Polcz Alaine életét raknám össze egy kis könyvbe, sok fotóval, és felmerül bennem a kérdés: aki nem ismeri/nem ismerte Alaine-t, mit sem tud róla, és kezébe veszi e könyvet, átlapozza, végignézi a portrékat, nos Alaine arcai, arckifejezései mondanak neki valamit? Érdekes lehet számára ez a gyereklány-kortól öregasszony-korig követhető arc-folyam a maga beszédes változásaival? (…)
Rufi bá’ elméje éles és körültekintő. Teste minden fizikai kihívásra alkalmas. Lelkiereje hatalmas, tűrőképessége kimeríthetetlen. Esztergályos felkészültsége tökéletes, fejlődőképes. Ravasz és mélyen megfontolt. (…)
Első szerelmem a zuglói szomszédlány volt. Bár magamnak is be kell vallanom, a bogárszemű Tóth Kati iránti infantilis vonzódás az óvodában kezdődött, s tartott az iskolában is. Az ablakuk alá jártam kísérettel, s ha nem is szerenádot, füttykoncertet adtunk, míg az ablakon ki nem dugta a fejét. Szerenád egy épülő városban, hangszerek nélkül ötévesen. (…)
Azt esemesezi, késni fog, még készülődik. Ez jel a sorstól, hogy inkább ne. De nem lenne tisztességes lemondani. És veled tisztességes? – férkőzik a fejembe. Ha tudnád, garantáltan nem jönnél vissza. De hisz csak iszogatunk, dumálunk majd. Mintha ettől kisebb lenne a bűn. (…)
Viszolygása a gerincműtéttől egyelőre visszatartotta Benedeket attól, hogy panaszával a háziorvoshoz forduljon. Nem kell a dolgokat siettetni, kérés nélkül is csőstül jön a baj. Semmi eget rengető nem történt, egyszerűen csak ment a háromhavi vérnyomáscsökkentőt és a meszet felíratni, amikor is az orvosban mocorogni kezdett a lelkiismeret, beutalót adott a neurológiára, ahol aztán a feledékenységét kezdte firtatni a főorvos, és máris a kezében lapult a labor- és a koponya-MR-beutaló. (…)
Sötét téli este volt, a külső ajtó is bezárva a hideg miatt, és most ezen a külső ajtón kopogtak, határozottan, hangosan. Kinyitottam előbb a belső üvegajtót, majd a külső telifát, résnyire előbb, aztán egészen. Három lépcső vezetett az ajtóhoz a kertből, és a legalsón ott állt Hem. (…)
Nem tudok leszokni róla, hogy kívülről megtanuljak szövegeket, ahogyan a színészekkel együtt mondtam, akár a próbák alatt a nézőtéren, akár a színfalak mögött előadás közben. Aztán olyan idézeteket is megtanultam, amelyek sosem hangzottak el a színpadon. Amíg élt a barátnőm, neki mondtam, csak úgy, kávézgatás közben. Ő pedig verseket tudott. (…)
Az altató kiüti. Álmában hatéves. Bálra készülődnek. Mezítláb van, szájában csíkos lollypop. Anyja színes tollakból varr fejdíszt. Nem érti, mit akar ezzel, miért kell felvennie. Miért nem jó ma a rózsaszín szoknya? Mert ma mindenki beöltözik, feleli az anyja. Te minek öltözöl?, kérdezi a kislány. Aminek Te, csak én nagy indiánnak. Kifordul szájából a nyalóka, mint a spenót, amit akárhányszor hány is a blúzára, mindig belétömik… (…)
Barátnőim azt mondják, személyi edzőt keressek. Eddig herceget se kerestem, nem is vártam rá. Nem vagyok olyan várós fajta. Se várandós, az már megvolt, nem is egyszer, most már a gyerekeim várják a herceget, vagy ők sem. Ami jön, az a jó, az a tuti, mondják, nem kell parázni. A dédi szokta volt mondani: Ha szeretnek, az jó, ha szeretsz, még jobb, ha szeretsz és szeretnek, az minden. Ezt a mindent keresem, mióta a férjem meghalt. Motorozott, és nekiszaladt egy villanypóznának. (…)
Magyarországon sose látott ilyen szép felhőket. Mintha festve lenne, kék több árnyalatban, fehér, szürke, sormintában ismétlődik. A biciklizés is könnyebb volt így, csak nézni felfelé, az utat betéve tudta, minden nap ugyanarra. (…)
Soha nem szabad még magamnak sem megbocsátanom! Nemhogy a terroristáknak. Amikor Amélie elindult a fegyveres terrorista utasítására! Tudta jól, hogy az utolsó útjára megy. Helyettem indult el. Nekem kellett volna akkor meghalnom. Nekem, és nem neki. (…)
A szívem a legmeggyötörtebb ország, írta Guiseppe Ungaretti, a költő San Martino del Carso közelében, a Karszt-fennsík talajába vájt gödörben, amikor a közelből szomorú, megrendítő énekhangot sodort felé az éjszakai szellő. Ungaretti félbehagyta a verset, ölébe ejtette a füzetét. A borongós dalt a dédapám énekelte, vagy valaki másnak a dédapja. Akárki is volt, szívét-lelkét beleadta, mintha nem is facsarta volna az orrát a temetetlen halottak rettenetes, megszokhatatlan bűze. (…)
A Kék kápolnából jövet, félúton, Bogláron, a domboldalból visszatekintve a szőke herceget kívántam látni még, ahogy egy széken ül szótlan mozdulatlanságban, akkurátusan, a templomkert vadgesztenyefájának szórt árnyékot adó lombjai alá helyezett puritán ülőalkalmatosságán. Látszólag sem a bamba vagy agresszív tekintet, sem a kertben kószálók közömbössége nem ingerelte. Szfinx meredt a tó fölötti ég végtelenjébe. (…)
Ott ülnek a sétány padján. Olyan távol, ahonnan már egymás szemébe nézhetnek. Folyik, aminek úgy kell látszania, mintha évődnének. A sétány padján – innen elég egy szemvillanás, és akár a zöldes víztükör felé fordíthatják tekintetük. Most még a nyárfák lombja hajladoz felettük a langymelegtől álmos délutánban. Hol van még az a hetvenkettes förmeteg, ezért ugyanúgy perlekedhetnek a majdani platánokról, mint a nyárjairól. Hiszen Tagore már mindent tud. Ami volt, ami lesz a Balatonnal, Füreddel. (…)
A csobbanunk? A nyálkás lépcsőkön a megcsúszás, a van-e még vajon egy foka, a hínár, a marha hideg, a süppedős iszap. Az első hullám, ami fölcsap a pöcsödig, a fölszisszenés, a most már tényleg bukjunk bele, a fröcskölés. (…)
© 2024 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