2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút(1). Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma.

Júniusban a Képírás tematikus Balaton-számába kaptunk meghívást, kézenfekvő volt tehát, hogy a tavat járjuk körül. Közben megtudtam Jánostól, melyek a hazai audiovizuális oktatás legelső dokumentumai, illetve, hogy melyik kötete írása közben fedték fel magukat az Adria kékjeinek árnyalatai. Kiderült, milyen az infernális boldogság, és hogy miként lehet kimosni az alkalmiból az állandóság aranyát. Az Almádi és Fűzfő között lepisilt bokrok is felfedték titkukat, a legtöbb szó azonban színekről és árnyakról esett.

(június 16.) Ha a Balatonról beszélgetünk, megkerülhetetlen a Szigligeti Alkotóház említése. Én a Móricz-ösztöndíj mellé kaptam beutalót, és decemberben töltöttem ott egy kimondottan hasznos hetet. A ti időtökben is járt a Móricz mellé ez a lehetőség? Dolgoztál-e valamikor ott, milyen emlékeket őrzöl a házról?

Hatvanöt éves koromig egyszer sem szálltam meg az alkotóházban. Előtte egy alkalommal bizonyosan jártam ott, amikor – a Vadnarancsok megjelenése idején – a nyaraló Ilia Mihályékat látogattam meg. Éppen ott pihentek Esterházyék, a legkisebb fiuk összebarátkozott Dugó kutyámmal – ez az oka, hogy szereplőként ő került be az ebről írt mesekönyvbe. Az alkotóház kertjébe, már ha engedték, olykor be-benéztem, de a kutyával többnyire hadilábon álltak minden érában. Amúgy hazai irodalomügyi szervezetek keretei között nemigen voltam sehol, nem tartottam a kívülállóságomhoz illőnek.

A Szigligeti alkotóház felújítás után (Fotó: Stekovics Gáspár – Wikipédia)

(június 17.) Eszembe jutott, hogy egy másik szigligeti tartózkodásunk során Gyenesdiásig bicajoztunk, hogy megkóstoljuk a Mónisüti krémesét, és abszolút megérte az út. A korábbi hónapokban kiderült már, hogy nem feltétlenül vagy az édes ízek ellensége, úgyhogy itt az alkalom, hogy megkérdezzem, van-e kedvenc cukrászdád a Balaton környékén?

A Bergmann Cukrászda Balatonfüreden. A régi helyét kedvelem inkább, de semmi kifogásom az újabb ellen sem, csak a kertje nem megfelelő színvonalú, nem vethető össze a megvásárolható termékekével.

(június 18.) Pár napja emlegetted Cholnoky Jenőt, aki talán a legfontosabb embereid egyike. Nemrég a hírekben is szerepelt a neve, mert a Magyar Tudományos Akadémia honlapján(2) bámulatos ízelítőt mutattak be a fotóhagyatékából. Vissza tudsz rá emlékezni, mi volt az első találkozásod vele – pontosabban a műveivel? Akkor Veszprémben éltél már, vagy még az odaköltözésed előtt találtál rá?

Veszprémbe kerülésem előtt csak Viktort olvastam. Két könyve is megjelent a Magvető Magyar Hírmondó sorozatában, Fábri Anna összeállításában. Szegeden felhívták ugyan a figyelmet a veszprémi Cholnoky család jelentőségére, de időre volt szükségem, hogy alaposabban megismerkedjek velük. Jenőhöz Tolnai Ottó személyes és könyveiben olvasható Adria-kalauzai, majd a balatoni tárgyú szövegei által jutottam közelebb.

