A József Attila kéziratai és levelezése című katalógus (összeállította M. Róna Judit, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1980) 2164. sorszám alatt tartalmaz egy ajánlást, függelékben még annak fotóját is, melynek szövege: „Róth Ágnesnek szeretettel, barátsággal – s hogy majdan emlékezzen reám. Pest, 1929. nov. József Attila”.

A dedikáció egyik különlegességét az adja, hogy – a katalógusban egyedülállóként – a költő ezt nem saját kötetébe írta, hanem „idegen” könyvbe, Cserna Andor Beethoven breviárium című könyvének (Sacelláry kiadás, Budapest, 1921) egy példányába. Felvetődik a kérdés, a tétel érdekességét növelve, hogy akkor műfaji besorolását tekintve a szöveget valóban dedikációnak, vagy inkább ajándékozási bejegyzésnek kell-e tekintenünk? Utóbbi mellett szól, hogy József Attila ezt nem saját kötetébe írta, megformálását, tartalmát, stílusát tekintve viszont tökéletesen illeszkedik a költő – egyébként igen változatos, sokszínű – dedikációinak sorába. A magam szerény álláspontja szerint nyugodtan tekintsük egyszerre mindkettőnek.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban csak az ajánlás fotója található, a katalógus leírása szerint az eredeti kötet Frühling János (Belgium) tulajdona. Ez akkor, 1980-ban igaz is volt, a fényképet is maga a tulajdonos készítette, aki Róth Ágnes első házasságában született fia volt.

És itt következik a másik különlegesség; a dedikáció születésének körülményeit, de még előzményét is pontosan ismerjük, ráadásul a könyv egyáltalán nem mindennapi sorsát is pontosan nyomon tudjuk követni, attól a pillanattól kezdve, hogy József Attila átadta azt Róth Ágnesnek, egészen a mai napig. Erről kérdezem Sinkó István festőművészt, aki Frühling János testvéröccse, Róth Ágnes második házasságában született fia, a könyv jelenlegi tulajdonosa.

Fehér Zoltán József: Kedves István, a dedikáció születése idején, 1929-ben, édesanyád tizenöt esztendős diáklány volt. Először arra kérlek, beszélj egy keveset az ő akkori családi és életkörülményeiről, diákkoráról!

Sinkó István: Érdekes élet volt az édesanyám élete – mint minden élet érdekes. Ő 1914-ben született Karcagon, egy régi nagypolgári családban. Az édesapja ügyvéd volt, az édesanyja háztartásbeli. Volt egy testvére, István, aki kicsit idősebb volt, mint ő, és ők egy nagyon békés, szép életet és gyermekkort tudhattak magukénak, amibe ugyan az első világháború egy picit belejátszott, de szerencsére nem különösebben zavarta meg a család békés polgári életét.

Nagyapám ambicionálta, hogy a gyerekei tanuljanak nyelveket, meg valamilyen sportot is űzzenek. Nem tudom miért, de a vívást választották mind a ketten. Ebben az én nagybátyám, édesanyám testvére, egészen kiváló tehetséget mutatott, és a későbbiekben magyar bajnokságokat és nemzetközi kardvívó versenyeket nyert, majd Svájcban is élt egy rövid ideig, és ott is országos bajnok lett. Anyámat ennyire nem ragadta meg a vívás, de neki is szép élményeket, szép emlékeket adott.

Ezenkívül a zene volt még az, amiről a nagyapám úgy gondolta, hogy legalább a kislány tanuljon meg valamilyen hangszeren játszani, és akkor anyám hegedülni kezdett. Az ottani cigányprímás tanította őt, egészen addig, amíg egyszer meg nem jelent a nagyapámnál, és azt mondta, hogy méltóságos úr, a kislány túlságosan tehetséges ahhoz, hogy én vállalhassam a további tanítását, inkább vigyék föl Pestre, írassák be a Zeneakadémiára. Így aztán édesanyám 1928-ban fölkerült Budapestre a Zeneakadémiára, ahova fölvették. De hogy az hogyan lehetett, hogy egy 13 éves gyereket csak úgy az általános iskola kellős közepén beíratnak érettségi nélkül a Zeneakadémiára, azt máig nem tudom, de így történt! Persze közben leérettségizett természetesen, járt ott a Málnai nevelőintézetbe is – ez a hozzá hasonló polgári úrilányoknak a nevelőintézete volt.

Itt ugye a Dr. Málnai Mihály-féle felső leányiskoláról van szó?(1)

Igen, természetesen, és mint mondtam, anyám ott le is érettségizett. Ennek a történetnek a végkifejlete aztán az lett, hogy ő 1948-ban a Magyar Rádió akkoriban újraalakuló szimfonikus zenekarának lett a hegedűse, egészen 1973-ig ott zenélt, aztán nyugdíjazása után még sok évig az Operaház zenekarában. Magyarán, őbelőle hegedűművész lett.

Térjünk vissza 1929-be. Jól gondolom, hogy édesanyád irodalmi érdeklődése is a polgári családi környezetben alakult ki és érlelődött meg?

