Egy kép a konyhám falán. Mit tesz Isten – itt van. Mint rögzült személyem s a hozzám öröklődött, drága lények. S mint a kanálcsörgés, az elégült jókedv, az ernyedett csöndek. Vagyunk az illat-fényben, a jelenlét templomában, sok ezer év pillanatot röptető miserendjében, betagozódva valami egy-szerű, igenelő, örökkétig tartó lelkezetbe.

Ez szép. De hol marad az énfelmutatás teljessége, vagy legalább társultan is különleges életem tanulságos gyűjteménye. Szégyenkezem, mert nem mutathatom fel intellektuális tárházam egészét: a könyvek garmadáját s a képzőművészet hit-közelségéről tanúskodó szentelményeimet, melyek igazolhatnák tágkeblű, értelmiségi mivoltomat. Fényezhetném magam, igényes árny: a valós fény, a beömlő, letaglóz. Miért kéne feltétlenül művek sokaságával mérnem s nyugtatnom ingerült, európai öregségem. Csak a konyha! S jó helyen, kiemelten, a mű. A kegyelem jó helyre hozta, helyzetbe.

„Itthon vagyok, itt, e világban, / s nem vagyok otthon az égben.” (Boldog szomorú dal). Kosztolányi tájékozott izgató, gyönyörűen összeszedett verse a megdermedt duális gondolat, a lenyűgözött szellem földre kényszerült himnusza. S nyilván, számítóan, a mindennapos közérzületre támaszkodva sorolja szétszakítottságának fázisait. Mert a takarékosan vagy öncélúan szabott tér a kétségbeesés melegágya: hiányokat virágoztat. A határos rezervátumát hevülten pásztázó polgár számba veheti röghöz kötöttségének megannyi elemét, tárgyi bizonyítékát, elégtelenségének halmazát növeli, hisz az igazán számító „égit” ezeken kívül keresi, s talán csak ott keresheti egy pusztán pihenésre szánt lakásban, ahol nincs centrum, nincs a lelket könyörtelenül abroncsba szorító létkívánat. Dologi testek szétszórt magánya parázslik, egymásmellettiség vitrin-tagoltsága eseng. Bunker-kaleidoszkóp.

Ám, ha nyitjuk a teret, önmagába, önmaga határtalanságába – már meg is van a közép, a pont. A tágasság lehetősége megadja lehetetlennek tűnő ellenét, a telt hiányt, a lebegő bizonyosságot. Mit is tervezget, nyíltan vagy köntörfalazva, az ősiségre hagyatkozó építész? A mindennapi grált, a betevő falat illékony masszívumát befogadó otthont, a láng fészkét. Lét-izotópos lobogás az asztalon: oltári szentség; de, legalábbis, tűznek s asztalnak illik egy levegőt szívni, a mindenségből. S itt nincs mérték, úgy értve, nincs megmérve a lényeg. Ismérve van: a szárba szökött, növekvő célképzet. A jurta s a katedrális egylényegű. Persze a körtemplom, kerektemplom a leginformatívabb képződmény – azaz emberi teremtmény, de oly tökéletes, hogy méltán tűnhet a természet szándéktalan játékának. S minél kisebb, belsejét „madár átlépheti” – micsoda pazar kifejezése a mindenkori kelet misztikájának! – annál bővebben mondja tollba telítettség és üresség egybetartozását késő korok világfalu lakóinak, a képiség tesztoszteronjától szenvedő szerzeteseinek. Én beszéltem. Ős-kő: korlátlan kiterjedés.

Érintettem, élvezetesebben mondva: illettem már a négy őselemből hármat, jöjjön a legfélelmetesebb, legnőiesebb, az akarat, az eszme komplementere, de szívós virágoztatója, idegölő nyugalom, rothasztó magány, halálos együttlét: nedv. Miért a Balaton egy kaposvári konyhában? Mert úgy terülünk el, itt, a mézes nyár ragadós epedáján, mint elkényeztetett tudói Közép-Európa legnagyobb enyhületének. Csak nyújtóznunk kell egy nagyot, s a hűs bársony milliárdnyi, hebegő szálán skálázva éjülhetünk vissza valami légszomjas, lila szájú, pleisztocén gyerekkorba, a közegből kidörzsölt, terápiás simogatás áhítatába. S az éden mögötti – adóhatóság elől reményesen rejtegetett – színekbe, csűrökbe hordják, hordják a megélhetési jutalékot, a balkán-baksist, a hetvenes-nyolcvanas évek jóléti mítoszát az összetákolt bodegák hercegei, s rakják roskatag halomba, kévébe, keresztbe. Beköttettünk a Tó-bizniszbe, nem ereszt az emlékezés s a gond.

Ungvári Judit festőművész, miközben az ihlet istenasszonya, az ecsetvonás pontos és képzett szürrealistája, s – neméből fakadóan – a végérvényes jóakarat hűséges korrektora, mindezt tudja. Tudom, hogy tudja, de átlépni a vanból a lehetőbe minden felkent művész merénye s kiváltsága; a világegész óhajtása aláveti a megalit gonoszt, s felemeli a sérülékeny, áttetsző életet. Judit egész lényével vállalta a teljességigény drámáját, ám ugyanily eréllyel akarta a lehető harmóniát. A lehetőt tehát, mely nem más egy festő számára, mint tárgy és narráció visszaforgatása eredetébe, a fény-anyag sokszorosan tört színezete által mozgatott formákba, ahol már szépségük is szóhoz – akarom mondani: nézethez – jut. Ilyképpen bármi az égvilágon vászonra feszülhetne, de, csudálatos módon, a roppant nagy téma, a szépséges probléma épp itt van. Ezért is: a Balaton. Ne kerülgessük! – trendi gyávaság lenne.

