Nem tudom! – ezer éve
nyaggatnak már, s mindvégig egy szóban szenvedtem:
magyar.
Ezért ülök itt, és nézem az időt. (…)
Berlin felett az ég angyalokkal telt, szállongnak fel s le a megszolgált otthonosságban, varázsuk és bűntudatuk egyaránt birodalmi sallang. (…)
Szabadesés-pont: drámai közvélemény.
Indusztriális perc-pont: óvatlan terror.
Hazamennék, de nem merek, ott munka vár,
megőrzöm magam kényszerű óvatosnak. (…)
Egy kép a konyhám falán. Mit tesz Isten – itt van. Mint rögzült személyem s a hozzám öröklődött, drága lények. S mint a kanálcsörgés, az elégült jókedv, az ernyedett csöndek. (…)
Elmentetek. Mind. Közönségesen. / Annyi érték, ember, rendkívüli / forma, naná, és könnyed tartalom (…)
Lebben a ponyva, pózol az igazgató, ordít a teve, és nehezen verekszem át magam a porond felé figyelő alkalmazottakon. Megvagyunk, így, együtt. A trupp. A költői bérmunkások. (…)
Verset? Kevés! Poémát kéne írni. / Megtudhatni, mire való a szó. / Hévvel pakolva fényt a fényre, így, ni! – / S az éghető dalolna, mint a jó. (…)
A barlang képvilága maga a nyugalom, az emlékezés, az engesztelődés. Pedig a dráma intellektuális szívébe kerültünk. Platónnak „csak” 40000 évre kellett visszaemlékeznie. Ég a tűz, áldozunk, zenélünk, táncolunk, megjelenítjük a számunkra létező élő és holt univerzumot, s árnyainkat aznap vagy másnap egy mester a sziklára képzeli, rögzíti. (…)
Lebben a ponyva, pózol az igazgató, ordít a teve, és nehezen verekszem át magam a porond felé figyelő alkalmazottakon. Megvagyunk, így, együtt. A trupp. A költői bérmunkások. (…)
© 2026 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
