomból származó gyertyák új alkotások részévé váltak. Korábbi, liturgikus funkciójuk viszont a történetük része maradt még azután is, hogy az anyag egy teljesen új közegbe került.
Ez az egyik funkcióból a másikba való átmenet végigvonul Sperling teljes alkotói gyakorlatán. A technológiai komponens a festmény részévé válik, az elhasznált gyertya művészeti anyaggá lényegül át, az ipari maradvány pedig az emberi tevékenység nyomait hordozza.
Robin Sperling: Neural Network A, 2024 (részlet)
A Sigma (2024) című műben a nyomtatott áramkör olyan szerepet kap, amely túlmutat korábbi, technológiai alkatrészként betöltött funkcióján. Élénkzöld színe elsőre erőteljes vizuális elemként hat, ugyanakkor arra a rejtett infrastruktúrára is utal, amely a kortárs technológiát működteti: a termelésre, az adatokra, a hálózatokra és a hatalmi rendszerekre. A mindennapi elektronikus eszközökből ismert anyag így a technológiai életet fenntartó és szervező struktúrák vizsgálatának eszközévé válik. A felszíni megjelenéstől a mögöttes szerkezet felé való elmozdulás a mű egyik alapvető mozzanata lesz, és szorosan kapcsolódik Sperling tágabb anyagszemléletéhez. A mű egészében a formák mintha az olvadt viaszból emelkednének ki, a képlékeny és instabil állapotból valami meghatározottabb felé mozdulva el. Ez a folyamat magát az anyagot is a jelentés részévé teszi, érzékeltetve, miként formálódnak fokozatosan a rendszerek és struktúrák, miközben arra is utal, ami a felszín alatti sötétségben rejtve marad.
Ezek a művek együtt különböző módjait rajzolják ki annak, ahogyan a technológia beépül az emberi tapasztalatba. A mesterséges intelligencia és az automatizáció ma már a mindennapi élet olyan területeire is benyomul, amelyek korábban jórészt közvetlen emberi kapcsolatokra épültek. Algoritmusok határozzák meg, milyen információ jut el hozzánk, digitális platformok közvetítik a kommunikációt, az automatizált rendszerek pedig egyre nagyobb mértékben hatnak döntéseinkre.
Sperling ezt a vizsgálódást legújabb, „Blame the Machine?” című, a Vészkijárat Galériában látható tárlatán folytatja, melyre kifejezetten új sorozatot készített, és ez játékosabb megközelítéssel nyit az eddigi munkáit meghatározó technológiai képalkotás felé.
Robin Sperling: In Flux, 2026
Az olyan munkák, mint a Haywire (2026) és az In Flux (2026) alapjaiban változtatják meg a kiállítás atmoszféráját. A Haywire című alkotásban egy fekete dobozba ágyazott rézhuzal alakítja át a jól ismert technológiai anyagot, ami így sokkal kézzelfoghatóbbá és rejtélyesebbé válik. Az In Flux című, enkausztikával készült művében Sperling a matt és a fényes felületeket állítja szembe egymással, hogy a hülomorfizmust – a görög hülé (anyag) és morphé (forma) szavakból eredő filozófiai elképzelést –, azaz az anyag és az általa felvett forma kapcsolatát kutassa. A mű azt sugallja, hogy az anyag folyamatosan formálódik és átalakul, miközben a világosság és a sötétség, illetve a láthatóság és az elrejtettség ellentétében jelenik meg. Innen ered az In Flux címe is: az anyag és a forma olyan állapota, amely két létmód, illetve minőség között lebeg.
Azok a technológiai struktúrák, amelyek korábban a neurális hálózatokon, a megfigyelésen, az infrastruktúrán és az áramkörökön keresztül jelentek meg, most képlékenyebbé és kiszámíthatatlanabbá válnak. Teret kap a humor, a mozgás és a vizuális kísérletezés.
Robin Sperling: Haywire, 2026
Ez a változás azért lényeges, mert a játék átalakítja a néző és a technológiai kép viszonyát. Az elsőre bonyolultnak vagy tekintélyt parancsolónak tűnő rendszer olyasmivé válhat, ami manipulálható, eltorzítható, kombinálható vagy újraalkotható. A technológia így a képzelet számára is hozzáférhetővé válik. Ez a játékos megközelítés Sperling munkáit Robotto (Szabó Ottó) alkotásaival is összekapcsolja, akinek spekulatív mechanikus lényei talált és ipari anyagokból készülnek. Szabó gépei humoros és abszurd karakterrel bírnak; a mechanikus élet olyan formáit idézik meg, amelyek ugyanannyira tartoznak a fantázia világához, mint a mérnöki gondolkodáshoz.
