(Lovacskák) Kilépek a Royalból, még hallom Mityás hegedűszólóját, a füstös étteremben a Pacsirtát varázsolja vonójával, és szembe jön velem a véletlen, az öreg Sihelnik szürkelovas fiákere. Mintha a föld felett vibrálna minden, Sihelnik konya kalapja körül telihold glória, s a… Continue Reading →
Batman a templomtorony körül köröz vagy tíz percet, aztán száll csak le az ereszemre, és most itt lóg a lépcső fölött, fejjel lefelé. Superman az előbb szólt be a kerítésen át, hogy illene füvet nyíratnom, és hogy levágja ő szívesen, ha van fűnyíróm. Elküldtem a francba. (…)
Fekete volt az ég, a tó tükre meg tályogos. Fáradt fecskeszárnyak verdesték a vizet. A Krász Tibi hívta ide az alvég fölött kavargó fellegeket. Beszélte a nyelvüket. Azok meg ugrottak ilyenkor, mint akit esernyős kísértet ijeszt. (…)
A létezés előtti ugyanúgy üres, mint a létezés utáni. Abból lesz. Ezzel az igazi ürességgel lenne érdemes azonosulni! Az értelem hatalmának korlátaival megbarátkozni. (…)
Férje autóbalesetben halt meg. Későn előzött. A kamion nem tudott kitérni. Zsófi az anyósülésen ült, a csattanást is hallotta, a többire nem emlékszik. Kivéve a mentőorvosra, Rédeyre. Neki köszönheti, hogy életben maradt. (…)
Gólya Elemér már gyerekkorában érzékeny volt a zajokra. Nem lehetett porszívózni a közelében, visítva rohant ki a szobából. Amikor úttörőként sípot adtak a kezébe, ő nem volt hajlandó használni, behívták az apját, hogy a gyerek szabotálja a hazafias nevelést. (…)
Felhajtottak a garatra a törzsgárda tagjai, felfújták a képzeletüket, ugratták egymást, lehetetlen történeteket meséltek, aztán a sükettelefon-effektus hatására egyikük elértette, másikuk nem emlékezett pontosan rá, úgy adta tovább, aztán egyszer csak már azt mesélte az egész falu, hogy a Balatonba veszett egy férfi, aki kölcsönadta minden pénzét a kocsmárosnőnek, aki viszont meghalt hirtelen. (…)
Bementem térdig a vízbe, lehajoltam, két tenyeremmel végigsimítottam a szinte mozdulatlan víztükrön, az arcomhoz emeltem a kezeim, lemostam a könnyeim, aztán a parton lehevertem egy fa alá, a nedves fűbe. Kevés ember volt lenn, vihar után voltunk kicsivel… (…)
A csend szigete. Magától régóta idegenkedne attól, keskeny földnyelv kapcsolja a külső lankákhoz, amely a hosszú partszegélyhez fűzi. Neki a vízpart eredendően közelebbi, mint a mögötte nyúladozó lapály, a túloldali balga föveny messze nyúlón szertelenkedő zsinórja. (…)
Fiaimmal, Deák Lacival és Peti fiával hatalmas homokvárat építettünk, tornyokkal, alagutakkal. Esténként a teraszról néztük a györöki hegyek mögött eltűnő napot, Orbán Ottóék, Parancs Jánosék és mások társaságában. Egyetlen alkalommal utaztam egyedül Szigligetre, szerencsém volt, minden nap együtt ebédelhettem Kertész Imrével, és természetesen könyvekről beszélgettünk. (…)
Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. (…)
Meséljek? Ez is New Yorkból indult. A New Yorkból. Csak tekergünk kicsit. Hozzáteszem, akkortájt kevés volt a kocsma Budapesten. Hogy mihez képest? Ahhoz, hogy mennyit kellett caplatni egyikből a másikba. (…)
Herr Lipót 1978. április 7-én arra a felismerésre ébredt, hogy ő valójában orvos. Az addig szobafestőként dolgozó fiatalember úgy gondolta, választott szakmájához elég a hivatástudat, egyetemi tanulmányokra nincs szüksége. (…)
Kibomlik, leszalad, elgurul a gombolyag, nézem csak, a fonal végével a kezemben, figyelem merre fut, a szőnyeg szélén gurul végig, elsiklik a szék lábainál, majd a lépcsőhöz érve eltűnik a szemem elől, hangtalan pattogással ugrál le a fokokon, hogy a nappaliba érve megállítsa egy cipő, egy szép, fekete cipő, a te cipőd. (…)
Akkor, azon az augusztusi napon öreg Barcza Béla, aki évek óta tavasztól őszig a konyha előtt ült egy széken reggeltől estig, télen meg bent, a konyhában ugyanazon a bútordarabon, azt találta mondani: „Erős idén a nyári folyás!”. (…)
© 2025 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
