A kortárs magyar festészetben Verebics Katalin munkássága a figurális hagyomány radikális újraértelmezését képviseli. Képei a test, az identitás és az emlékezet vizuális konstrukcióit vizsgálják. A festmények nem stabil portrékat mutatnak, hanem fragmentált, egymásra csúszó identitásrétegeket. (…)
A munkák nem tájképek, a kiállítók nem a természet dokumentálására törekszenek. A sokszor erezetekre emlékeztető, hálózati szövevényt sejtető növényi formák pusztán eszközei az emberi természet megidézésének, az alkotók önkifejezésének. (…)
Az erős fekete-fehér kontraszt, a finom szürke tónusok, a határozott, de ugyanakkor törékeny formák és a különféle anyagminőségek – mint például érdes, sima – tapinthatóvá teszik a vizuális megjelenést. (…)
A hosszú utazása után a partra vetett nádcsomó Ízisz-hajóvá lett, majd Ozirisz-orsóvá változtattam. A nádcsomók a Seholból küldött „üzenetek” hordozóivá lettek, pusztuló, bőrrel borított testté változva, magukban hordozva papír, fa, és más anyagokat, megfejthetetlen jeleket. (…)
Ugyan állandó lakhelyem nem a Balatonon van, de életem negyed részét mindig Balatonfenyvesen töltöttem. Itt, a páratlanul hosszú parton a lemenő nap házának lehettem gyakori vendége: a fények és színek drámai változásainak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának. (…)
Az erdő Nádor számára nem kifejezetten motívum, mint Csontváry számára a motívumban keresett „festői bölcsek köve”, hanem folyton alakuló vizuális nyelv, ritmus, észlelet, alakítandó, forgó anyag. A képek ettől nem teljesen absztraktak, befogadhatók tájképként is, de sokkal fontosabb bennük a szerzői megfigyelés tapasztalata, mint az ábrázoló karakter. (…)
A kiállítás egyes művei egyféle párbeszédet folytatnak az épületben látható műalkotásokkal, belső terekkel. A Falconieri-palota patinás keretet ad ehhez. (…)
„Irodalmi festő” – e némileg lesajnáló kifejezés a historizáló, elbeszélő jelleget, legtöbbször egyszerűen a zsánert jelöli. Nos, Ungvári Károly is az, de mennyire más értelemben. A szürrealizmus, ha nem is az automatikus írás belsőből fakadó esetlegessége, de a konkrétumokból kiinduló asszociációk kifejezően építkező költőisége jellemzi művészetét.
Sára technikája archeológiainak nevezhető annyiban, amennyiben az egymásra rakódott rétegek viszonyát kutatja – ugyanakkor nem az egyre mélyebbre való leásás hagyományos módszerét követi. Fordított irányú archeológiai munkát végez: visszaépít. (…)
Ernszt András festményein organikus formákat látunk, növényeket, egy-egy levelet, szirmot mozgásban, áramlásban, szinte a szél is érzékelhető a képeken, felületük rendkívül mozgalmas; a képszélek nem lezártak, a szem tovább folytathatja a formákat, hasonlóan a víz – szintén megjelenített – áramlásához. (…)
Rétegek esszenciája, áll Pál Csaba legutolsó kiállításának címében és a hozzá írt szövegében, s dicséretes módon sem a réteg, sem az esszencia kifejezést nem írja le többé. Fő a mértéktartás, miközben a műveire sokszor inkább a korlátlan mértékletesség eszménye vetül – s ez viszont nagyon is érdem. (…)
A veszprémi kiállítás meggyőzően bizonyítja, hogy Ország Lili életművében a vissza-visszatérő motívumai (kövek, betűk, betűtöredékek) mellett a falaknak van a legfontosabb szerepük. A fal, ami fizikai és lelki gát, elválaszt, bezár, akadályoz, korlátoz. Akár börtön is lehet. Ugyanakkor védelmezhet is… (…)
A miskolci triennálé nyitó termében mindössze egyetlen művet helyeztek el a kurátorok (a cseh Gina Renotiére és a szlovák Jarmila Kováčová), Zbigniew Sałaj „Fáskamra” című munkáját, s ezzel a (harsány, zenei) felütéssel alaposan alápörköltek a nézőknek! (…)
A művészet azért válhat támasztékká, mert időtlen viszonyítási pont: a rohanó pusztulás közepette olyan állandóságot képvisel, amely nem a múltba révedés, hanem az örök jelen megélése. (…)
© 2026 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