Cholnoky Jenő földrajztudós Hopp Ferenc világutazó Budapesten, az Andrássy út 103. alatt található házának kertjében (Fotó: Fortepan / Cholnoky Tamás)

Egyébként az általad említett Cholnoky-fotók többnyire üvegen vannak, s a hazai audiovizuális oktatás legelső dokumentumai. Utazásai során a professzor felvételek garmadáját – továbbá vízrajzok, skiccek tömegét – készítette, s illusztrációként használta a közleményeiben, könyveiben és persze az előadásaiban. A velem egyidős Németh Géza, aki egykor a Természet Világa szerkesztőségében tevékenykedett, írta a mostani kiállítás kapcsán, hogy ELTE-hallgatóként jelen volt, amikor kidobálták az intézményből a felvételeket. Szóval a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a természetképek némelyike megmaradt, és tárlatot rendeztek belőlük az Akadémián. A Cholnoky-fotók miféleségéről egyébként a Fortepan fényképarchívumában(3) ugyancsak tájékozódni lehet.

(június 19.) „Aztán, mint beteg katona a Balaton mellé kerültem, s ott, hogy úgy mondjam, megoldódott a nyelvem. Életem eddigi legnagyobb élménye volt az az éjszaka, mikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk, s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelen közepében vagyok, s ennek az éjszakának az átélése újra kezembe adta az ecsetet” – mesélte az 1941. december 28-án a Magyar Nemzet hasábjain megjelent, Kassák Lajos által jegyzett riportban Egry József. Ma Egry halálának évfordulója van, Úgy sejtem, neked az Adriával való találkozásod volt hasonlóan sorsfordító. Visszafejthető-e egyetlen dedikált alkalom, mely során „megoldotta a nyelvedet” a víz, vagy inkább lassanként árasztotta el a tenger a verssoraidat?

Az adriai kékek a 21 rovinj írása közben fedték fel úgy magukat, hogy azóta nem szeretnék lemondani róluk. Baráti segítségeknek köszönhetően jutottunk el az isztriai kisvárosba, amely egészen magával sodort. Mindent megtaláltam ott, ami számomra addig fontos volt, Európa valamennyi részlete képviseltette magát Rómától Konstantinápolyig, Athéntól Párizsig, Göteborgtól Moszkváig – kulturálisan, földrajzilag és mentálisan.

Géczi János kötetének borítója

A teljesség élményéből részesültem. Kapdostam a fejem, miközben nem tettem mást, csak naponta kétszer átsétáltam az elragadó településen, egyszer a napozásra-fürdésre szolgáló apró öbölbe reggel, egyszer pedig vissza a szállásra, délben. Délutánonként írtam, aludtam, majd éjfélig ismét írtam. Az erre való képességem ugyanakkora élményt jelentett, mint az azt inspiráló közeg, valamint a koncentrált jelen levés megtapasztalása. Közben szorongató események is zuhogtak ám rám, azokban sem volt hiány. Akkor halt meg Fellini, éjszakánként pedig bombázók húztak Szerbia irányába. Felsejlett, hogy a lét, s benne a boldogság mennyire infernális, hogy miként tevődnek össze jó és rossz, felszabadító és rettenetes dolgokból a pillanatok, s miként képes az ember mindezek együttesében érzékelni magát úgy, hogy ne zakkanjon meg…

(június 20.) Még egy kérdés Egryről. Miben példa neked ő? A Balaton színei kapcsán Cholnoky mondatai mellett beugranak-e az ő festményei is?

Persze, Egryből fontosak a levegőben és vízben oldott párolgó vagy foszlékony színek!

Azonban még ennél is inkább az eljárás, mellyel a pára fényre gyakorolt hatását a vászonra származtatja át a festékeivel. Miféle érzékelés kell, miféle látásmód szükséges, milyen absztrakciós folyamat alkalmas arra, hogy a tapasztalatból olyasfajta alkotás jöjjön létre, amely által érzékelhetővé válik a valóságnak oly tulajdonsága is, amelyet korábban nem vettünk észre? A teremtési eljárás algoritmusának merészségében áll tehát számomra Egry példázata.

