Nyár, hajnali ég, én hallgatok, csak a szél, / csak az érintetlen porba ejtett faág / emlékezik, csak véletlen rajzokba fér, / ész el nem éri földem távolát (…)
Megélénkül a libapázsit, / zöld utak nyílnak, zöld nyarak, / az eperfák alatt / zöld Hold világít. (…)
Ülj le erre az üres, napsütötte kőre, / és fordítsd a világ minden nyelvére / a tanítást, amiben senki sem hisz, / de aminek a mélyén ott lapul / a régi, nagy titok. (…)
Itt lakom, a barnasisakos dombok oldalában, / mint az ezüstbalta, olyan fehér a házam. // Kint esik az eső, az ágak között / meg-megbotlik, csontjai lehullnak a földre.
Két érintés inog, / mint vízhordó rúd a vállamon. (…)
© 2024 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