Először színre kezdtem el képzőművészeti célú felhasználásra könyveket vásárolni, úgy vettem őket, ahogy régen a festéket. Ha megláttam egy szép bordó színű vagy díszes borítójú kötetet, akkor azzal a „palettámat” bővítettem. Aztán egyre több és több alkotóelemét kezdtem el használni a könyvnek. (…)
A K-terminálban húsz, a városhoz markánsan kötődő – nem egy esetben nagyon is különböző szemléletű, foglalkozású, életvitelű – személyt kérdeztem meg kolozsvári élményeiről, valamint életműve, tevékenysége kolozsvári hátteréről, Kolozsvár alakító, performatív potenciáljáról. (…)
Életművére a folyamatos fejlődés jellemző, és miközben befogadta és beépítette az őt ért impulzusokat, az általa megalkotott képi világ mégis egyéni és őrá jellemző maradt. Számtalan pályatársához hasonlóan izgalmas átmeneteken keresztül jutott el a figurativitástól az absztrakcióig, s néhány évtizede már csak nonfiguratív, esetenként kifejezetten monokróm alkotások kerültek ki a keze alól. (…)
Úgy gondolom, hogy egy kép nem nélkülözheti az embert, vagy az ember hiányát, mert mi más lenne fontos. Ez nem jelenti, hogy figurális lennék, de nem látok különbséget a figurális ábrázolás és az absztrakt között. Mindenképpen ugyanarról, az emberről kell mondani valamit. (…)
Ugyan az utóbbi két esztendőben a lapalapító és -szerkesztő Ambrus Lajos romló egészségi állapota miatt már nem jelent meg a Korondon szerkesztett Hazanéző, harmincegy éven keresztül rendszeresen kiadták a határon innen és túl is ismert, elismert rangos kulturális és irodalmi folyóiratot. (…)
A készülék belsejében fémlemezek, elektromotorok és világítás produkálta az absztrakt mozgó fényjátékot. (…)
Anyám mindig úgy mesélte, hogy fél évvel később, ami a dedikáció datálása szerint 1929 novemberében volt, villamoson utazott valahová. És egyszer csak felugrott a villamosra József Attila, hóna alatt egy aktatáskával. Anyámat azonnal megismerte, odament hozzá és így szólt: „De jó, hogy találkozunk, Ágnes, nézze, én már fél éve itt hurcolom ezt a magának szánt könyvet a kedvességéért.” (…)
Mindegyik költő egyforma: a saját személyisége kohójában izzítja az élményeit. Én már egyetlen eljárásúvá lettem, a benyomásokat elrendezik a tapasztalataim és a civilizációs ismereteim, amelyek aztán mikrotörténetekké válnak. (…)
Dolgozom serényen, és külön-külön örülök minden napnak. Hogy miképpen örülök? Minden reggel megtapsolom a napot, amikor felkel a Szamár-hegy mögül. Ha felhő, ha köd, nincs taps. (…)
Egy pillanatra eszembe jutnak futurista kollégáim is, akiknél egyéb tematikájuk mellett a mozgás- és sebességkultusz pillére programjuknak. Egyes figurális dolgaimnál szintén felütik fejüket hasonló mintázatok, hiszen az egymásra pakolt sötétebb-világosabb rétegek konstellációja gyengéden rezonál, ami aktivitást sejtet. (…)
Természetesen minden szólamnak, tónusnak, effektnek van vizuális vonzata. Elengedhetetlen is kell, hogy legyen, hiszen az adott dal(lam) vagy harmóniasor formálódása közben szükséges a zenésztársakat képi asszociációkkal terelgetni, vagy meglódítani, egyáltalán elhelyezni a hangzó térben. (…)
Az alkotás kezdeti fázisában a zene, a hangok nagy szerepet kapnak, meghatározhatják a munka ritmusát, intenzitását. Később, mivel a műveim időben elhúzódó folyamat szülöttei, inkább az érzelmek tudatos felidézésében kap nagy szerepet a zene. (…)
Festőművészek kedvelt témája a hangszerek, a zenészek megörökítése, amely napjainkban a zenetörténészek fontos forrása. A zene ihletésére a festő leképezi a ritmust, dallamot, a folyékony, elillanó zenei struktúrát. (…)
Alapból ott van az alkotás folyamata: az ember fejében bevillannak képek, hozzá hangok is, vagy fordítva. Végső soron hangulatok. Impressziók. (…)
Valahányszor zenét hallgatok, formák jelennek meg előttem, és valahányszor szobraimmal foglalkozom, a látvány és a tapintás útján hangokat hallok, zenét hallok magamban. A kettő mintha össze lenne kötve bennem, vagyis minden szobromnak megvan a zenei élménye, és minden zenétől formák születnek bennem. (…)
© 2025 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
