Hetekig tartott, mire Varezt rábeszéltem, hogy vigye el a fiát a gyermekkórházba. Nem is akartam elhinni, hogy ennyire csökönyös. Amennyire idegenkedett az orvosoktól, az már szinte elmaradottságra vallott. A Könyökölőben Zoki a saját szomszédasszonyát ajánlotta, aki javasasszony hírében állt. Lelki bajokkal oda fordultak a helybeliek, mintha nem is külvárosban laktak volna, hanem egy elszigetelt, babonás, kis faluban. Ők csak akkor siettek a sürgősségire, ha valaki láncfűrésszel levágta a hüvelykujját.
Nem akartam vitatkozni vele, hanem időpontot kértem, kész tények elé állítottam, és elmentem értük. Erre sosem szánta volna rá magát egyedül, holott a fia semmi javulást nem mutatott.
Nekem még Ronin barátom mesélt Ódiumról, az orvost a városban mindenki csak így emlegette, ami eleve kölcsönzött neki némi titokzatosságot. A gyerekek nem féltek tőle, inkább úgy meséltek róla, mintha a Gyűrűk urából ismerték volna. Hétéves korában vitte el Ronint hozzá az apja, aztán később egyedül is eljárt néha kontrollbeszélgetésekre. Tőle tudom, hogy több volt, mint egyszerű gyermekorvos. Pedig Roninnak aztán zárkózott természete volt, tele komplexussal, mert folyton csúfolták a bőrszíne miatt. Azt még értettem, hogy különféle védőkrémeket írt fel neki, amit a patikusok kevertek ki, de hogy ezenkívül miből állt még a kezelés, amitől művészként ekkora önbizalomra tett szert, azt ő maga sem tudta megmagyarázni.
Vareznek is elmeséltem, mit mondott Ronin:
– Csak beszélt hozzám, mint valami hipnotizőr. Nem bölcsességekkel tömte a fejem, hanem a történetei hatottak. Tisztában volt vele, ha a Csillagokháborújából hoz egy nevelő szándékú példát, azt biztosan megjegyzem, és adott szituációban alkalmazni is fogom. Nem az arcára figyeltem, nem is a környezetre, hanem amit közvetített felém. Nevezhetjük ezt terápiának vagy mágikus képességnek, mindenesetre sikerült kigyomlálnia belőlem a téves irányokat, mintha egy piros táblát mutatott volna, miközben beszéltem, hogy ne arra induljak. Szerinte mindig adódik másik út. Még ma is emlékszem Ronin szavaira, azért reménykedem benne, hogy a te fiadon is segíthet.
Ahogy közeledtünk a vadszőlővel borított épület felé, már az is egészen különös volt, hogy milyen sokféle növény szegélyezte az utat. Egy borovi fenyő felettünk lengő ágán ült egy tengelic és egy csíz. Nem szabályos ágyásokat ültettek, a legtöbb virág teljesen ismeretlen volt. Magasra nőtt rózsabokrok között gyógynövények kúsztak, és ezek együttese egzotikus illatot árasztott.
– Ezek a rózsák színes párát bocsátanak ki – mondta a kisfiú váratlanul, akitől eddig csak a piros ingről hallottam, ami úszott a vízben.
Idős embereket láttunk a padokon, akik hátradőlve beszívták ezt a különös illatot, mintha terápiájuk része lett volna.
Királykék selyemmellényben, cilinderben, lila bársonykabátban állt a járdaszélen egy púderes arcú, franciabajuszos férfi, és lassan, egyenletesen lendítette maga előtt az öntöttvas kart. A hosszúkás óriásláda kocsikerekeken állt, ismeretlen rendeltetésű, óriás bútordarabra hasonlított, kazettáira színes pásztorjeleneteket és titkos értelmű rózsákat festettek. Az összkép azt sugallta, hogy egészen mást jelent, mint az egyes elemek külön-külön. Egy óraszerkezet ki-be mozgó szobrai díszítették: a nőalakok apró harangokat kongattak szabályos időközönként. Erősebbnek bizonyult a látvány a hangnál, torzítva szólt, mégsem régi rézhengerek tűkottáiról. Dallamfutamok mozgatták az arra járók szórakozott lépteit a tulipánágyások között, mintha a régmúltban járnának, elmélázva, és gondjaikat átütemezve sétáltak el a kintornás mellett. Megállva pillanatokra, hogy akad-e a zsebükben egy kis szerencsepénz a réztányérba, amit tovább zörgetett a láda a dallam ritmusára.
