Verset? Kevés! Poémát kéne írni.
Megtudhatni, mire való a szó.
Hévvel pakolva fényt a fényre, így, ni! –
S az éghető dalolna, mint a jó.
A korszerűt kéne végre lebírni,
Sok tört ügyet, zilált modort, na jó,
De minden egyes két irányba tér ki.
Megrendülés? – Letűnt dimenzió.
Ám éppen itt, e lestrapált forma
Felénél nyílik újra meg az ég,
S magányán túlra nyúlik már a verstest,
Erő feszül a régi vágyba oltva,
S e gyötrelemben minden szó kiég; –
De öröklétbe izzítja a vesztest.
