Láng Eszter: A művészetek „egymásba hatolásának” gondolata nem új, utalnék Tamkó Sirató Károly 1936-ban írt dimenzionista kiáltványára (Dimenzionista manifesztum), amelyben a művészetek egymásba hatolásáról beszél. Tamkó Sirató szerint „a(A) fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön […] az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el”. Te mit gondolsz erről? Mennyire igaz mára vonatkoztatva? Kérdem ezt azért, mert legutóbb egy sporttal kapcsolatos pályázaton díjazott voltál az egyik videóddal, ahol a képzőművészeti alkotás és a sport határait feszegetted.
Dóró Zsolt: Örülök, hogy Tamkó Siratóval nyitsz, hisz egyik könyve gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt, és a mai napig több versét fejből idézem. Ha nem bánod, pár sorral emlékeznék rá:
,,kjödök kjözt
folyik a
vérgjőzös szlöjd.”
(Tamkó Sirató Károly: Röviköt balladája, részlet)
Véleményem szerint nem lehet a világ problémáira mindig egyformán reflektálni, én legalábbis nem tudok, ami ebben az olvasatban azt jelentené, hogy nem lehet mindent ugyanazzal az eszközzel, hozzáállással, technikai háttérrel megoldani. Ráadásul ebben a rohanó, „innovációs” (unom ezt a szót) világban, meg technológiai hajszában, a progresszív művészeti megnyilvánulások viharában és persze a saját zsigeri igényeket kielégítő játékosságban eleve elkerülhetetlen, hogy az ember egyéb módszerekhez, médiumokhoz nyúljon, és azokat fuzionálva új utakra tévedjen. Ez a gondolat a videómban kristálytisztán „manifesztálódik”. A mai kor tekintetében rengeteg vizuális találmány, szakmai újítás van a palettán, amikre érdemes odafigyelni, nyitottan reagálni, mert megtapasztalásukból újabb inspirációt meríthet a trubadúr. A videónak, vagy nevezzük inkább filmklipnek a címe MOV(IE)ING, ami érzékelhetően a movie és moving szavakból tevődik össze. Meglepett, hogy a jellemzően dokumentumfilmes mezőnyben elismerték, díjazták ezt az alig három perces „művészi” szösszenetet.
Vannak-e képi asszociációid a sport és a képzőművészet összefüggéseit tekintve?
Az első gondolatom, amikor a 90-es évek elején 18 évesen egy sportcsarnok falára festettem 3,5 méteres, nyúzott anatómiai figurákat, és mindezt tettem remegő térdekkel, de duzzadó lábszárizomzattal egy svédpadon egyensúlyozva, ami 2 darab teniszbírói szék tetején billegett, 1-2 imbolygó zsámollyal kiegészítve, természetesen védőháló nélkül. Szerintem ez önmagában egy kiváló, akrobatikus mutatvány, ami rendkívüli állóképességről tudósít, nem beszélve arról a sportteljesítményről, hogy szinte percenként le kellett másznom az emelvényről – a távoli fókusz miatt –, majd 2 másodperc múlva tornázhattam magam vissza a magasba.
Későbbi munkáim során gyakran találkoztam hasonló attitűddel, és meg is fogalmazódott bennem, hogy léteznek olyan festészeti folyamatok, amelyekben erősen jelen van a testmozgás, az edzés, a sport. A film elkészítésére öt nap állt rendelkezésemre, természetesen zenével, szöveggel, mindennel együtt, de ebből 2 napot egy végtelenül súlyos, fájdalmas izomláz társaságában töltöttem el, valószínűleg nem véletlenül.
Kérlek, fejtsd ki a véleményedet a sport és a képi világ kapcsolatáról. Megítélésed szerint van-e a kettő között kapocs, összefonódás, átjárhatóság? Ma divatos az összművészeti kifejezés, te ezt hogyan értelmeznéd a sport vonatkozásában? A magad számára megfogalmazódik-e valamilyen együttélés, kapcsolódás, kísérleti lehetőség a két terület, a művészet és a sport között? Amikor nálad találkozik a két terület, melyik a dominánsabb (számodra)? Konkrét példákkal illusztráld mondanivalódat!