Egry József Hableány kikötő című, 1935-ben készült festménye (Forrás: Wikipédia)

Nem hallgathatom el, hogy ebben az ügyben lényeges Szabados Balaton-korszaka is. Árpád a véletlen kompozíciójú saját fotók használatára szoktatta rá a tanítványait. Amikor számomra a gyűrést javasolta mint a felületen látható heterogén jeleket homogenizáló eljárást, hosszan fejtette ki, hogy a fotókkal milyen módon lehet kiszűrni a látványból lényegtelen elemeket, s miként adódik lehetőség a lényegesek felismerésére. Szóval: hogyan érdemes az alkalmiságból kimosni az állandóság aranyát. Egry példa erre is.

Amúgy szeretném hinni, hogy Egry olvasta Cholnoky Jenőt. A professzor fizikai magyarázatai elvégre hozzásegítenek, hogy megértsük, a dolgok érzékelésekor miért hasznos a pszichológiai, illetve a szociális-kulturális kényszereinket felfüggeszteni, s miért hagyatkozzunk a természettudományban normává vált, az érzékelés és kulturális hagyomány által okozott szennyeződésektől megtisztító metodológiára az előbbiek helyett.

(június 21.) Hosszú-hosszú évtizedek után, 1771-ben ezen a napon került vissza Budára a Szent Jobb, és talán sejted, mi miatt hozom szóba ezt az évfordulót. A lakhelyeden, Almádiban található a Medgyaszay István tervei alapján 1930-ban elkészült Szent Imre-plébániatemplom és a budai vár Szent Jobb-kápolnájának 28 évvel később mellé épült másolata az ereklyéivel művelődés-, eszme- és szellemtörténetileg egyaránt elképesztően összetett kollázsegyüttesként mutatja magát. Számodra miként értelmezhető ez a permi vöröskővel hívogató komplexum?

A vöröskövet nagyra becsülöm. A 2020-ban elhunyt, nagy hírű fotós barátunknak, Kovács Endrének van képeskönyve – a pazar színházkritikák szerzője, Bartuc Gabi narrálja – e vidék Balatonfűzfőtől Aszófőig felbukkanó permi kőzeteiről. Ez a kiadvány példásan bemutatja a vastól lilásvörös kőzetet, amelyben a félsivatagi környezet és a folyóvíz emléke együtt mutatkozik, s amelyet sok mindenre használtak, hiszen könnyen faragható.

Egyébként a vöröskő nem kizárólag a balatoni Riviérára, hanem a tágabb környezetre is jellemző. Veszprémben is készült belőle templom, méghozzá termetesebb, mint az almádi plébánia. Annak is, ennek is a kő adja a karakterét, s teszi egységes hatásúvá, holott a templom mint kultusz folytatására készült hely önmagában összetett, és a legkülönbözőbb kultúrákból, időszakokból, olykor esetlegességekből összegyűlt eljárások és tárgyak raktere. Épültek templomok – az almádi is ilyen –, amelyek lehiggasztják, mondanám, ha katolikus lennék, méltósággal ajándékozzák meg a bennük lezajló rítusokat. Más építmények pedig inkább fokozzák az összetettséget, és igyekeznek azt lenyűgözőségében érvényesíteni.

Az almádi plébániatemplomban, még ha ügyefogyottan leplezik is a díszítmények, benne van a kereszténység lelkiséggé párolt brutalitása, s ezzel illik számot vetni. A szentnek tartott személy testi maradványainak ilyenfajta tisztelete, az ereklyekultusz értelme engem mindig alaposan meggondolkodtat.

(június 22.) Úgy láttam, a Ciszterci Műemlékkönyvtárban töltötted a tegnap estét, ahol a legkedvesebb olvasmányaidról és szerzőidről beszéltél. Hogy érezted magad a Balatontól távolabb, könyvek között?

