A fél életem telt el ilyen helyeken tétlen várakozással. Ekkor már egy órája vártunk a sorompó előtt, nyilván odaát műszakot váltottak a határőrök. Ilyenkor az ember ösztönösen is észrevesz minden változást, hiszen annyiszor kénytelen ugyanazokat az épületeket, parkoló járműveket, zászlókat bámulni.

Kicserélték a sorompót, és fent a vezetékeket is. A sötétben messziről látni lehetett a vörös jelzőlámpában az átikszelt sávokat, melyeket éppen lezártak. Az új vezetékekhez új oszlopra volt szükség, amely elbírja és koronaként viseli odafent a sok szétágazást. Olyanok voltak fent, mint a porcelánból készült velőscsontok, párhuzamosan egymás alá rendezve, melyekből huzalok futottak szét minden irányba. Az oszlop, amelyről beszélek, egy keskeny, rácsos fémszerkezet volt. Olyan, mint az emelődaru hosszú fémnyaka a tengeri hajókikötőben. Ennek belsejében hajtott ki a fácska. Eleinte nem is tűnhetett fel senkinek, csak amolyan aljnövényzetnek számított, amilyen az oszlopot egyébként is gyakorta körülvette, ha megfeledkeztek az árokpartról és az átkelőhely előtt díszlő ágyások gondozásáról a határőr katonák.

Amikor először felfigyeltem rá, már karvastagságúra cseperedett a fémoszlop belsejében, ahol valójában védve volt, a rácsok megakadályozták, hogy valaki kézzel benyúljon és letörje, később pedig a motorfűrésznek is beletört a foga, ennek szemmel láthatóak voltak a nyomai: sikerült ugyanis belevágni a törzsébe, lemetszették a kinyúló ágait, de mélyebbre nem hatolhatott a fűrész. A föld alól érkező huzalok miatt sűrűre rácsozták az oszlopot, a keskeny fémszerkezetet össze is hegesztettek ráadásul, hogy masszívabb legyen. Csak ilyen esetre nem számítottak. Egy régimódi, tömör betonoszlop illett volna inkább ide.

A területgondozó katonák egy idő után úgy próbáltak megszabadulni tőle, hogy kívülről folyamatosan lenyesték az összes ágát, hátha ettől önként kiszárad. De azért sem hagyta magát! Új irányt szabtak ezzel a fejlődésének: a fa törzse belülről már csaknem teljesen kitöltötte a villanyoszlopot. Miféle fa lehet ez? Ismernem kellene? Mintha ecetfa lenne. Az ráadásul mérgező, ettől még izgalmasabb az eset. Ki merne egy ilyen növénnyel incselkedni?

Ezek az üres órák a határon éppen arra szolgáltak, hogy nézzem a küzdelmet. Elővettem a füzetem, és mindig itt írtam néhány mondatot a fáról, ebből állt össze végül ez az írás.

Felénk a rossz helyen kihajtott, értéktelen fattyúk gyűjtőneve volt az ecetfa, melyeknek a pontos fajtáját sem tartották említésre érdemesnek, csak a feleslegességük miatt nevezték őket így, lenézték őket a büszke fák, melyek fajtiszták voltak, a facsemetésben vették őket.

A busz ablakából nézem évekig, melyikük győz, sikerül-e kipusztítani a metaforikussá nőtt fát, amelynek ösztöne azt diktálta, hogy a lehető legjobb helyen keressen magának menedéket; és vajon sikerül-e felülkerekednie a fémen is? De ez a győzelem egyúttal a saját pusztulását hozná, mihelyt szétfeszítené a fémrácsot, hoznának helyette másik oszlopot, és a régit a fával együtt eltávolítanák.

Ahogyan elnéztem, egyre dühösebben nyesegették a katonák, mintha egyre jobban bosszantaná őket a fa, hogy csak azért is túljár az eszükön. Egyre csak felfelé kapaszkodik szívósan, miközben a törzse pontosan középen, szálegyenesen fejlődik, lassan eléri az oszlop magasságát. Az áramot szállító huzalok között pedig nem lehet majd tovább nyesegetni a magasfeszültség miatt, tavaszra talán virágot és termést is hozhat a porceláncsontok között, az oszlop tetején. Vajon miben bízik? Hogy egyszer a csúcsra jut? Azt hiszi érdemes – meghalni csak ezért.

A fák rendjében is vannak kivételezettek, leginkább a származásuknál, a fajtájuknál fogva, nemcsak hasznosságuk, hanem egyéniségük is van; a frissen vágott gyertyán illatát nem lehet elfelejteni, ebből faragják a szerszámok csontszínű nyelét, de még a sárga fűz is felismerhető csukott szemmel, a tölgy édeskés illatáról nem is beszélve, míg másokat a helyzetük tesz megkülönböztetettekké.

Miért éppen a fáktól kellene megtagadni azt a jogot, hogy legyenek közöttük kivételesek, elmondhassák magukról: mi valamiféle mágnesek vagyunk. Vasrudak, rézdróttal betekerve, és képesek vagyunk delejezni magunkat, amikor szükségünk van rá. Belső feszültségünket áramoltatni kezdjük a drótban, és azt vonzzuk, amit csak akarunk. A mágnes fütyül rá, mitől működik. A mágnes egyszerűen önmaga, és a természetéből adódóan bizonyos dolgokat vonz, másokra pedig nincs hatása. És éppen itt, a senki földjén akar bizonyítani. Hát nem az erdőre vágyik az összes fa? Az ő birodalmuk a rejtélyes rengeteg, ahol mások a hangok, a fények, a neszek. A villanyoszlopba zárt fa olyan volt, mint az utolsó albérlőnek emelt emlékmű.

A kivételezettsége által válhat éppen eleven jelképpé még egy ecetfa is, egyénisége és sorsa lesz, hiszen aki valóban nem akar mást, mint megélni saját sorsát, annak nincsenek már társai, tökéletesen egyedül van, csak a hideg oszloprács és áramvezeték veszi körül, hogy nem is merészkedik szabott határain túlra, igazi művész. Aki már csak a sorsot akarja, annak nincsenek példaképei, sem ideáljai; kirekesztett lesz bezárva, nem szeret igazán semmit, nem vigasztalja a kitavaszodás évszaka sem, mert a határfának sosem lesz hazája.

Egy napon minden népet arról ítélnek meg, hogy fáikkal hogyan bántak. Elővettem a füzetem, és beleírtam még ezt a néhány sort. A fa sorsára voltam kíváncsi. Nem tudom, a küzdelemnek hogyan lett vége. Nem tudom, akadt-e a határon átkelők közül valaki, aki az oszlopnak szurkolt, nem pedig az ecetfának.