Szólt a kintorna, a hangja is olyan volt, de csak majdnem; falnyi méretét és a figuráit is eltúlzottnak találtam a szokványos monarchiabeli elődjeihez képest, mivel digitálisan bármit meg lehet szólaltatni, hogy olyan legyen, de mégsem volt olyan, hiszen digitalizálták, és a repertoár sem volt olyan operettes; alig akartam hinni a fülemnek, amikor elindult a Coldplay A Sky Full Of Stars zenéje; nem először lepnek meg itt valami csavarral, itt egy tábla is a kintorna oldalán: Rakjunk rendet az életünkben.
Egy távoli tisztáson mintha egy kékrókát láttam volna átsétálni.
Az épület körüli park egyszerre volt hatalmas, áttekinthetetlen és rejtélyes. Nem lehetett tudni, mit takarnak oldalt a bukszusok, de a másik oldalon láthatóvá vált a mesterséges tó, flamingókkal és pillangókkal.
Az emberek úgy jártak ki és be a földszinti lengőajtón, mintha lakóház lenne. Halkan beszélgetve, mások könyvvel a kezükben. Ezek lennének azok a gyerekek, akik időközben mégis felnőttek, pedig már lemondtak róluk? Vagy csak a látszat mutat ilyen bukolikus idillt?
Volt lift is, de inkább a lépcsőt választottuk, hátha többet látunk az intézményből, ha bepillantunk közben a folyosók üvegajtaján, megnézünk egy-két vitrint a lépcsőfordulókban, melyekben réges-régi üvegekben felismerhetetlenül elszürkült foszlányok lebegtek.
A szőnyeg, mely a folyosó egyik végétől a másikig vezetett, tisztán örökzöldellt, egyetlen halvány, szabálytalan alakú folt kivételével épp az ajtó előtt, mintha valaki véletlenül kilöttyentett volna egy pohár vizet, de aztán fel is tapogatta volna nyomban.
Varez rám hagyta, hogy kopogjak, mutassam be őket, és meséljem el én Ódiumnak, hogy mi van a fiával, mert ő már képtelen ezt értelmesen összefoglalni.
Ragyogó rendetlenség uralta a szobát, mindenfelé lila-sárga gombolyagok a sarokban, antik, megőrzött bútorok, kitöltött papírlapok a széles asztalon, a nyitott szekrényekből összedobált holmik lógtak ki, a vitrinekben gyógyszerek építőkockái magasodtak, mind olyan rendben, hogy meg lehessen találni; a csilláron egy kitömött denevér csüngött. Úgy éreztem, tudnék itt élni, ebben a szobában, regényeket írva, szinesztéziákon küszködve, tintát kidöntve, és piknikeket adnék farkasok óráján holt gyerekek szellemének.
Ódium a bőrkanapéra ültetett bennünket. Figyelmesen meghallgatott, de közben csak az apát és a fiát figyelte. Utána azt vártam volna, hogy rutinosan belekezd a diagnózisba, felír egy gyógyszert, aztán mehetünk is. De egyáltalán nem így történt.
Átvette a szót, és vissza sem adta:
– Sosem tudjuk, milyen összetevők kellenek a gyógyuláshoz. Az lenne a baj, ha valamelyiket kihagynánk. Valamelyik vegyi anyagot, vagy csak egy érzést, látszólag lényegtelen élményt, valamely ízt vagy egy látványt, ami visszatérő képként rögzül. Nézzék, a falon ezt a kalózhajót Mike hagyta ránk, régebben közönséges giccsnek neveztem volna, de azóta felértékelődött a szellemi értéke. Sajnáltam kidobni, mert ez a fiú megérdemli, hogy ne felejtsük el, annyi vidámságot hozott ide. Jó focista volt, és sokat tanította a kisebbeket itt kint, a parkban. Ezt pedig Viking rajzolta. Amíg itt volt, azt sem tudtam, hogy szokott rajzolni. Büszke, öntudatos gyerek volt, szégyellte volna a rajzait. Találtunk egy egész mappát a munkáival a szekrénye tetején, miután elment. Ezt választottam, bekereteztettem, egy asszonyt ábrázol, egy sámlin ülve egy dinoszauruszt dajkál az ölében, simogatja, és nagy kék szemével aggódva figyeli, hogyan nő fel. Ha ránézek erre a képre, eszembe juttatja a hivatásomat, az emberekbe vetett hitemet, hogy egy kölyöknek is lehet felelősségtudata, példát mutathat másoknak, nem szégyelli, ha idős embereknek segít, ha a gondjukat viseli. Van egy műkritikus barátom, aki követelte a fiú többi rajzát, annyira tehetségesnek tartja. Szerinte kifejezetten progresszív a stílusa. Hiába mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hova költözött. Nem érdekli, van egy neves virtuális kiállítótér a hálón, fiatal művészek alkotásait válogatják ide a világ minden tájáról, ő az oldalt működtető alapítvány egyik kurátora, biztos benne, hogy nem marad visszhang nélkül, felfigyelnek rá, és talán a szerző is jelentkezik. A tehetség nem vész el, tetten érhető.