Már este volt. A lakásban nem világított más, csak a konyhapult fölötti neonlámpa, meg a laptop monitorja az asztalon. Az ablak bukóra nyitva maradt, kintről néha autók zaja szűrődött fel az utcáról. Másnapra esőt mondtak, legalábbis így emlékezett, de azért meg akarta nézni pontosabban, mi várható. Megnyitotta az időjárás-oldalt. Az oldal lassan töltött be: előbb a reklámok jelentek meg, aztán a hírfolyam a kezdőlapon. A szeme automatikusan végigfutott a címeken, mielőtt még az időjárásig leért volna.

„Tovább nőtt a koporsó forgalma.”

Abbahagyta a görgetést egy pillanatra. Visszanézett a címre.

„Tovább nőtt a kikötő forgalma.”

Néhány másodpercig csak nézte a mondatot. Nem maga a tévedés zavarta, hanem hogy az első változat egy pillanatig teljesen természetesnek tűnt. Nem érzett semmi különösebb ellentmondást abban, hogyan lehetne egy koporsónak forgalma.

Tovább görgetett.

„Új táborokat építenének a part mentén.”

Pislogott.

„Új tárolókat építenének a part mentén.”

A mondat így már egészen egyszerű és jelentéktelen lett. Az első változat nem tűnt valószínűtlennek. Most már próbálta megfigyelni a saját olvasását, hogy hol csúszik félre, melyik pillanatban változik át a szó valamivé, ami nincs ott.

Kissé lejjebb görgetett. „Megkezdődött az átírás.” Ami tulajdonképpen ez volt: „Megkezdődött az átállás.” Nem kattintott rá. Csak nézte, nézte a címet. A logikusabb az volna, hogy az átírás kezdődhetett meg, legalábbis az ő fejében. A böngésző tetején még mindig forgott a betöltést jelző kis kör. Majd megjelent az időjárás-jelentés. Szinte várta, hogy mit fog olvasni, dermesztőt a derült helyett, hamuesőt a havas eső helyett – hiszen egyébként is összehordanak hetet-havat a hírekben. Fáradt lehetett, gondolta. Ezért lehajtotta a gép fedelét, és elment aludni.

Másnap – mint mindig – az első az volt, hogy miután az orrára biggyesztette a szemüvegét, a mobilján rákattintott a böngészőre. Itt mindjárt az első hír felkeltette az érdeklődését, és ettől rögtön felébredt.

„Milliárdos magyar üzletember nyerte a monte-carlói pókverseny fődíját” – olvasta. Megpróbálta elképzelni, ahogy a dobogón ott áll az üzletember, kezében a serleggel, és vigyorogva a magasba emeli. Aztán még egyszer elolvasta a címet, lassabban. Pókverseny. Vajon milyen lehet? Egy versenyhez szabályok kellenek: hány pók indulhat egyszerre, van-e súlycsoport, fajták szerint bontják-e a mezőnyt, és hogyan mérik az időt. Talán kamerák rögzítik, és utólag elemzik képkockáról képkockára. Ha Monte-Carlóról van szó, biztos fogadási rendszer is van hozzá: oddsok, élő frissítés, talán kombinált fogadás is. Az is lehet, hogy zárt körű, meghívásos esemény, ahol a nyilvánosság csak a végeredményt látja. Felmerült benne az állatvédelem kérdése is. Egy rendes pókversenyhez etikai bizottság kell, amely eldönti, mi számít segítségnek: megérintheti-e a gazda a pókját, odafújhat-e, ha az megáll, vagy már ez is tiltott beavatkozás. Elképzelte a jelentkezési lapokat, az egészségügyi igazolásokat, a rubrikát a pók fajtájának, a befutási időnek és a pecsétnek. Igen, Monte-Carlóban biztos sok pecsét kell. Már majdnem elégedetten tekintett vissza az egész gondolatmenetre, amikor belenyilallt a felismerés, hogy a cím nem egyértelmű: az üzletember egy versenyt megnyert pók gazdája volt, vagy ő maga indult, és akkor ő volt az egyik pókember?

