Ott ültek egymás mellett a padon, és nézték, ahogy a szemközti onkológiai szakrendelésről lassú, komótos léptekkel távoznak a betegek. A hetvenes évei közepén járó, vékony asszony idegesen remegő ujjaival a blézerének varrását morzsolgatta. (…)
Pár napja felcsillant a szeme, amikor meglátta a színház hirdetését: „amatőr színészeket keresünk”. Nem volt állása, hónapok óta hiába próbálkozott. Már úgy érezte, nem kell senkinek. Nem volt jövője, jelene sem. Csak múltja. Úgy döntött, megpróbálja. (…)
Ahogy a cipőjével végiglépkedett az őszi esőtől meglágyult földön, mély barázdát szántott bele. Egy útvezetőt. Vagy ahogy ő hívta: útvesztőt. Akkor nevezte el így, amikor visszanézett a süppedt cipőnyomokra. Ilyennek gondolta a saját útját is. Milyen éles disszonanciája ez a természetnek! A színek utánozhatatlan karakterrel formálják meg az ősz hangulatát, miközben a füsttől kesernyés hideg megkeményíti, majd a reggeli langyos napsütés meglágyítja a novemberi tájat. Útvesztő. Útvesztő, lélekvesztő. (…)
semmit sem hozott magával,
talán még ruha sem volt rajta.
pedig a hajnal nem kért egyebet,
csak egy villanást
abból, ami lehetett volna.
akár árnyék vagy bármi hozzá hasonló.
hogy érezhesse, létezik. (…)
te voltál nekem az élet, a szavaim, az érzéseim.
művész, a lelkem alkotója.
szoborként álltam előtted, hol dámád voltam, hol aktod.
ma csak a napok vannak, üresen és tartalom nélkül,
olykor megkérnek, beszélnék-e Radnótiról? (…)
© 2024 Képírás — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