Akár a hó, még eső mosta csönd pihent
az almafák hamvas kék lombjai alatt,
halk, ébredés lehelte béke volt a kert,
zárt ablakok mögött zsongott a nap,
s fehér mezőkön át a szél
a nap mezőiér’.
Én hallgatok. Gyerekkorom a fű
zenéje volt, és margaréták tengere.
Megfoghatatlan mélyű ízét keserű
bodza őrzi, fűzfa méze, kenyér bele.
Disznó röfögött, kakas rítt, ló nyerített
a diófák alatt, a ház körül. Hajnali
tisztaság forrása, éj, halk-hideg
hangszereidet véltem hallani.
Voltál simaszőrű lovam,
Ügettünk boldogan,
amerre ösvényed kanyargó hűse vitt.
Egyre kifele, egyre távolabb futunk,
súlytalanul. Házi zűrzavar. Lépteid
fölötte. Szinte semmit nem tudunk.
Játszottam egész nap, dologtalan
végeztem dolgomat: istálló, birka-ól,
füvet kaszáltam, dőlt a zöld, dőlt hangtalan,
olajos fénnyel, mint az esti bor.
Zöld volt a táj, merész
csöndjében eltévedt a kéz.
Szilárd tarlók fokán, fűverdesés között
a véletlen vezette botló léptemet,
mélybe rántott, aztán a magasba lökött,
hintán ültem hintázó hullámok felett.
Hallgattam a nappal józan üzenetét,
szívtam a patafüst orrfacsaró szagát,
s könyörögtem, hiába, hogy ne még,
hagyjátok álmom fekete lovát!
Birkóztak a fészer alatt,
zabla törött, szerszám szakadt,
míg végül a gazda lapátnyi keziben
füstölgött fehér-eres patája, sötét
szőrén a harmatot nem látta senki sem,
se homlokán a borzongás ködét.
Nyár, hajnali ég, én hallgatok, csak a szél,
csak az érintetlen porba ejtett faág
emlékezik, csak véletlen rajzokba fér,
ész el nem éri földem távolát
– csöndes, műhely előtti kép –,
a rögös arcokét,
foszlott kötények, nyűtt zsebek alatt
a megbúvó kezek repecskes partjait.
Az ébredés mögött egy másik ég vakít,
sárkányként nyeli el a dombokat a Nap.