Csak aztán, amikor továbbgörgetett, tűnt fel, hogy talán más állt ott, mást kellett volna olvasnia. De addigra már nem volt benne biztos, hogy vissza akart volna menni a címhez. Nagyon elszaladt az idő, és neki időpontja volt az orvosnál.

Mielőtt elindult volna a körzeti orvoshoz, megnyitotta a Felhőben az üzenetet. Rövid e-mail volt, tárgyilagos, felsorolásszerű. A vérvétel előtti utasítások. Jó, hogy pontokba szedték, könnyebb így értelmezni – gondolta.

Az első pont a gyógyszerekről szólt. Vérnyomáscsökkentőt nem bevenni. Alatta szép, hosszú felsorolás következett: a többi gyógyszer neve, egymás alatt, vesszőkkel elválasztva. Nem volt új a listán, mindet ismerte. Megállt az utolsó soron, majd visszacsúsztatta a tekintetét a felsorolás elejére. Úgy értette, hogy a tiltás a felsorolás egészére vonatkozik, hogy a vérnyomáscsökkentő csak a legfontosabb példa, ezért emelik ki külön. A többire nem térnek ki, mert ha mindent részleteznének, feleslegesen hosszú lenne a levél.

Átfutotta még egyszer ugyanott. Nem volt benne „csak” szó, sem zárójel, ami egyértelművé tette volna a kivételt. Arra jutott, hogy a biztonság kedvéért jobb most egyik gyógyszert sem bevenni. Az ilyen vizsgálatoknál mindig az üresség a cél, gondolta, a tiszta állapot.

A következő pont az étkezésre vonatkozott. Enni tilos. Inni lehet: víz, üres tea, üres kávé. Megakadt a szeme az „üres” szón. Az üresség láthatóan kulcsfogalom lehetett a levélben. Üres gyomor, üres kávé, üres állapot. Ha inni lehetett, akkor annak is az volt a feltétele, hogy ne legyen benne semmi, ami megzavarhatja az eredményt. A folyadékokra vonatkozó rész részletesebb volt, mint az étkezésre vonatkozó. Talán ezért érezte fontosabbnak. Az evés tilalma így inkább általános figyelmeztetésnek tűnt. Evett ezért egy keveset, de igyekezett mértéktartó maradni. Inni nem ivott. A felsorolás túlságosan leszűkítette, mit lehet, és nem akarta kockáztatni, hogy rosszul válasszon.

Mire indulásra készen állt, azt érezte, mindent logikusan átgondolt. Úgy vélte, követte az utasításokat – figyelembe véve a mögöttük álló elvet is. Az e-mailt így bezárta. A telefont a zsebébe csúsztatta, felöltözött, és elindult.

A busz egyet rándulva indult el a megállóból. Az ablak mellett ült, a táskáját az ölében szorongatta. Nem merte kinyújtani a karját, mert eszébe jutott a szúrás előtti pillanat, amikor mindig elfelejti, hogyan kellene ellazulni. A zsebében megrezzent a telefon. Üzenet érkezett: Hogy vagy? Nem felejtetted el a mait? Egy darabig csak nézte az sms-t. Nem volt benne semmi szokatlan, mégis nehéz volt eldönteni, honnan is jött. A barátjától, akivel ugyanarra az időpontra beszélt meg találkozót, mint az orvosnál, csak ő ezt elfelejtette? Ha most magyarázkodni kezd, az már mentegetőzés vagy védekezés lenne. A kérdés önmagában is elég volt: a barátja nem bízik benne, hogy emlékezett rá, és biztos mérges. Válaszolt: Nem. Amint elküldte, rögtön érezte, hogy túl rövid lett. Pont olyan, mint az orvosi e-mail: tömör, de ettől rideg. A busz közben fékezett. A telefon újra jelzett: Csak mert kicsit fura vagy. Megpróbálta visszaidézni a saját üzenetét. Egyetlen szó volt. A „fura” nyilván arra vonatkozott, amit nem írt le, mert az sms-ekben mindig ott van a hiány. Azt vette észre, hogy a barátja válaszát automatikusan kiegészíti. Elképzelte, ahogy a másik úgy olvassa a nem-et, mintha szemrehányás lenne, vagy mintha egy elhallgatott de állna mögötte. Vissza akart írni valami magyarázatot, de eszébe jutott, hogy minden magyarázat újabb értelmezési teret nyit. Végül ezt küldte: Buszon vagyok. Úgy gondolta, ebből világos lesz, hogy a rövidség nem a másik személyének szól, hanem a helyzetnek. A busz a piros lámpánál állt. Várt. Aztán megjött a válasz: Oké. Pont nélkül. Megpróbálta semlegesen olvasni, megértően is, de valahogy mindig ingerültséget látott benne, mintha a barátja még az írásjelet sem akarta volna kitenni. Teljesen félreértve érezte magát. Visszatette a telefont a zsebébe. Nem akart újabb mondatot írni. Mire a busz begördült a megállóba, már eldöntötte, hogy később sem fogja megmagyarázni, mert akkor csak kiderülne, hogy nincs is mit.