Egymás mellé helyezve, a két alkotói gyakorlat eltérő módon közelít a technológiához. Sperling korábbi művei a technológiai tárgyakba és rendszerekbe ágyazott struktúrákra irányítják a figyelmet, új munkái nagyobb szabadságot visznek ebbe a vizsgálódásba, míg Szabó a gépekhez a találékonyság és az abszurditás felől közelít.
Az időzítés korántsem elhanyagolható. A mesterséges intelligenciát gyakran ábrázolják olyan rendszerekként, amelyek látszólag képesek az emberi szándékon túlmutatóan cselekedni. A sci-fi évtizedek óta boncolgatja ezt a lehetőséget, az MI körüli jelenlegi viták pedig új, sürgető aktualitást adtak a gondolatnak. Ugyanakkor minden technológia emberi döntésekkel kezdődik. Az eszközök, gépek, szoftverek és rendszerek konkrét szükségletekből, ambíciókból, gazdasági érdekekből és kulturális eszmékből születnek, és miután létrejöttek, visszahatnak azokra az emberekre, akik használják őket, és azokra a társadalmakra, amelyek rájuk épülnek. A technológia tehát az emberi döntések és az e döntések által generált rendszerek közötti folyamatos kölcsönhatás révén fejlődik.
Sperling új sorozata ezt a kapcsolatot a játék felől közelíti meg. Ezek a játékos művek fellazítják a technológiáról alkotott merev képet, miszerint ez valami funkcionális és eleve elrendelt dolog volna. A technológiai formákat a képzelet és a találékonyság anyagává alakítják. Ez Sperling munkásságában kezdettől fogva jelen van. A nyomtatott áramkörök, ipari hulladék, viasz, korom és rituális anyagok használata újra és újra megváltoztatja a tárgyak jelentését azáltal, hogy váratlan összefüggésekbe helyezi őket. Az új munkák ugyanezt a módszert terjesztik ki magára a vizuális nyelvre is.
Robin Sperling: Creeper + the Craft of Data Mining
A neurális hálózatoktól és áramköröktől a Haywire és az In Flux felé történő elmozdulás ezért inkább hangnemváltásként értelmezhető, mintsem a művészt korábban foglalkoztató kérdésektől való eltávolodásként. Az elemző dimenzió továbbra is jelen van, de humor, kiszámíthatatlanság és játékosság egészíti ki. Az új művek így kapcsolódnak ahhoz a tágabb kérdéshez, hogyan élünk együtt a technológiával. Amikor a technológiai rendszerek a mindennapi élet részévé válnak, megértésükhöz arra is szükség van, hogy másként tudjuk elképzelni őket. Ennek egyik lehetséges módja a játék. Megszakítja a megszokott asszociációkat, és teret nyit újak számára.
Robin Sperling: Creeper + the Craft of Data Mining (részlet)
Robin Sperling munkássága az anyagon, a képen, a történelmen és az emberi viselkedésen keresztül követi végig a technológia útját. Korábbi művei a rejtett struktúrákat és infrastruktúrákat tették láthatóvá, míg az új sorozat ezeknek a struktúráknak jóval instabilabb és fantáziadúsabb formát ad. Az eredmény egy olyan alkotói gyakorlat, amely érzékenyen és közvetlenül reagál a technológiai jelenre, miközben teret enged a bizonytalanságnak is. A technológia körülvesz bennünket, jelentése azonban még mindig alakulóban van. A festészet és az anyag átalakítása révén Sperling ezt a folyamatot vizsgálja, legújabb munkáiban pedig könnyedebb, játékosabb hangon közelít hozzá.
Az ebből az ívből kibontakozó kérdés éppen ezért nem igazán arra irányul, hogy megjósoljuk, hová vezet minket a technológia, mint inkább arra, hogy felismerjük saját, folyamatos szerepünket annak alakításában. Ha a technológiai rendszerek emberi döntésekből és vágyakból épülnek fel, úgy a formáik is megkérdőjelezhetők és újragondolhatók.