Az emberi test már eleve átjáró, és rezdülése, mozgásának dinamikája a sporton keresztül csak még jobban kidomborodik. Ebben a kontextusban azonnal találkozik a két szektor, anélkül, hogy mélyebbre ásnánk a problémában. Akciófestészeti tapasztalataim alapján a különböző mozgásokban, mozdulatokban, magában a dinamizmusban, az erőben éreztem azonosságot, sőt, első körben ezekre a motívumokra szerettem volna kihegyezni a film mondanivalóját, de a spontán felvételek során rengeteg érdekfeszítő kázus villantotta meg magát, amiből a vágás során erősen szelektálnom kellett.
Jackson Pollock kiváló példája ezeknek a felismeréseknek, ismétlődő mozdulatainak ritmusa, sokszor szinte EKG-ra hajazó festéknyomokban köszön vissza nagy méretű vásznain. Ezt a diagnosztikai eljárást, amely köztudottan a szív működéséről ad hasznos információkat, én is meg akartam jeleníteni filmemben, ami végül a mellkasomra és halántékomra rögzített világító karácsonyfadísz formájában mutatkozik meg. A belassított jelenet alá, szívdobogást utánzó dobhangokat játszottam fel, amit diszkréten sercegő, de mégis dallamos zajforrás kísér, hogy agyi funkcióim működését is bizonyítsam.
Egy pillanatra eszembe jutnak futurista kollégáim is, akiknél egyéb tematikájuk mellett a mozgás- és sebességkultusz pillére programjuknak. Egyes figurális dolgaimnál szintén felütik fejüket hasonló mintázatok, hiszen az egymásra pakolt sötétebb-világosabb rétegek konstellációja gyengéden rezonál, ami aktivitást sejtet. Egyszer láttam egy videót a neten, ahol egy kortárs táncos meztelen testére elektródákat applikáltak, és a gesztusaiból táplálkozó impulzusok hangokat játszottak le egy zongorán, és ha jól emlékszem, mozgásának lendülete, intenzitása a hangok dinamikáját is meghatározta. Teljesen elképesztő, hova tovább?
Amúgy rengeteg művészi, drámai fotó, sportfotó, dokumentumfilm kering az éterben, ahol teljesen autonóm módon, egy másik dimenzióba átemelve a témát, olyan pillanatokra, részletekre fókuszálnak, amit a televízión keresztül vagy a lelátóról nem érzékelünk, ugyanakkor számtalan festménnyel találkoztam, ahol sportolókat ábrázoltak akció közben. Ez utóbbi engem nem igazán vonz, mert azt érzem, hogy az én tartalmam ebben a formában nem fog megmutatkozni, mert egyszerűen nem vagyok benne.
Persze nem azt akarom mondani, hogy nem tetszenek ezek a képek, vagy nem látványosak, csak megfestésük nem feltétlenül elégítene ki. Ebből kifolyólag számomra nem is az a kérdés, hogy van-e összefonódás a két terület között, hanem inkább az – és ez nem csak a sportra vonatkozik –, hogy az adott témakört hogyan tudom beemelni, átformálni, majd azt milyen csatornán tudom közvetíteni. Ebben a filmben hiába voltak konkrét gondolatok, tartalmak, alapvetően egy improvizatív kísérlet a végeredmény.
Azt nem tudom, a film miről árulkodik, de szerintem kiegyenlített a küzdelem, nem szándékoztam egyik oldalnak sem nagyobb teret engedni. Ez egyébként teljesen intuitív, mert lehet, az elején volt törekvésem valamelyik oldalt jobban kibontakoztatni, de ez a munkafolyamat során elhanyagolhatóvá vált. Például a film elején teljes egyensúlyban bemelegítek, elkészítem sportzakómat, bandázsolok, felkészülök a bevetésre mint hollywoodi akciósztárok a végkifejlet előtt, míg a fináléban, ahol az összkép ritmusa még több feszültséget követelt, és sűrűbben egymás után pakolt snitteket, oda több sportjelenetet helyeztem, és ezt kompenzálandó, említettem magamnak, szívjunk már el egy cigarettát a kispadon, és fújjuk ki a füstöt amikor a zenében elhangzik a „Beware, not to die”. A középrészben több volt a festészeti magatartás, így néha oldottam a szituációt egy-egy fekvőtámasszal, gyertyaállással, és ha nagyon szükséges volt: spárgával…
Ami a zene és a képzőművészet közötti kapcsolatot illeti, azt többen megfogalmazták folyóiratunk korábbi számaiban, Nagy Ákos például ezt nyilatkozta: „Nem átjárhatóságot, hanem azonosságot látok, így nincs két vagy több művészeti terület, hanem csupán egy, aminek más-más élét látjuk és vizsgáljuk. Igyekszem nem dominanciát keresni. Ellenkezőleg, mellérendelő viszonyra törekszem, és nem függelmi viszonyokat létesítő és azokat fenntartó hierarchikusra. Évszázadokig tartó vita volt szöveg és zene kapcsolatáról. Volt kor, mikor a szöveg csupán alibi volt, hogy ne „fa-la-la” legyen a dallamok alatt. Volt, mikor a librettó diktálta a muzsikát is. Sose értettem, egyik miért kell gúzsba kösse a másikat. Molière ugyanúgy összművészeti produkciót álmodott színpadra, ahogy Wagner is, mikor megírta zenedrámáit. A balinéz wayang bábokkal játszott árnyjáték során gamelan szól. Piscator baloldali avantgardista totális színházat űz. Mi ez, ha nem gesamtkunstwerk ugyanúgy?”