Egry József és Udvardi Erzsébet után – szabadon? Igen, szabadon, ha tetszik a könnyedségéért támadható kifejezés. A kétségtelenül kötött pálya előnye ugyanis majd a verseny hajrájában tárulkozik fel: volt vasalt nyom, de voltak csilingelő s zordan zökkenő váltók is, ahonnan főirányba s vakvágányra egyaránt vezetett út. Nyerni vagy veszíteni sokszor észrevétlen, mégis végérvényes döntések eredménye. A változók, körülményesen ugyan, igazolják az egyenletet. Mindenesetre nem lecserélhető a hullámok s halmok hűbéri geometriája, a helyben táncoló fény daliás pontozója, a szeriális zengés, mely számlálhatatlan mozdulatot és csengést ülepít nevelő csönddé, hálás talapzattá. Nem piaci áruk, nem díszek a megítélés ravatalán, nem szoríthatók a fizikai működés egyen-baseballsapkája alá mint a promóciós tudat kellékei, de lényegük, elszánt következetességgel, a játék határos-határtalan szerkezetébe vonható. Ungvári Judit festészete minden részletében konkrét, s minden részletében elvont. Ezért a mozaikosság: a léttelenségig apró lényeg, s a magasan szervezett lényegtelenség állandóan keretbe, mintegy zárójelbe kerül; sokszorosan nemlétezők, tehát, kvarkszerű alkotóelemei ugyanakkor – tényleg: az ugyanakkorban! – megképződő egésznek, a létező témának, a létezésnek, tulajdonképpen. Fejleszti a képet, részletből a részletbe, egy mandalaépítő szerzetes véglegességével s egy impresszionista kétségbeesett pillanatnyiságával; s egyszer csak kész az egész: kép. Talán azért, mert már megvolt a lehetőség mint vízió. A felhőtlen Egry-fény telítettség s az Udvardinál szereplő akvarell-könnyedségű arany-ezüst fundamentum helyét Judit lélegző felületein a színdinamika egyetemessége veszi át, a töprengő magabiztosság, mely az átmenetek sugallatából építkezik.

Most veszem észre: eltévedtem. Nem látom az erdőtől a fát, a törvénytől a magányosan reszkető teremtményt. Mondtam bármit is birtokom azonnal felfogható tartamáról, mely lélektől lélekig zendít valami Freudot megszégyenítő, de bármely kisiskolás (leány) rajzában természetesen pompázó üzenetet, vallomást? Ember vagy, figyelmeztet a szigorú Üdvözítő, létre szánt egyetlenség, s egyetlen, mindenséggel mérhető vállalkozás. Növekedés. Mi gondod módszer és matéria párbeszédével, a működés ráncba szedett jellemrajzával? Magad vagy a gond s a cselekvés hérosza. Kiűzettél a könnyű megoldásból.

Frivol kompozíció: a Badacsony mordul, komor kiáltvány, a bal szélen, s echózza önmagát jobbról, az amúgy is zengzetes tájban. S középütt tányérhajlású lapály. Üres kitekintés. Mintha e völgységre, hölgységre hajlamos domborzat szertelensége a semmi irányát magasztalná; de, ha hölgység, akkor a kinyílt, befogadó hajlat, zug; hajnalban: csatakos fennsík; nóta benne: thesszáli virulmány. Ez a centrum: a laktató hívás, az idegenség tagadhatatlanul jelenlévő, hegedűhalk kíséretével. Zseniálisan közvetett magaslat. S a szétfeszített táj méhének mélyén kis, piros tetejű templom, foszlányos lángja a textúrába olvad. A méret értelmet nyer: 100×120 centiméternyi felület s totális szemlélet kell ahhoz, hogy a legfőbb motívum magától értetődően beépüljön a természet festői s filozófiai rendjébe. A templom: Grál, ecsetlegyintésnyi jelzés, egy az egyszerűségek sorában; érvényét, hatalmát a világ kívánása növelheti. Hasonlatok huzata: bármely részletet kiragadhatunk, ugyanazt a szerkezetességet, rendet jelenítik, sosem látott, mégis oly ismerős formákba rögzülve, az absztrahálás gyönyörű futamaihoz tapadva, mint az apa-előd, Ungvári Károly festőművész képein, ám lágyabban, érzékibben, fátyolos nőiséggel, ugyanakkor aggályosabb hittel viszonyulva kép és természet egységéhez. Erős kifejezés helyett a sorsszerűség pátosza szervezi e telt feszültséget. Egy hajszál, egy érző szakadvány sem hibbanhat el fölöslegesen a tényleges élet menetéből. Kiterítve a működés korpusza.

S felfedve idegrendszerünk: kívánásokkal s vereségekkel zsúfolt, észak-foki vár. Test-börtön. „Judit, jössz-e még utánam?” Nem akarom visszadobni a labdát, gyáva kékszakállúként, hisz te magad teremtetted kérdéseidet. S hidd el – gyarlóságokhoz fajzott, néha lehetetlenül lelkesült, mégis ádámi titkokkal terhelt férfi – méltányolom az erődet.

Itt van. A kép. Festett kanavásza s kimért téglája a házamnak, a hazámnak – hogy ne mondjam. Kitörölhetetlen mindmegannyi agysejtemből. Szellem. Étek.

Sosem halunk meg.