Ahogy a dolgokhoz fordulok, érzékeimmel fordulok feléjük. A dolgokat szellemi igazságukkal együtt kellene megragadni, hogy olyanná váljanak kezeim között, akár a bűvös „mintha”.
Veres Ágota (Fotó: George Meertens)
Képzeljünk el egy kívülre zárt helyet, ahol számunkra idegen szabályok szerint működik minden, az élet is csak látszólag olyan, mint másutt. Éles határ nem alakult ki, elmosódott sávhoz hasonlít az egész, és mintha két világ közé ékelődött volna. A kívülre zártság régtől fogva adott, megváltoztatni szinte lehetetlen. A helyiek önérzetes szíve felváltva hordozza az otthonosságot és az elvágyódást. A kivezető út kockázatos, különben sem biztos, hogy boldogító eredményre vezetne. Sokan azért maradnak, mert oda születtek és már megszokták a küzdést. Belekapaszkodnak a számukra egyetlen létező valóságba, mint az a fa, amelynek gyökerei tartják a kevés földet, nem pedig fordítva. A házak átlagosak. Eltérnek méretben, ápoltságban és gazdagságban, akárcsak gazdáik. A főtér és a zöldséges piac közelében nagyobb a nyüzsgés, különösen vasárnap délelőttökön. Szántóföldek, ipari épületek, régi lakótelepek és szőlődombok kerítik körbe a várost. A dombok kelet felé eső szőlői ma már csak szebb napokat látott dzsungel képét mutatják, miután végleg kiszakadtak a közös tulajdonból. Most a természet visszaveszi, ami jár neki.
Veres Ágota: Invokáció 1-2, 2026
Szóval a szétterülő dombokra merőlegesen futó kis utcák egyikében állt a házam, egészen addig, amíg el nem költöztem. Akkoriban naponta jártam a dombokat, és a szőlősorok elrendezése, ritmusa, az ültetvény magára hagyott szépsége, mellette a város nyüzsgő látképe kapcsán figyeltem fel a renddel és káosszal kapcsolatos jelenségekre.
Veres Ágota: Germán erdők, 2025 (részlet)
Hadd gondoljam el a kettőt külön-külön! Míg a vadonhoz a rendezetlen, szabad, zabolátlan, kaotikus, burjánzó kifejezéseket kötöm, ezen logika mentén a kerthez a rend, rendezett, gondozott, megkomponált, kontrollált szavak jönnek elém. A kerthez kell az ember jelenléte, míg a vadon csak érintetlenségében értelmezhető természeti formációként.
Veres Ágota: Germán erdők 06, 2025
De miért lenne kaotikus egy bozót, vagy kelthet rendezett benyomást a városkép? Szerintem egyszerre viselik magukon mindkét attitűd jegyeit, és az határozza meg a jellegüket, ahogyan rájuk tekintek. Vagyis ha úgy akarom, akkor a természet rendetlensége és a város rendezettsége egyaránt az entrópia felé utazó sereglet. A káosz témájával foglalkozva megfigyeltem: lehetetlen olyan, minden logikát nélkülöző sorrendben képelemeket felállítani, hogy azok végül ne rendeződnének tisztán kivehető és egyértelmű mintázatba. Hasonlóan, ahogy egy pixelekre bontott fénykép. Apró törvényszerűségeket magába foglaló struktúrává alakul az egész.
Veres Ágota: Ültetvény II, 2026
A természet tehát isteni erőknek engedve növekszik, fejlődik, gyarapszik, az ember pedig határokat szab neki. Vágyait és szükségleteit követve leválasztja a vadonnak egy darabját, ezzel azt jelzi, hogy itt más szempontok szerint fejlődik az élet, mint a kerítésen túl. Szépnek és hasznosnak gondolt növényekkel telepíti be, logikus rendet teremt benne. Egy édenkert képmását hozza létre, ami csak az ő lelkében él. Ezt a helyet sajátjának érzi, törődik vele, oda bogarat be nem enged, azon munkálkodik, hogy a fenyők és hársak úgy sorakozzanak, miként sakktáblán a figurák.
Veres Ágota: Benső várkastély, 2026
Azonban szakadás jön létre a kert és a vadvilág határvonalán egy keskeny és köztes sávban. Ezen a helyen sem a természet törvényei, sem a szabályozott kerti állapotok nem működnek, itt semmi nem „olyan”, hanem „olyan, mintha”. A természet és az ember rendje ugyan összeér, de nem jelent egységet, mert míg az ember kiszakít, megváltoztat, szelektál, ellenőrzése alá von és átrendez, addig a természet törvénye a növekedés, fejlődés, visszaszerzés.
Mindig lesz középen egy különös hely, ahol az ellentétes irányú törekvések megküzdenek egymással.
Veres Ágota kiállításának részlete (Art9 Galéria, 2026. február–március)