Te ezt a sport viszonylatában hogyan látod? Vagy az távolabbi terület, mint a fenti? (De azt hiszem, ezt a kérdést feszegethetnénk például a művészet és a tudomány vonatkozásában is.)
Egyáltalán: értelmezésedben van-e megragadható összefüggés a sport és a képi világ között? Táplálkozik-e, táplálkozhat-e egyik a másikból, hogyan ér össze és hogyan hatol át egymáson a két világ?
Csatlakozom a fent említett elgondoláshoz, fontos, hogy az összekapcsolt területek az optimális kontrasztok fényében emeljék, egyensúlyba helyezzék egymást, sőt, hozzátegyenek a másikhoz, így lesz egységesen kerek a topik. Kötelességem megjegyezni, hogy nálam a képi felvételek, a performansz, a zene, a szöveg megírása párhuzamosan történt, egyszerre fejlődtek, így oda-vissza hatást gyakoroltak egymásra. Ha a kérdést így nézzük, minden médium, terület táplálkozott egymásból, építették a másikat, különben nem jött volna létre például az a 10 méteres vászonkép, ami a speciális, sportolói hozzáállás gyümölcse.
A film képi világával kapcsolatban fontos hangsúlyoznom, hogy szerettem volna „szép” filmet készíteni, premier plánban megmutatni az izmok plasztikusságát speciális súrlófény által megvilágított, kontrasztos megjelenítésben, azok rugalmasságát mozgás közben, majd az utómunkálatoknál összemosni, játszani velük, de ehhez szükség lett volna egy olyan enteriőrre, ahol a földől a plafonig minden fekete, van megfelelő fénytechnikai háttér, egy jó minőségű kamera, esetleg operatőr. Mivel ezek az igények költséges elgondolásnak bizonyultak, maradtak a nullforintos, „többé-kevésbé” megoldások.
Az akció jeleneteket, a festést távolabbról, sokszor felülről, ipari környezetben, például egy elhagyatott gyárépületben vagy azt műteremként használt helyiségben rögzítettem volna a legszívesebben, de végül otthon, a saját kis műhelyemben készült el a nyersanyag. Fekete fétisfóliával fedtem el a falakat, ablakokat, a nemkívánatos részleteket, így egy viszonylag egységes, sötét háttér előtt zajlott a munkafolyamat, ez persze megalapozta a film sajátos atmoszféráját. Azt is láttam előre, hogy a két telefonnal készült, esetlegesen színes felvételek a megfelelő fények hiányában az utómunkánál igencsak megnehezítenék a feladatomat, így a fekete-fehér megjelenítés nem volt kérdés.
Megítélésed szerint mi a közös, van-e közös a két médiumban?
Nem tudom, melyik filmnél szólalt meg először hang, de ha emlékezetem nem csal, régi némafilmek alatt is hallhattunk zenét, és a két kérdéskör azóta is karöltve jár, így a film és a zene szinergiája egyértelmű, ugyanakkor nem biztos, hogy feltételei egymásnak, hisz készülhet olyan mozi, ahol a csend koncepció, mert egyéb érzékszerveinkre szeretne hatást gyakorolni.
Egy klasszikus zenei koncerten, a „képi világ” maga a zenekar, és jó, hogy le-fel járni látjuk a prímás vonójának hegyét, vagy érzékeljük a kotta által diktált hevesebb reakciókat a karmesternél, az összkép látványos, de mégis csak statikus, ezért sokszor behunyt szemmel hallgatjuk az éppen elhangzó szonátát, mert lehet, ilyenkor a saját, belső képi világunkra támaszkodva próbáljuk átadni magunkat a zenei élményeknek.