A könyves élményeimről, illetve az írás, az olvasás, a könyv és a könyvtár európai történetének néhány mozzanatáról beszélhettem. Sokan voltak. Este héttől nyolcig tartott a program, és végig, amíg előadtam, azt figyeltem, a hallgatóságból mikor és kinek lesz árnyéka.

Tulajdonképpen az árnyékok megfigyelésével telt a teljes napom. Egykor Cannes fölött, ahol Matisse alkotott, vettem észre, hogy Vence-ban az olajfáknak vörös kontúros az árnyéka. Murter tengerparti fenyőié hamufehér. Amikor egyforma a nappal hossza az éjszakáéval, illő, hogy legyen egy pillanat, amikor az év legrövidebb árnyékával rendelkeznek a fényben álló testek. Állítólag lehetséges olyan momentum is, amikor a dolgok mellé nem vetül árnyék talapzatul.

Ez Zircen, a könyvtárban bekövetkezett.

S mindvégig a kezem ügyében volt Robert Fludd az univerzum 27 szféráját szemléltető rajza, egy latin és egy gót betűs kora újkori herbárium, valamint a kéziratos zirci bestiárium.

(június 23.) Amikor először jártunk nálad, Almádiban, és megmutattad Györgydeák György egyik, a tulajdonodban lévő bübüjét, majd’ kiugrottam a bőrömből, hogy ilyen közelről megvizsgálhatom. Györgydeákkal szerintem összeköt benneteket az ösztönös világalkotás, az elkötelezettség a véletlenből eszkábált mitológiák iránt, hogy mindkettőtök gyűjtögető-műtárggyá alakító, hogy számos munkátok áll félúton betű és kép között, meg persze a Balaton. Györgydeák a Kenesei-öbölből pecázta ki az uszadékfából, hullt növényekből és mindenféle talált tárgyból álló univerzuma kellékeit, amikre te kisebb-nagyobb városok plakátroncsain, úton-útfélen lelsz rá. Ő kiszínezte, összeszegecselte és -csomózta a kertjébe tévedt kozmoszt, te pedig, ha épp nem egy olaszországi ferences kolostorban ragasztgatsz rendíthetetlenül, a garázsodban tépkeded a rétegeket. Mennyiben úsztatható szerinted egymásra kettőtök világ- és művészetszemlélete?

Nem tudok Györgydeákról beszélni Ladányi István Györgydeák-esszéje óta. Ladányi minden fontosat elmondott ugyanis. Fura, hogy pontosan emlékszem, miként mutattam be őket egymásnak a Laczkó Dezső Múzeumban. Györgydeák Csiki László által megnyitott tárlatán esett meg a neves esemény, Ladányi nemrég érkezett a háborús Szerbiából, nem számította magát még a veszprémiek közé. De még furább, hogy az említett tanulmányméretű elmélkedés óta nemigen vagyok képes nem Ladányi-szemmel nézni sem a bübükre, sem a kerítésrajzokra, sem a tekercsképekre, de még a Fegyverengedély című kötetemhez készített Györgydeák-illusztrációkra, vagy a Kabóca Bábszínházban kiállított, kevert műfajú alkotásokra sem.

Másrészt ennek oka lehet az is, amit írsz: egyre jobban érzékelem a Gyurival való rokonságot. Az animalitásaink hasonlatosságát. Az anyagbűvölést. A renden kívüliség határtalan szabadságát. Sejtésem szerint azonban ő nem ösztönös művész, hanem óriási rutinnal, pontosabban technével rendelkező alkotó. Arról sosem beszéltünk vele – igaz, erre nem is adott sok módot, hiszen hallgatni jobban szeretett, mint csépelni a szót –, hogy mit jelentett számára a periférián élni és alkotni, azaz vidékinek lenni. Remélem, hogy eltaszította magától az ilyesmi fölötti felesleges töprengést.

