Bementem térdig a vízbe, lehajoltam, két tenyeremmel végigsimítottam a szinte mozdulatlan víztükrön, az arcomhoz emeltem a kezeim, lemostam a könnyeim, aztán a parton lehevertem egy fa alá, a nedves fűbe. Kevés ember volt lenn, vihar után voltunk kicsivel… (…)
A csend szigete. Magától régóta idegenkedne attól, keskeny földnyelv kapcsolja a külső lankákhoz, amely a hosszú partszegélyhez fűzi. Neki a vízpart eredendően közelebbi, mint a mögötte nyúladozó lapály, a túloldali balga föveny messze nyúlón szertelenkedő zsinórja. (…)
Fiaimmal, Deák Lacival és Peti fiával hatalmas homokvárat építettünk, tornyokkal, alagutakkal. Esténként a teraszról néztük a györöki hegyek mögött eltűnő napot, Orbán Ottóék, Parancs Jánosék és mások társaságában. Egyetlen alkalommal utaztam egyedül Szigligetre, szerencsém volt, minden nap együtt ebédelhettem Kertész Imrével, és természetesen könyvekről beszélgettünk. (…)
Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. (…)
Meséljek? Ez is New Yorkból indult. A New Yorkból. Csak tekergünk kicsit. Hozzáteszem, akkortájt kevés volt a kocsma Budapesten. Hogy mihez képest? Ahhoz, hogy mennyit kellett caplatni egyikből a másikba. (…)
Herr Lipót 1978. április 7-én arra a felismerésre ébredt, hogy ő valójában orvos. Az addig szobafestőként dolgozó fiatalember úgy gondolta, választott szakmájához elég a hivatástudat, egyetemi tanulmányokra nincs szüksége. (…)
Kibomlik, leszalad, elgurul a gombolyag, nézem csak, a fonal végével a kezemben, figyelem merre fut, a szőnyeg szélén gurul végig, elsiklik a szék lábainál, majd a lépcsőhöz érve eltűnik a szemem elől, hangtalan pattogással ugrál le a fokokon, hogy a nappaliba érve megállítsa egy cipő, egy szép, fekete cipő, a te cipőd. (…)
Akkor, azon az augusztusi napon öreg Barcza Béla, aki évek óta tavasztól őszig a konyha előtt ült egy széken reggeltől estig, télen meg bent, a konyhában ugyanazon a bútordarabon, azt találta mondani: „Erős idén a nyári folyás!”. (…)
Harminchat éves, mint mindig, a világ kezdetétől a világ végezetéig ennyi marad, csupán a hajkoronáját növeszti, azáltal, hogy hajszálait meg-meglengeti a szél, a körmét, amikor a széles vállú, néma és izmos férfiak hátába mar, s a szeme közepén a karimás tükrű pupillát, amely éjszakánként olyan tág és zöld, miként álmában szokott lenni a júniusi Balaton. (…)
Az írás folyamata a külső szemlélő számára hektikus, öntörvényű és áttekinthetetlen. Az író legalább annyira rejtegeti készülő munkáját, ahogyan a szobrász vagy a festőművész. Mintha kiderülne a titka. Holott csak arra gondol, hogy ami még képlékeny, alakulóban van, nem való közönség elé. (…)
Gondosan választottam ki a gépet. Az Egér osztályú felderítők a leggyorsabbak, de minimális a védelmük és a fegyverzetük, a Varjú modellek erősebbek, de túl nagyok, és viszonylag nehezen manőverezhetők, a nagy támadógépek pedig szóba sem jöhettek. Végül egy új generációs Legyet töltettem fel. (…)
A festő mereven szemezett a kovásszal. Egy régi faszéken ült, enyhén előrehajolt, és úgy bámulta az üveg mögött érlelődő masszát. Az üveg az asztalon állt, ahol rásütött a nap, mert a festő azt olvasta valahol, hogy fontos az állandó hőmérséklet ahhoz, hogy a kovász szép legyen. (…)
A matador épp beül a taxiba, mondja a címet, a fiatal taxisofőrlány bólint, a tükörből nézi a férfi fáradt arcát, ahogyan mozdulatlanul kifelé néz a kocsi ablakán. Este hét múlt. Kicsivel. (…)
– Az állomásra akarok menni, a barátom ott lesz. Azt mondta, ott láthatok majd egy érdekes szárnyaskereket, szoborként magaslik az állomás fölé, elfeledett vasút-szimbólum filmkezdetnek is megfelelne. Mindig úton vagyunk. (…)
Nem Szűz Mária szobraként emlegetik. Csak egyszerűen Mária. Lehetne akármelyik almádi nő, asszony is. Mária lefele néz, melle fölött bal kézfejét jobbján pihenteti, teste lepelbe burkolt, mintha fázna. (…)
© 2024 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
