Billentyűk fekete-fehérjei vibrálnak a szemem előtt reggelente. Zongoraszóra ébredek, mióta a diáklány ideköltözött albérletbe, szinte úgy érzem, meghosszabbítja az életemet. Eleinte sokakat zavart, de a miénk kivételes ház, néhány hét után már valaki megkérdezte tőle a lépcsőn, hogy nem lehetne valamivel több bel canto, mire a lány kedvesen azt válaszolta, hogy rendben, ő szívesen kísérné bármelyik szomszédasszonyt, aki énekelni szeretne. Most Händel Feltámadási oratóriumának feldolgozását gyakorolja. William Blake is ilyesmit hallhatott, amikor leírta: „az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe”.

Maga a város nem is igazán érdekelt soha, inkább csak lakóinak szerepjátéka. Ahogy sétálok haza, figyelem, hogyan változik a zenéje: az üres sörözőkből nem dől a nyelvi tarkaság, csak a helyi cantata profana medvetánca, mert a stílus masszív: dél-amerikai stílusú házak épültek az utóbbi években, odaképzelem García Márquez szellemét, ahogyan lépdel felfelé a lépcsőn, nyersvászon kalappal a fején, kezében sárga rózsával.

Olyan bizánci a sárgaréz kupolatető a családi házon, olyan eklektikus, mégis ilyen félkör alakú szobában szerettem volna lakni, amilyen az utca fölé nyúlik emeletnyi magasságban, onnan nézném a busz tetejét, ahogy elhalad, ezzel jártam naponta, aztán gyalog vissza, mert így kényelmesebb volt.

Úgy érzem, mintha mindenki lopakodna. Most is csak egy férfi jön velem szembe, viszi a hóna alatt a kenyeret, a kezében pedig két doboz sört.

Mentem haza, át a temetőn, erre a legközelebb. Hogy került ide ez a játszótérnyi kis temető? – csodálkoztam szórakozottan, amikor először láttam, de feltehettem volna úgy is a kérdést, hogy került a város a temető köré, hiszen nem olyan régen történt, még gondozzák a sírokat, liliomok hervadoznak a vázákban; semmi sem volt olyan régen, ezek az arcok az ismerőseim lettek, haláluk évfordulóján enni kapnak, almát és kenyeret a sírkeretre helyezve, ahogyan ez itt szokás; beletelt némi időbe, mire megoldódott előttem az időpontok rejtélye, holott csak az elhalálozás hónapját és napját kellett elolvasnom a márványon; „szeretem a boldog megboldogultakat”, ahogyan Alice Cooper megörökítette szellemüket, haláluk évfordulóján éjszakánként kijárnak almát és kenyeret enni itt, a város szívében, ahol éltek.

Amíg láttak, mert egyik nap valami történt velük, elveszítették a szemük világát, az arcok kifejezéstelenekké váltak; sorra jártam a sírköveket, a régvolt idegenek élettelenebbek már nem is lehettek volna, a szemük helyén a porcelánon két kivájt gödör sötétlett; konok következetességgel, egyszerre vakultak meg a gonoszságtól. Ilyen kipattintott gödrökkel lehet csak az örökkévalóságba tekinteni.

Egyre sűrűbb, feszültebb lett a légkör, ahogy mentem előre, és észrevettem távolodni az akácok felé egy embert; ahogy mentem utána, azt hitte, követem, egyre gyorsabbra fogta a lépteit, kíváncsi lettem rá, hogy miért. Nem vettem üldözőbe, csak éppen addig követtem, amíg meggyőződtem róla, miért fut előlem: az egyik kezében kalapácsot tartott, a másikban szöget.

Ettől kezdve eltűnt a nap, csak éjszaka mentem ki. Amikor már nem láttam senkit.

„Mihelyt kételkedem abban, hogy valamely esemény, amelyre emlékezem, megtörtént-e valóságosan is, már magamra vonom az őrület gyanúját; már ha nem arról van szó csupán, hogy bizonytalan vagyok abban, nem puszta álom volt-e” – ezt Arthur Schopenhauer írta. Nem tudok leszokni róla, hogy kívülről megtanuljak szövegeket, ahogyan a színészekkel együtt mondtam, akár a próbák alatt a nézőtéren, akár a színfalak mögött előadás közben. Aztán olyan idézeteket is megtanultam, amelyek sosem hangzottak el a színpadon. Amíg élt a barátnőm, neki mondtam, csak úgy, kávézgatás közben. Ő pedig verseket tudott. Azért illettünk annyira egymáshoz, mert mindenki más bolondnak tartott volna bennünket, ha ezt hallja. A szomszédasszonyom folyton régi slágereket énekelt, őt is elmegyógyintézetben kezelték, akkor jöttem rá, hogy Schopenhauernek igaza volt: ha valamiben bizonytalanok vagyunk, akkor fogjunk gyanút, mert talán már belegabalyodtunk saját őrületünkbe.

Eljön az idő, amikor minden perc emlék lesz.

A magányosságom valamikor emberektől nyüzsgött, ebben a csöndben egykor folyton csörgött a telefon, ez a szoba főleg nélkülem élte az életét, mert nekem a színházban kellett lennem reggeltől estig. Voltak ugyan igazgatóim, de azoknak fogalmuk sem volt a szakmáról. Mindenese voltam az intézménynek, néha ügyvezetője, dramaturgja, ha kellett, súgója vagy éppen takarítónője, ha olyan idők jártak, hogy a megszűnés szélére sodródtunk. Voltak sikereink és betiltott előadásaink is. Cipeltem díszleteket is.

