Szerző

Aradi Gizella

Aradi Gizella: Nyilván nem

A vezető nem válaszolt. Szemeit meresztgette a legközelebbi lámpaoszlop felé. Mintha Aranka, a volt felesége suhant volna át a síneken abban a csinos, nefelejcskék kiskosztümben, amit annyira szeretett rajta. Persze most sem volt egyedül. Az a férfi a derekánál ölelte át és együtt lebegtek, szinte az orra előtt. A vezető a keze fejével letörölte a homlokán kiütköző verejtéket, és egy pillanatra összeszorította a szemét, amelybe ferde tűket szúrt a téli napfény. Mire kinyitotta, a káprázat eltűnt. (…)

Aradi Gizella: Hotel Éden

Én vagyok, szívem, mondta kapkodva, és abban reménykedett, a nő nem lesz nagyon mérges, amiért tegnap este óta nem hívta fel. A nő persze rögtön szemrehányást tett, milyen nagyon aggódott, hogy a férfiről tizenkét órája nem kapott semmi hírt. Az úr megadóan bólintott ugyan, miközben áttette a telefont a másik fülére, de csendesen megjegyezte, csak tizenegy és fél órája nem hallatott magáról. Egészen pontosan emlékezett erre, mert egyáltalán nem volt könnyű kitalálnia, milyen ürüggyel tudna este kiszabadulni a szállodai szobájukból. (…)

© 2018 Képírás — Powered by WordPress

Theme by Anders NorenUp ↑