A szeptembert és októbert átölelő lapszámunk a vizuális zene témáját járja körbe. Szerkesztője Gyenes Zsolt. A címlapon Jerzy Olek grafikájának részlete látható.
Engem mindig az érdekelt leginkább, amikor a két médium egyenrangú, vagy pedig valamilyen különleges, egyedi kapcsolatban áll egymással. Az alábbiakban néhány, az utóbbi években készült audiovizuális munkámat mutatom be röviden, amelyekben ennek a viszonyrendszernek a lehetőségeit kutattam. (…)
A tisztán digitális hangszerek tervezésénél érdemes szem előtt tartani, hogy mennyi korlátot, keretet teremtünk a felhasználó számára, illetve mennyi szabadsági fokot engedünk neki. (…)
A zene számomra nem más, mint hangzó idő. A hangmagasság valójában halható ismétlés, még ha az ismétlések számát nem is feltétlen tudjuk érzékelni, számolni. Alkotás során az időt keretezem és formálom valójában. A téridőbeliséget a muzsika mellett a film, az animáció és a videó, ami a leginkább képes megjeleníteni. (…)
Régóta dolgozom a Max nevű programnyelven, ez egy grafikus programozói környezet, és ezen keresztül kezdtem el kapcsolódni a zeneszerzéshez meg a kép és hang közti átjárás témájához. (…)
A posztmodern vagy kortárs kulturális fogyasztást az időszegénység és az átélés lehetetlensége kísérti. Az egyik élmény nyomban a másik helyébe lép, a figyelem megosztottsága miatt esélyt sem hagyva a megértésre. A kortársban gyakran nem a zenemű, rajz vagy festmény szerkezete, egészlegessége fontos. Előtérbe kerül a hangzás, a hangulat, a nem tudatosított. (…)
Tamus István grafikái arról tanúskodnak, hogy a hit a hűségből születik, pedig a hitből élő ember ismeri legjobban az elhagyatottságot. A képzőművész hitére gondolok most elsősorban, a mesterség szolgálatára és hagyományozására. (…)
Igazán izgalmas erők eredőjének tűnik a VJ műfaj, melyben a legősibb és legújabb technológiák találkoznak egyfajta evidens, kortárs korszellemmel átitatott szintézisben, amelyben a VJ mint egyfajta ember-gép ötvözi az idealista antimaterialitást a legfejlettebb technicizmussal. (…)
Ungváry Tamás: Esztétikai és érzelmi élményeim vannak úgy a zene hallgatása, mint komponálása közben, ahogy biofiziológiai reakcióim is. Elkap a flow, el tudok merülni egy dologban nagyon-nagyon mélyen, és akkor nem létezik a világ. A mozgást, a dinamikát, a ritmust, a formát érzem, amikor zenét hallgatok, ezeket érzékelem, amikor képeket, vizuális munkákat látok. (…)
Képzőművészként a zártabb vagy nyitottabb inspirációs hatások, megfeleltethetőségek mellett az energia, energiafolyamatok és az idő, időbeliség, a lezárt vagy nyitott időfolyamatok foglalkoztatnak leginkább. A zene és képzőművészet közötti látszólagos ellentmondás az időben haladó zenemű és a kép rögzített világa között feloldható. (…)
Számomra alapvetően különválik a vizualitás és a zeneiség. Amikor alkotok – terveket vizualizálok vagy kivitelezek –, csak a képiség szempontja a lényegi, tudatosan nem rendezőelv a zeneiség vagy a hangzási momentum. Viszont miért ne lenne felvethető; rejtett módon járul hozzá és ad strukturáló dimenziókat, mértékeket az örökös zenehallgatás – a műtermi tevékenység közben – az adott időben kibontakozó képi világokhoz. (…)
Az ornamentális zene technikáját Arszenyij Avraamov dolgozta ki 1929 és 1930 között. A módszer hasonlított Oskar Fischinger grafikai hangrendszeréhez, melyet a német művész és feltaláló 1932-ben mutatott be először. Avraamov már 1930-ban kísérleti jelleggel készített olyan mesterségesen előállított zenéket, amelyek amplitúdói a rajzolt hang kockánkénti lefotografálásából születtek. (…)
Szeretem a pontosan lejegyzett darabokat, és imádom az idiomatikus szabad improvizációt. Azt hiszem, életem nagy részében az foglalkoztat, hogyan tudok olyan darabokat írni, melyekben megjelenik a mintha improvizáció lenne frissessége, és fordítva – lehet-e hiba nélküli, kollektív improvizációt játszani? (…)
A zenét nemcsak halljuk, hanem látjuk is. Ez eredendően nem másból, mint magából a zenéből adódik. Lévén a zene maga is mozgás, téri jelenség, s így kép is. A zenének ez a mozgalmas, téri és képi minősége legteljesebben a táncban tapasztalható meg. (…)
Az 1920-as években számos olyan művészi kísérlet ütötte fel a fejét, amely a zene, a festészet és a film különböző határain mozgott. Az egyik legfontosabb kísérletező ezen az új, interdiszciplináris területen a magyar László Sándor (Alexander László) volt, aki különösen szín-fény zenéjéről vált ismertté. (…)
© 2021 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