A rendelőben egy kényelmetlen széken ült, bal karját a pultra nyújtva. A nővér komótosan előkészült, és azt mondta, lazítson. Ez nem nagyon ment neki, ezért próbálta másra terelni a figyelmét. Visszatért a reggeli címhez: a pókemberhez. Magyar milliárdos üzletember – az ilyesmi önmagában is elég pontos kategória. Elképzelt egy középkorú, zömök, sötét öltönyös férfit, aki úgy sikeres, hogy mások elhiszik neki: ez nem szerencse, hanem munka. A mozdulatai lassúak, a gesztusai visszafogottak, a ruhája drága, de konzervatív. Nem médiaszereplő, inkább olyan ember, aki nem magyarázza túl, hogyan került oda, ahol van. De pókemberként már más lett. Nem jelmezben, nem falra mászva, hanem hálókban gondolkodva. Kapcsolatokban, szálakban, kiskapukban. Nem közvetlenül csinál dolgokat, hanem elrendez. Ha valahol bemozdul valami, az nála nem véletlen, hanem következmény. El tudta képzelni, ahogy egy konferenciateremben ül, és magyaráz. A többiek nem mindig értik, de bólogatnak, mert érzik, hogy benne vannak a hálóban. Talán ezért nyerte meg a versenyt. Nem a pókja volt gyorsabb, hanem ő értette jobban a szabályokat. Vagy azt, hogy melyik szabályra nem vonatkozik a kivétel. Aztán hirtelen megjelent egy másik kép is: ugyanez az ember piros-kék jelmezben. A ruha feszül rajta, a hasa előre domborodik, a maszk alatt izzad, a pókhálóminta rossz helyen húzódik. Nyilván nem rá szabták a jelmezt, hanem valami átlagos méretre, amelyről senki sem gondolta, hogy egyszer egy magyar milliárdos üzletember viseli majd Monte-Carlóban. A kép olyan részletes volt, hogy elnevette magát. A nővér ránézett, közben a vért már levette, és leragasztotta a karján a tű helyét. Ő komoly arcot akart vágni. Pókerarcot.

Letűrte az ingujját óvatosan, hogy a vattapamacs a helyén maradjon. A székből felállva egy pillanatra megszédült, de inkább nem szólt. A pókember már nem volt ott. Kint, a folyosón megállt az automatánál. A választék egyszerű volt: víz, üdítő, kávé. Az üvegfal mögött sorakoztak, címkékkel, árakkal. Eszébe jutott az „üres” szó. Üres kávé. Az üresség állapota. És végül nem vett semmit. Az utcán elindult a buszmegálló felé. A busz késése ki volt írva percekben a kijelzőn, de persze senki nem tudta, miért is késik. Rezzenéstelen arccal várta. Igen, biztos jól jönne neki ez az üres, kifürkészhetetlen tekintet a pókerben. Nyerne vele. Aztán eszébe jutott megint a pókember, aki Monte-Carlóban nyert. És belenyilallt a felismerés, bizonyára nem is pókverseny volt az, hanem pókerverseny. És ekkor begördült a busza.