Györgydeák György Géczi János tulajdonában lévő bübüje (Forrás: Géczi János archívuma)

(június 24.) „A tihanyi visszhang akkor születhetett, amikor a tihanyi apátság temploma: 1754-ben” – így kezdődik a Tihanytörténet című szöveged, amit 241 évvel a visszhang és az apátsági templom születése után nemcsak a válogatott esszéid között adtál közre, hanem önálló kötetben is megjelent a Kortársnál, Somogyi Győző és Székely Péter társszerzőségével. Vagyis csak sejtem, hogy ez ugyanaz a szöveg lehet, mert ez utóbbi kötetet sajnos nem ismerem. Hogy készült tehát az esszé-útikönyv, és ez volt-e az ősszöveg, vagy inkább echónak tekinthető a képzőművészeti reflexiókkal kiegészült változat?

A könyvnyi esszét Mányoki Endre rendelte meg, aki éppen a Kortárs kiadó vezetője volt. Akkor már túl voltam a törökbálinti kísérleti iskola tanulóinak szervezett finnországi terepgyakorlaton, ahol igazolódott számomra, hogy a természeti és a kulturális élmények együttese belénk maródik, ha idejében formához jut. Tihanyt egy kiadós gyalogtúrával gondoltam kisajátítani, mely során a korábbi tapasztalatokat sorolom elő, nem pedig egy idegenvezetőtől elvárható ismereteket. Cholnoky Jenő Veszprém-kalauza lehetett volna a mintám, ha tudok annyit a félszigetről, mint a szülővárosáról Cholnoky. De segítőtársaim, Győző és Péter nagyban korrigálták a hiányosságaimat.

Székely Péter fotóssal akkor már évek óta jártuk az ország növény- és állattanilag nevezetesebb helyszíneit, és fényképeztük a fajokat. Ez volt a munkánk az Országos Oktatástechnikai Központban. Ebből az anyagból válogatta az esszéhez a felvételeket Endre, s ő volt az, aki Győzőt rábírta arra, hogy illusztrálja a szöveget.

(június 25.) „Lelked szép erejét a sors hullámai edzik, / Testednek e tó nyújt vidor életerőt” – írja a Balatonról a szótárkészítő bencés, Czuczor Gergely. A lelket edző hullámokról volt is már és lesz is még szó idén, ezúttal viszont arra lennék kíváncsi, hogy két feladat között te milyen rekreációs-meditációs tevékenységekből töltekezel, előfordul-e egyáltalán olyan, hogy nem dolgozol?

Fordítva talán helyesebb: sosem dolgozom. Jóformán nincs olyan tevékenység, amely fárasztó volta ellenére ne pihentetne, s ne tenne rögvest alkalmassá valami másfajta munka elvégzésére. Mondhatnám, hogy nincs az életben munkaidőm. A napi és éves biológiai ritmusom természete – és koromat követő változása – ismerős, tudom, mire képesít és mi mindent nem tesz lehetővé. Így aztán, ha heverek a kertben, olvasó szemmel teszem, ha úton vagyok, tanulmányozom a világ helyszíneit, s mindez élvezetet okoz.

Megszoktam, hogy az oktatás mellett legyen időm. Három-négy havonta volt szokásom átfókuszálni a figyelmemet, a munkahelyeimet pedig nyolc-kilenc évenként változtattam meg. Egyes-egyedül a testi bajok képesek elfektetni időlegesen.

(június 26.) A Vass László Gyűjteménynek hála, Veszprémben átfogó képet kaphatunk az absztrakt, a konstruktív és a konkrét művészetből. Tavasz óta az utóbbi egy fontos képviselőjének, a flamand Albert Rubensnek látható tárlata a balatonfüredi Modern Műtár (MOMŰ) kiállítóterében. Kíváncsi vagyok, mennyire inspiráló számodra egy ilyen, a te dekollázsolásodtól kimondottan távolinak tűnő technikával készülő œuvre.