Régebben olvastam arról, hogy a zene megelőzi a képiséget, azt nem húzhatjuk le a látvány szintjére, ugyanakkor a képiség, ha próbálna is feltörni, soha nem jut el oda. Magát a dallamot sokféle szöveg kísérheti, de azok soha nem érintik meg az adott melódia lényegét, tehát akárkin keresztül bármilyen talpalávalót hallunk megszólalni, az felidéz bennünk dolgokat, képeket, de az nem az, mert a dallam valami ősi és mozdulatlan. A XXI. század (közel) derekán ezek a gondolatok rengeteg kérdést vethetnek fel a vizuális zene terén is, hogy az áhított szimbiózis létre jön-e a különböző kísérletek során.
Milyen sportbeli és képi, vizuális élményekre emlékszel a gyermek- és serdülőkorodból?
Érdekes, hogy a sportokhoz nekem mindig valamilyen illat is társult, természetesen itt nem izzadtságra, gőzölgő „bodysaft”-ra gondolok. 6-7 évesen a szüleim elvittek birkózni, egygenerációs családi tradícióból kifolyólag, ahol azonnal beszippantott a nagy méretű, PVC-vel bevont, sárga-piros szőnyeg látványa, aminek egészen erős, jellegzetes aromája volt. Ez az odor nekem teljesen összefonódott ezzel a sportággal, már az edzőterembe vezető folyosón megéreztem, és ez elindította bennem a megfelelő folyamatokat, hogy cigánykereket hányva, erővel felvértezve érkezzek a tatamira.
Később jégkorongra váltottam, ott a Leukoplast illatának szivárgásától vadultam meg, ugyanis a lelkes sportoló hokiütője fejét, szárát a megfelelő tapadás érdekében ezzel a kiváló ragadóképességű termékkel vonja be. Egyébként a téli edzéseket jobban kedveltem, ilyenkor jég is volt a korcsolya pengéje alatt.
Jártál-e, jársz-e meccsekre és kiállításokra? Mennyire mély az érdeklődésed ezekbe az irányokba?
Egy időben biliárdközvetítésekre aludtam el, talán azért, mert a játékosok feszült figyelmét síri csend kísérte, és abban a kellemes félhomályban, az asztal zöldjén meg-megcsillanó színes golyók pajkossága abszolút nyugtató hatással volt rám. Sajnos ebben ki is merült a sport iránti érdeklődésem, ellentétben a kiállításokkal, bár a mostani periódusomban elég nehéz kimozdulnom alkotói magányomból.
Te zenélsz is, a filmed alá is te játszottad a zenét, ha emlékezetem nem csal. A három terület között milyen összefüggéseket vélsz felfedezni?
Amennyiben zenés sportfilmként tekintünk erre a mozgóképre, szemet szúrhat az együttállás. Valóban zenélek, elsősorban gitáros lennék, de hála a technológiának, komplett zenekarkén tudok működni saját házi stúdiómban. Itt készítettem a zenét a filmhez is, és itt énekeltem föl a szöveget a saját hangommal. Ezt azért hangsúlyozom, mert a női vokálok is én vagyok (több-kevesebb sikerrel), mert elképzeltem a pálya szélén vadul szurkoló pompomlányok aggódó figyelmeztetését – ahogy a szövegben hallhatjuk –, hogy szerelmük alanya, jelen esetben az aktívan élsportoló én, le ne zuhanjon, vagy éppen bele ne haljon. Így a három terület összefüggéseit tekintve az egyik kapocs lehet a háttérből fel-felvillanó cizellált humor.
Van-e olyan vizuális élményed, amelyből aztán zenei darab született? És fordítva? És egy sportesemény hogyan fogalmazódhat át zenévé és képpé? Lehetséges ez?
Nem tudom mennyire élmény vizuálisan, de egyszer a tükör előtt úgy konstatáltam, kopaszságom végleges. Ez a visszafordíthatatlan folyamat, valamint a hajam utáni vágy elindította bennem a Szaszon című dalom gondolatát, bár a történet személyes. Lepkeember című grafikai sorozatom szövegírásra sarkallt, amire legalább 4 féle zenei műfajban készítettem aláfestést, majd egyik verziójára remek filmötletem támadt, de többek között így készült a MOV(IE)ING is.
Beszélünk vizuális zenéről, mint sajátos műtípusról. Mennyire ismered? foglalkoztál-e vele? Kapcsolható-e a sporthoz is?
I have got the power in my sports, I have got the power in my arts…
