Tag Kontra Ferenc

Az írás folyamata a külső szemlélő számára hektikus, öntörvényű és áttekinthetetlen. Az író legalább annyira rejtegeti készülő munkáját, ahogyan a szobrász vagy a festőművész. Mintha kiderülne a titka. Holott csak arra gondol, hogy ami még képlékeny, alakulóban van, nem való közönség elé. (…)

Az egyik antikvárium online kínálatában bukkantam rá a saját könyvemre, melyet dedikáltként kissé borsosabb áron kínáltak. Bizonyítva, hogy nem árulnak zsákbamacskát, kitették kitárva az ajánlást is. Megtudhattam tehát, hogy ki vitte be eladásra, illetve ki szabadult meg tőle. (…)

Nem tudok leszokni róla, hogy kívülről megtanuljak szövegeket, ahogyan a színészekkel együtt mondtam, akár a próbák alatt a nézőtéren, akár a színfalak mögött előadás közben. Aztán olyan idézeteket is megtanultam, amelyek sosem hangzottak el a színpadon. Amíg élt a barátnőm, neki mondtam, csak úgy, kávézgatás közben. Ő pedig verseket tudott. (…)

Vasárnap szokott eljönni hozzánk keresztapánk osztrákzöld, monarchiás öltözékében, ekkorra már megözvegyült. Ilyenkor, délután már kint ültek a férfiak a verandán, miközben odabentről az asszonyok egymás szavába vágó csevegése a tányércsörgésbe és a mosogatás elhúzódó zajába veszett. Egyre nyúltak a falon az árnyékok, egymás után ürültek a poharak és mélyültek a ráncok a gondolatok megfogalmazásának nehézségeitől. (…)

Az oszlop, amelyről beszélek, egy keskeny, rácsos fémszerkezet volt. Olyan, mint az emelődaru hosszú fémnyaka a tengeri hajókikötőben. Ennek belsejében hajtott ki a fácska. Eleinte nem is tűnhetett fel senkinek, csak amolyan aljnövényzetnek számított, amilyen az oszlopot egyébként is gyakorta körülvette, ha megfeledkeztek az árokpartról és az átkelőhely előtt díszlő ágyások gondozásáról a határőr katonák. (…)

A szertartás mélyen az emlékezetembe vésődött. Talán a magány miatt. Amilyen magányos csak a halál tud lenni, és amilyen egyedül marad az, akit elhagynak. Neki valóban nem maradt senkije. (…)

Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte, hogy a szélén még megüljön egy hajszálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartamának egyértelműen kerülnie kellett valahova. (…)