Most pedig hordom kifelé a könyveket, a kedvenceimmel kezdtem, nehogy később meggondoljam magam. Csak éjszaka, hogy ne találkozzam a szomszédokkal, vagy bárkivel, aki megkérdené, miért hajigálom a drámakötetek sorozatait a konténerbe. Aztán öntök rájuk valami undorítót, valami olajos ételmaradékot, rothadó zöldségfélét vagy gyümölcsöt, amitől sikamlós és visszataszító lesz, a könyv így biztosan megsemmisül. Nehogy valakinek eszébe jusson kihalászni.

A könyvtáram olyan tiszta volt mindig, mintha könyvesboltba jönne a látogató. Szerettem a könyvszagot magam körül. Büszke voltam a gyűjteményemre, minden pénzem erre költöttem. Eredeti kosztümterveket vettem, berámáztattam. Százéves kéziratokat is szereztem. Megvehettem, mert anyám halála után egyedül éltem. Kiírtam a polcok közepére, hogy „Kedves barátom, könyvet még neked sem adok kölcsön!” Mert tudtam, hogy sosem hozzák vissza, és utáltam visszakönyörögni vagy érte menni, aztán kiderült folyton, hogy nem találják, azt sem tudták, hova tették. Az ismerőseim, a szomszédaim ennyire becsültek engem és a könyveimet; csak addig kellett, amíg vizsgáztak belőle, kötelező olvasmány volt, vagy kivadászták az idézeteket.

Persze, tudom, elég egy pohár ital is, és már kiütöm magam. Az amnézia legádázabb fajtája, ez tart legtovább, attól félek, túl sokáig leszek még tetszhalott, és elfogynak a tárgyak is. Mielőtt a számítógépem is szétszedném, és a darabjait széthordanám a szemetes konténerekbe.

Előtte azonban megnézem az utolsó előadást, amit még én gondoztam, én fordítottam. Attól kezdve nem volt maradásom. Egy ütős hazugság mindig felhasználja az igazság bizonyos elemeit.

A német drámaírónő valóban nálam lakott, a próbák során szállt a pletyka könnyen és illékonyan, mint a cigarettafüst, hogy bennünket több köt össze ennél az előadásnál. Mit tehettem? Nem akartam másnak adni, hogy fordítsa le, mert én láttam magam előtt az eredeti darabot, és úgy jöttek a mondatai, ahogyan eredetiben hallottam. Vendégként ott ültem a bemutatón a páholyban. Megszállottja lettem, hogy ezt csak én hallom valamiféle belső rezgéssel a fülemben, mint a zenészek. Talán a zenészek is ettől süketülnek vagy bolondulnak meg. A drámát dicsérték, de ezzel bezárult mögöttem a színház ajtaja. Úgy látszik, minél kontúrtalanabb a vétek, annál elkeseredettebb és durvább az ellene folytatott küzdelem. A saját színészeim, rendezőim zártak ki, nem erkölcsi okokból tettek ki, a színház világában annyiféle kapcsolat előfordult már, és tudták, hogy az elbocsátáshoz több kell egy ízléstelen pletykánál, valódi bizonyíték kell, egy hamisított számla, amit állítólag én állítottam ki a drámaíró barátnőmnek, honoráriumának kétszereséről szólt. Sikkasztással vádoltak. És a meghurcoltatás után hiába nyertem meg a pert, négy év múlva már nem találtam vissza sem a szakmához, sem önmagamhoz. Aki rosszabbat tesz velem, mint amit én valaha elkövettem, annak nem bocsátok meg.

Jártam az utcákat, és hangosan drámaszövegeket mondtam, talán valamelyik gyógyszer mellékhatása szerzett ilyen örömet. „Az ember hús, vér és balsejtelem”, az én privát Shakespeare-em maradt velem. Egy bolond nő pedig nem mehetett vissza az elmeosztály után a színházba. A saját csapdámba estem, mert amikor kellett volna, a bemutatók után nem dínomdánomoztam műkedvelő politikusokkal, fiatalabb koromban pedig elfelejtettem lefeküdni mérvadó színikritikusokkal, úgyhogy elfogyott körülöttem a levegő. Nem kellett hozzá összeesküvés-elmélet sem. Az állásra az egyik politikus lányának nagyobb szüksége volt.

Sajnos nem gyújthatom fel egy hétemeletes ház ötödik emeletét. Csak egyetlen örökösöm van, és már nem tehetek ellene semmit. Kitagadhatnám, de másnak sem adnék semmit. Tudom, hogy a halálomat várja. Meglátogat becsületesen. Ő sem tudja, hogyan lesz vége, meg én sem. Mondtam neki, hogy valószínűleg egy autó gázol majd el. Nem azért, mert alávetem magam, hanem csak úgy, véletlenül, mert szándékosan nem nézek szét, amikor hordom ki a könyveket éjszakánként. Hallom a fékcsikorgást, a sofőrök káromkodását, leginkább szó szerint ugyanazt.

Az örökösöm egy távoli rokon, nem is vér szerinti, nem érdekli, hogy a huszadik század legjelesebb kortárs drámaíróival leveleztem. Nem hiszem, hogy valaha életében váltott volna színházjegyet. A leveleket dobná a kukába először, a könyveket pedig eladná. De ezt nem hagyom. A szekrény meg a többi bútor sem marad itt, csak a lakásomat kapja. Azért cipelem a holmimat, a ruháimat szemetes zsákban, hogy tisztán hagyjam magam után, üresen.

Csak ez a kanapé marad, a dédimé volt, a közös rokonunké, azért hagyom itt a nappali közepén. Rajta hagyom ezt a búcsúlevelet négybe hajtva, ha mégsem ütne el az autó. Azon fogok elszenderedni. Mint egy színpadon, a bíbor selyem pongyolámban. Azt hiszem, mosolyogni fogok. A leghatásosabb bosszú a boldogság.