A hídtól hosszú, lassú lejtő, majd rövid meredek lejtő, két kanyar, és ott a megálló. Senki nem várakozik a közelében, senki nem kérdezi. Nem szól senki hozzá. A reggeli buszmegállók népe, és a várótermeké, kényszeresen beszél idegennel. Megosztaná az álmát, a vágyát, a véleményét a világról. Ma senki a bódéban, a bódé előtt. Öröm. (…)
Vinczeffy festői és szobrászi gyakorlata eltekint szubjektív világunknak, életterünknek, tudatunkban többnyire a hasznossági szempontok szerint besorolható és közösségi konvenciók alapján rendezhető konkrét képi elemeitől, a mindent felfaló globális információs világ hétköznapi jelekké változtatott, reklámalanyokká asszimilált tárgyaitól, élőlényeitől és személyiségeitől, de a könnyedén szavakká, szimbólumokká változtatható, majd a közbeszéd által kisajátítható fogalmi konstrukcióktól is. (…)
Mandola odatette főni a teavizet a kollégium közös konyhájában. P. kedvtelve figyelte a mozdulatait, s azoknál is nagyobb kedvét lelte gyönyörű, gömbölyű fenekében. Mandola szobatársa, Kriszta is ott lábatlankodott körülöttük, kisírt szemeit meresztgette. (…)
Az oszlop, amelyről beszélek, egy keskeny, rácsos fémszerkezet volt. Olyan, mint az emelődaru hosszú fémnyaka a tengeri hajókikötőben. Ennek belsejében hajtott ki a fácska. Eleinte nem is tűnhetett fel senkinek, csak amolyan aljnövényzetnek számított, amilyen az oszlopot egyébként is gyakorta körülvette, ha megfeledkeztek az árokpartról és az átkelőhely előtt díszlő ágyások gondozásáról a határőr katonák. (…)
Lassan, ahogy sérült létráról / óvakodik le az ember, úgy / gyűlöltél meg mindazért, amit / elárultál magadról. // Ezen nem javított az sem, / hogy megőriztem titkaid. (…)
A nyolcvanas évtized hozta el a különleges és jellegzetes fordulatot Birkás életében és művészetében. Már korábban is, de az évtized közepétől gyakran látogatott el szülőhelyére, Kunmadarasra. A korai gyermekkori emlékek, a korhadó kerítések, a nádfedeles házak a „hazatalálás”, az elveszett otthon élményét keltik fel benne. Átérzi, hogy ez a világ a legfontosabb a számára, s a következőkben művészetének alapja és anyaga lesz. (…)
Enned kellene. Itt fekszel már három hete, és nem eszel. Még jó, hogy legyengültél. Az összes sejted éhes! Üresen rohangál benned a vér, nincs benne tápanyag. Én nem akartam, hogy ez legyen. De komolyan. Tényleg nem. Egyszeriben csak ez lett. Hidd el, nem haragszom. Már nem. Mit mondhattam volna, mikor kiderült, hogy a barátnőmmel csalsz… meg. (…)
Idei első, Február lapszámunk vegyes tematikájú. A címlapon a 2018-ban elhunyt képzőművész, Birkás István Szekrény című, 1994-es keltezésű munkája.
© 2024 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑
