Wehner Tibor műkritikus Németh Gézát a kortárs magyar művészet egyik karakteresen különálló életművet építő festőjének nevezte. Tavaly 98 munkája talált otthonra a Körmendi-Csák Gyűjteményben, Németországban, amelyről kiadvány is készült. A Képírás folyóirat az interjú során arra szeretett volna rálátni, hogyan járta be idáig a művész a mögötte álló, gazdag életpályát – amely reményeink szerint még legalább százéves koráig el fog tartani –, s milyen további terveket szeretne megvalósítani pályája folytatásaként.
Láng Eszter: A gyermekkorod, családod, felmenőid, rokonságod, a nagyszülők, barátok, az iskola milyen környezetet biztosított számodra? Mindez mennyire befolyásolt a pályaválasztásban?
Németh Géza: 1944-ben születtem, 1945 februárjában anyámék 4 gyerekkel Budapestről egy lovaskocsival hazaindultak Gyomára, a szülőfaluba, át a szovjet hadseregen. A gyerekkoromat Gyomán töltöttem. Apai nagyapám vízmester volt, amit apám bátyja örökölt meg a képzettsége miatt. Nagynéném általános iskolai tanár volt. Anyám közgazdasági technikumot végzett – Gyomán a TSZ-ek könyvelését ellenőrizte –, apám faiparit, de ő kereskedő lett. Négyen voltunk testvérek, két fiú, két lány. Mire első osztályba kerültem, már elég jól tudtam olvasni. Olvastam is egész gyerekkoromban. Az utcánkban volt egy sírkőfaragó szobrász, Zsiga bácsi, ma már tudom, hogy jó művész volt. Kívülről, az utcáról lestem a szobrait. Hét-nyolc évesen már elég jól rajzoltam, és tudtam, hogy ezt fogom csinálni. Tízéves koromban a bátyám, akivel sülve-főve együtt voltunk, belefulladt egy bányatóba. Én is ott voltam, engem akart kimenteni. Nem tudtunk úszni.
Budapesten élsz. Mit jelent számodra ez a város? Korábbi élethelyeid milyen nyomot hagytak benned?
Budapest olyan, mint a szülői ház, fel sem merül, hogy milyen. Olyan. Az első lakásomat a nyolcadik kerületben a Csepreghy utcában egy tetőtérben építettem. Kis lakás volt, másfél szobás, kis konyha, fürdőszoba. Mivel nagyon jó helyen volt, szinte állandóan jött valaki, ott is ragadt többnyire, úgyhogy nagy élet volt, én otthon dolgoztam, terveztem, így nagyjából tudták, hogy otthon találnak. 80-ban kezdtem építeni Óbudán a házamat, amiben most is lakom. Közben volt egy kitérő, a Moszkva téren építettem egy nagyon nagy tetőtéri műteremlakást, de a Moszkva teret nem tudtam megszeretni (akkoriban ott volt a munkaerőpiac), eladtuk, és visszaköltöztünk Óbudára. A Csepreghy utca és a Moszkva téri lakások állandó bulizások helyszínei voltak, egy idő után elegem lett belőlük. Óbudát szeretem, van karaktere.
1985-től megszakításokkal 88-ig éltem-éltünk New Yorkban. A 80-as évek New York nagy korszaka volt. A művészeti élet pezsgett, A Soho, ami ipari kerület volt korábban, kezdett átalakulni művésznegyeddé. Az emberek nyitottak voltak. Az, hogy milyen a város számodra, mindig az dönti el, milyen kapcsolatba kerülsz az emberekkel. Nekem szerencsésen alakult, tagja lettem egy Soho-beli galériának, már az első kiállításomról megjelent az Art Speakben egy rövid cikk, fotóval. Nagyon jól éreztem magam, megszűntek azok a frusztráltságok, amik itthon voltak. De 89-ben Magyarország olyan érdekes hely volt, hogy úgy éreztem, itt a helyem.
2000-ben 3 hónapot Rómában töltöttem, de itt csak turista voltam. Nagyon jó helyen béreltem egy kis lakást, a Pantheon mellett. De azért dolgoztam, digitálisan átrendeztem Rómát. Ebből az anyagból volt 2003-ban egy kiállításom a római Magyar Intézetben, Metamorfosi di Roma címmel; még a Vatikáni Rádió is beszélt róla.
Voltak-e életednek, pályádnak meghatározó alakjai?
Bálint Endre talán, aki 62-ben jött haza az emigrációból, Párizsból. Későbbi feleségem anyja – aki filmes volt – vitt fel hozzá. Nagyon tetszett, de engem másfelé sodortak a génjeim, bár megszerettem és jártam hozzá, elvittem a munkáimat, és ő nagyon nyitott volt. Jóban is voltunk, sokáig jártam hozzá, az elején egy kicsit hatott is rám, de csak áttételesen.
Építészként kerested a kenyered. Éveket töltöttél külföldön is. Miért mentél el, és miért jöttél vissza?
Soha nem terveztem az életemet, inkább csak figyeltem, hogy mi van; ha valami jött, ami izgalmasnak tűnt, belevágtam. Így kerültem New Yorkba is. 1984-ben találkoztam itthon Győri Eszter festőművésszel, aki ott élt, és tagja volt egy COOP Gallerynek. Később küldött nekem egy meghívólevelet a galéria nevében. Így kaptam egy szolgálati útlevelet, mivel tagja voltam a Művészeti Alapnak. Akkor nekem volt egy építő cégem és egy grafikai alkotóközösségem, ezeket kellett átadnom valakinek, de nem bántam, 1985 tavaszán kimentem New Yorkba. Eszter segített lakást bérelni, aztán elmentem intenzív angolra, és közben találkoztam Ladányi Imre ott élő festőművésszel, aki segített az első kiállításom megvalósításában. Tíz képet vittem magammal feltekerve, ott vettem vakrámát, és felfeszítettem. Ezeket állítottam ki, és a galériás meg is vett két képet. Így indult és jött egy sikerszéria, tagja lettem az Ariel Galériának a Sohóban. Ott több kiállításom volt, később egy másik galéria is önálló kiállítást rendezett, kétszer is. 1987-ben megnyertem a Világbank nemzetközi pályázatát, és 1988-ban Washington DC-ben volt egy nagy kiállításom.
1988 őszén jöttem haza egy itteni kiállítás miatt, és akkor már minden zsongott itthon. Lehetett érezni, hogy valami nagy változás lesz. A 89-es események után azt gondoltam, hogy a legjobb hely Magyarország, és itt kell lenni. Egyébként soha nem merült fel bennem, hogy disszidáljak.
Mikor alapítottál családot, vállaltál gyermeket? Ez hogyan határozta meg az életedet, a pályádat?
Négy feleségem volt, de csak a negyedik feleségemmel éltem együtt. A második feleségem évfolyamtársam volt, tőle van egy fiam. A harmadik feleségemtől van egy lányom. Mindkettővel jóban vagyunk, de családként nem éltünk együtt. A negyedik feleségemmel 36 évig éltünk együtt, 2022-ben meghalt. Családi kapcsolataim nem igazán szóltak bele a festői pályámba.
Hogyan lettél festő, mi volt ehhez az út? Mikor kezdtél komolyabban festeni? Hiszen az építészet is gyönyörű pálya, kiteljesítheti az életet. Házakat, intézményeket tervezni, megalkotni izgalmas feladatokkal jár.
Nem „lettem” festő, az voltam mindig. Hogy jó vagy rossz, az más kérdés. Óvodás voltam – anyám mesélte –, az óvónő mondta a gyerekeknek, hogy mindenki álljon fel, és én ülve maradtam. Kérdezte, hogy miért nem állok fel, és azt válaszoltam, hogy én nem vagyok mindenki, én Németh Géza vagyok. Általános iskolában rajzóra előtt sorban álltak nálam a gyerekek, én meg megcsináltam nekik a rajzaikat. A kisképzőben már problémás gyerek voltam, 16 évesen Sartre-ot olvastam, az egzisztencializmusról, ami nem volt kedves a hatalomnak – akkor még.
Építész úgy lettem, hogy otthagytam a szegedi Tanárképző Főiskolát – ahová rajz-matematika szakra vettek fel –, és pótfelvételivel felvettek az Ybl Miklós Műszaki Főiskolára, ami négy év után félig egyetem lett, és megkapta a jogot, hogy mérnöki diplomát adjon (ma már egyetem). Így kaptam mérnöki diplomát. Bár elég sokáig tervezésből éltem, ezek nem voltak komoly feladatok. Mint magántervező dolgoztam, a nagy munkák állami cégeknél voltak.
Viszont festettem, és 1969-ben Bálint Endre ajánlására megkeresett S. Nagy Katalin, akivel máig tartó barátságba keveredtünk. Kati akkor kezdő művészettörténész volt, és keresett fiatal művészeket. Nekem az első kiállításomat az Eötvös klubban ő szervezte 1970-ben, Bálint Endre támogatásával.
Mi a feladata egy festőnek? Van egyáltalán „feladata”? Megsúgta valaki, hogy mit kezdjen magával, hogy fessen? Hogy jutottál el az építészettől a festésig, a képzőművészeti alkotásig?
Majdnem minden építésznek van olyan vizuális világa, ami találkozik a képzőművészettel. Én elsősorban festő vagyok, és emellett persze terveztem nagyobb házakat is, nem is rosszakat, de nem jelentőseket, nem pályáztam soha, nem vettem részt nagyobb projektekben, mert festő vagyok.
Rendkívül feszesen, pontosan, plasztikusan festesz. Mitől függ, hogy valaki képekben tud fogalmazni? Milyen kérdések foglalkoztatnak?