Ha Veszprémben nem is teremtett sok maradandónak ható eseményt, programsorozatot, intézményt a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa, Balatonfüreden remélhetőleg annál több ilyen esett. Nagy dolog, hogy 30 év után hazakerült a Szöllősi-Nagy–Nemes gyűjteményből szervezett Modern Műtár (MOMŰ), amely alapvetően a Franciaországba került magyar művészek – és idegen barátaik – képzőművészeti alkotásaiból szerveződött. Ez a kétéves galéria nemrég nyitotta Albert Rubens grafikai festészeti tárlatát.

A művek kizárólag fekete-fehérek, a konstruktív hagyományhoz tartoznak, a matematikai és építészeti gondolkodást tükrözik, és mégis a személyesség varázsát képviselik. Rubens sötét árnyakra emlékeztető, terüket elvesztő kreatúrái egyszerre szabályokat követők és érzékiek. Egyszeriek. Érdemes mégis sorozatként nézni a műveket – mert ezáltal világlik ki az alkotás folyamata. A sorozat minden esetben a művészi szabályokat hangsúlyozza; ennyiben pedig az enyém is Rubens eljárásával rokon. S élvezettel tapasztaltam, hogy a belgiumi festő munkálkodása által mennyire sokféle előd tevékenysége kiviláglik: Leon Battista Albertitől kiindulva Malevicsé, Alekszandr Rodcsenkóé, El Liszickijé, Braque-é, Kassáké, Max Billé, Albertsé. Szóval mindazoké, akiket mestereimként is kedvelek, s akikre, azt hiszem, joggal hivatkozom.

(június 27.) A hónap elején azt mondtad, alvóvárosban élsz. Számomra, aki évek óta csámborogva igyekszem egy kicsit jobban belakni Óbudát, Almádi sétákra hívó település a meredek utcáival, a templomaival vagy a partközeli ligeteivel. Te milyen gyakran hagyod el a kerted menedékét? Mennyire ismered az alvóvárosod zegzugait?

Ameddig Csányi Vilmosék Almádiban éltek, hetente több délutánt sétáltunk közösen. Tavaly őszig rendszeresen bebarangoltuk Vilivel és Janka kutyával a település körüli hegyeket, völgyeket, valamint a balatoni séta- és kerékpárutakat. Almádi és Fűzfő között minden bokrot lepisiltek a kutyák. Mi pedig minden fűt-fát-madarat megnéztünk, de mindenekelőtt beszélgettünk vagy vitáztunk.

Azóta olykor a Szegedről Alsóörsre költözött szerkesztő úr Gioia kutyájával járkálunk, ha ráér, ha pedig nem, akkor a Remete-forrást és környékét látogatjuk meg. Ha pedig meleg van, megállunk a Buboréknak mindenkor kijáró egy gombóc vaníliafagyira.

(június 28.) Az édesvizek kapcsán beszéltél pár napja a benned előhívódó egrységről. Bár a fókuszunk a Balaton, ezt valamelyest kiterjesztendő, kíváncsi lennék, hogy melyek a számodra fontos édesvizek?

Mostanság csak a Balatonalmádihoz csatolt Káptalanfüreden található Köcsi-tó az, amelyet évente többször felkeresek. Régebben a tihanyi Külső- és Belső-tó volt ilyen. De vannak emlékezetes tó- és folyóélményeim. A Mazuri-tavak, a Berlin körüli vizek, a debreceni csónakázó-tó vagy Szegednél a Tisza. S az izlandi zuhatagok özönvizei.

(június 29.) Amint arról Mary Shelley a Frankenstein előszavában beszámol, a Genfi-tó partján készült művének első változata, ahol Byron meghívására Shelleyvel, Claire Clairmont-nal és Byron orvosával, John William Polidorival töltöttek pár hónapot, és rémmesék írásával próbálták a vacak időt átvészelni valahogy. Ez egy édesvízi hónap, és ha már édesvíz mellett készült a horrorirodalom egyik sarokkövének első skicce, érdekelne, hogy a műfaji művekkel milyen a viszonyod? Vannak-e a szívedhez közeli zsánerek, amiket el tudsz képzelni tóparti olvasmányként?

Mary Shelley művén tanultam angolul. Bár nem mondanám ebben nagy sikerűnek magamat. De nyilván, ezt okként megnevezni, hogy ki nem állhatom a horrorisztikus dolgokat, nem tisztességes. Úgyhogy relativizálom a válaszomat: a Cholnoky Viktor-mélységű horrorisztikus történetek abszurditása szórakoztat, a Psycho vagy A nyolcadik utas: a Halál meselogikája tanulságos, a Halványkék szemek biografikus filmként nézhető. Vagyis tudomásul veszem, hogy a rémségeknek van helye a világban, ha már e világinak születtem.

(június 30.) „Ami van, az valamivel több, mint ami elkövetkezik” – írod a 2019-ben Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőversenyen fődíjjal jutalmazott, és az egy évvel később megjelent köteted címadóvá választott versében. Ha jól olvasom, a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral Leonardo da Vinci Szent Anna harmadmagával című festményét kollázsolja a mester más műveivel, az említett köteted borítóján és hátlapján megjelenő Siflis András-munkával, valamint a bárány szamárra cserélése, illetve, az egész második passzus okán, a dalmát tengerparti tájjal. Az egyik legsűrűbb szövegednek érzem ezt a verset. Nemcsak művészettörténeti korszakokat, tájreprezentációkat, szakrális és kulturális kódokat írsz egybe itt – a bárány szamárra cserélésével pedig izgalmas derítőfénybe vonod a passió ígéretét –, hanem a közismert félbehagyó hírében álló, a jellemzően a munka öröméért dolgozó és a befejezhetőségben kételkedő Leonardo alakjának megidézése által finom csuklóval a szöveg mögé rejted az egyik legfontosabb előképedet. Bár zömmel hullámokon hömpölyögnek a hosszúverseid, ez a vers mintha szélcsendben készült volna. Jól sejtem-e, hogy ha nem is az emlegetett Leonardo-opuszhoz hasonló, években mérhető készülődés, de mindenképp hosszabb érlelés eredménye, és így számodra is kiemelt jelentőségű az emlegetett szöveg?

Sok élmény húzódik a vers mögött. A reneszánsz Szent Anna-festményeken túl inspiráló volt a tisnói Szűzanya-tiszteletére emelt templomban látható, 18. századi jelenés-kép, melyen Mária és egy csúnyán elrajzolt bárány látható. A dalmátok talán legfontosabb háziállatának, a szamárnak a tisztelete, s hogy láttam, amikor egy éjjel az egyik kivénhedt jószágot a teljes család búcsúztatta a kikötőben, mert a hasznavehetetlen állatot átszállították – amúgy a család tulajdonában lévő, majdnem kopár – szigetre, hogy ott addig éljen, amíg el képes látni magát. Mindezeket tovább bővíthetnénk egyéb természeti, biológiai, társadalmi, kulturális és művészeti benyomásokkal, személyes és közösségi tapasztalatok törmelékeivel. Mégis, a legmeghatározóbb az, hogy kínkeservesen elfogadtam: törvényszerűségek hálójába vagyok vetve, ezt pedig csak úgy tudom uralni, ha jóváhagyólag tudomásul veszem a helyzetemet.

A János kalendáriuma korábban megjelent részei

Hivatkozások

1 Vass Norbert: Az embernek kötelező boldognak lenni [Géczi János 70] > Könyves magazin, 2024. május 4. 

2 Az elveszettnek hitt Cholnoky-hagyaték: a századelő Magyarországa és a világ csodás fotókon, térképeken > Magyar Tudományos Akadémia, 2025. május 19.

3 Cholnoky-fotók a Fortepan archívumában > Fortepan.