A festői munkámban mostanra az rajzolódik ki, hogy ami legjobban érdekel, az az ember viszonya az élethez, és ami ezzel azonos, a halálhoz is. Bár a valóságban soha nem vagyok depressziós, hajlamom sincs rá, mégis, a munkáim drámaiak. Úgy gondolom, hogy egy kép nem nélkülözheti az embert, vagy az ember hiányát, mert mi más lenne fontos. Ez nem jelenti, hogy figurális lennék, de nem látok különbséget a figurális ábrázolás és az absztrakt között. Mindenképpen ugyanarról, az emberről kell mondani valamit.
A stílusod összefügg-e a tartalommal?
Hogy összefügg-e a tartalom a stílusommal? Azt hiszem, hogy a stílus és a tartalom megtalálja egymást, mert ha nem, akkor szar a kép.
Te hogyan gyűjtöd a témákat, a „történeteket”? Mennyi a fikció és mennyi a konkrét, általad érzékelt valóság?
Sajnos nem tudom eldönteni, hogy amit én látok a világból, az fikció vagy valóság. Azt hiszem, a történeteim fikciók a valóság határán.
Miként követték egymást a stílus- és témaváltások, mindezt mi befolyásolta? Te hogyan korszakolnád az életművedet? Mik voltak időben a legmarkánsabb változások a festészetedben?
Amit 16–19 éves koromban csináltam, azt ma kritikai realizmusnak nevezném. 20 és 30 éves korom között keresési időszak következett, mindenfélével próbálkoztam, geometriával, pop arttal, monotípiával, szitanyomással. Aztán egészen 1984-ig figurális absztraktot festettem. Ezekből vittem ki tíz képet New Yorkba. Első kiállításom kint ezekből volt.
A New York-i első évben változott a stílusom és a témáim is. Kecskeméti Kálmán 1986-os írásában mágikus metaforáknak nevezi a munkáimat. Ezután lassan expresszív absztrakt képeket kezdtem festeni. Néhány munkámat Beke László absztrakt hiperrealistának nevezte.
A 2000-es évek után a fikció és a valóság határán mozgó, erősen plasztikus képeket kezdtem készíteni. Sorozatokba a 90-es évektől kezdtem, a Diktátorok című munkáimmal. Ezt követte a Holografikus terek. Jelentősebb sorozataim, ha azok, a Stációk, a Buddha nyolc lépése, a Képek feltételes módban, a Kapcsolatok és az Enigmatikus tájak.
Több műfajú képzőművész vagy. Könyveket is adsz ki. Vannak időszakok, amelyek történései meghatározzák, hogy mikor mit csinálsz?
Van, hogy hónapokig nem festek. Akkor inkább vázlatokat készítek komputeren. Összegyűlik 40–50, abból már kirajzolódik valami. Valójában hagyom magam kedvem szerint dolgozni. 91-ben, mikor megvettem az első Macintosht, elkezdtem kiadványokat csinálni. 94-ben S. Nagy Katalin szeretett volna Ország Liliről egy könyvet kiadni, és engem kért meg. Akkor csináltam egy alapítványt, és megcsináltuk a könyvet. Jó lett. Ezután Farkas Istvánról készültek könyvek: angol, magyar, olasz. Gerzson Pál könyvét közösen csináltuk. Ezalatt nagyon összebarátkoztunk.
Galériát is létrehoztál, művészcsoportokat alakítottál. Miért fontos ez számodra?
Az Artézi Galériát a függetlenség illúziója miatt csináltam, és máig működik. Nem kereskedelmi, így költök rá, de megéri, mert ez jó.
Sokat olvasol. Az irodalom mit ad hozzá a festészethez?
Az irodalom segít megmagyarázni dolgokat. Például: Thomas Mann a Tonio Krögerben azt mondja, hogy a művésznek el kell távolodni az érzelmektől, szinte ki kell ölnie őket magából. Az érzelmek az olvasókra tartoznak, nem az íróra. Ez igaz a képzőművészetre is.
Mennyire tolakszik be a politika, a világ eseményei a napjaidba, az alkotásaidba?
A politika biztosan hat valahogy, de szerintem a művészet egy tágabb világot céloz meg, az ember alapvető problémáival kell foglalkozzon, a létezés groteszk drámájával, a politika túl szűk hozzá.
A kerek évfordulók az ember eszébe juttathatják, hogy múlik az idő, amivel számot kell vetni, és azzal is, hogy mit tett le az asztalra. Különösen igaz lehet ez a művészre. Rád hogyan vonatkoztatható?
A kerek évfordulók rám egyáltalán nem hatnak. Ambivalens helyzetben vagyok, egyrészt persze tudom, hogy öregszem és fogy az időm, de mivel mindig befejezett állapotban vagyok, ez nem okoz pánikot.
Évtizedekkel fiatalabbnak látszol, egészséges és életigenlő vagy, valószínűleg hosszú életet fogsz élni, ezt kívánom is neked. Milyen tervek vannak előtted?
Nincs tervem, nem is volt soha. Csak figyeltem a lehetőségeket, és ha valami igazán érdekelt, abba belevágtam. Igyekszem úgy élni, mintha örökké élnék, de állandóan számítva a halálra. Szerintem ez a módja, hogy a halállal jó viszonyban legyek.