Igen. A nagyapám nagyon művelt ember volt. Ügyvédként jól tudott latinul, magánemberként pedig németül. Ezen kívül még egy nyelvben járatos volt, de azt már nem tudom, hogy melyikben, nem emlékszem, mit mondott erről anyám. Az irodalom területén pedig Shakespeare-től Goethéig, Horatiustól Petőfiig és Arany Jánosig, és a világirodalomnak más klasszikusaiig is, mindent olvasott. Ezt az irodalomszeretetét átadta anyámnak, aki nagyon korán elkezdett érdeklődni az irodalom iránt, és ő maga is már korán olvasó kislánnyá nevelte magát. Olvasmányai az évek során, kezdve a Cilike-regényektől, egészen föl az úgynevezett nagy költészetig és a nagy irodalomig terjedtek. Amikor Pestre került, ebben a Málnai-féle intézetben egy meglehetősen komoly szellemi közegbe került bele. Az intézmény nem határozott irányultságú, hanem eléggé szabad közeg volt, így a baloldali érdeklődésű fiatalok ott egymásra tudtak találni. Anyám tizennégy-tizenöt évesen még nyilván nem volt határozott, vagy kialakult baloldali érdeklődésű ember, de megérintették azok a beszélgetések, amelyeket a nála pár évvel idősebb leányokkal folytatott. Így aztán velük együtt elkezdett járni Madzsar József könyvesboltjába, továbbá különböző irodalmi csoportosulásokat is látogatott.(2) Elment például Kassák munkakörébe is, és nagy csodálattal figyelte az ott épülő és fejlődő modern irodalmi világot. Nem tekintette ő azt valami érthetetlen, felfoghatatlan és soha meg nem érthető irodalomnak, annak ellenére, hogy Arany Jánoson nőtt föl. Inkább úgy látta és érezte, hogy ez egy progresszió, ami őt vonzotta. És mivel Madzsar József könyvesboltjában sok mindenkivel megismerkedett, azt lehet mondani, hogy ő nyitottá vált egyrészt a baloldali eszmékre, másrészt pedig az akkori kortárs irodalomra.

Róth Ágnes 1929 körül (Sinkó István családi archívumában található fotó részlete)

Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között történt édesanyád első találkozása József Attilával. Ennek történetét ő maga is elmeséli a vele készült videófelvételen, javaslom, idézzük itt az ő szavait.(3)

„A líceumi engedélyünk alapján mehettünk vásárolni könyveket, széjjelnézni szabad délutánunkon vagy délelőttünkön, vagy befejezve az ebédet, de még az ebéd időszakában. Így fedeztük fel az Andrássy úton a Mentor könyvkereskedést. Egyszer, ahogy ott álltunk, keresgéltünk és gondolkodunk, hogy mit kéne venni, észrevettük, hogy két, nagyjából asztal magasságú tömb könyv hever teljesen érintetlen állapotban, a tetején a felsőnek, a legfelsőnek a címe volt a Nincsen apám se anyám, fehér volt, […] a másik kötet volt a Nem én kiáltok, a földön. Megnéztük, ki a szerző, és ámulattal olvastuk, hogy József Attila, és kérdeztük, hogy ki az? Ő egy fiatal költő, gyerekek – mondta nekünk Kudelka néni, a tulajdonosnő. Azt mondta az a becsületes asszony, hogy ne tőlem vegyétek meg a könyveit! Itt lakik szemben, és mutatta is: Andrássy út 4, menjetek fel hozzá és hozzátok el tőle. Következő vasárnap, intézeti kék köpenyeinkben – nem volt az olyan stilizált, csak inkább tartózkodó – felmentünk, becsöngettük a lakásba, amelybe, mondván, hogy mi József Attilát keressük, barátságtalan emberek beengedtek bennünket. És akkor a konyhából nyíló személyzeti szobába, finoman ugye, vagyis a cselédszobába bekopogtunk, s onnan kidugta a fejét egy fiatal, üde mosolygású, kellemes arcú férfi.(4)”

Lehet-e, kell-e valamit hozzátenni az első találkozás történetéhez?

Igen, lehet. A másik Málnais növendék, akivel együtt voltak a könyvesboltban, majd József Attilánál is, és akit anyám a felvételen később meg is nevez, Kalmár Kata volt, aki később Sugár Kata néven lett híres, az első jelentős magyar szociofotós volt.(5) Ő anyámnál négy évvel idősebb volt, s nyilván annyival tájékozottabb is. Ő tudta, hogy József Attila milyen nyomorúságos körülmények között él, ezért feltehetően az ő ötletére megbeszélték, hogy József Attilától elhoznak egy csomó könyvet, azokat eladják, majd az árát visszaviszik neki. Persze József Attilát ez meglepte, ahogy maga a látogatás is. S nyilván örömmel átadott nekik egy adag könyvet, hogy adják el. Anyámnak a Zeneakadémián kellett volna eladnia tíz példányt.

József Attila 1928-ban (forrás: net)

El tudták ők adni ezeket a könyveket?

Nem. Illetve azt nem tudom, hogy Kata és más társai tudtak-e eladni belőle, de anyám a Zeneakadémián bizony egy darabot sem. Ő azonban a maga családi hátterével nem állt rosszul anyagilag, így megvette az egészet, majd az árát átadta Katának, hogy vigye el József Attilához. Ő maga, nagyon szerényen, nem akart ismét találkozni vele.

Erről is beszél a videófelvételen, idézzük itt is őt magát:

„Kata én nem jövök veled erre a találkozásra. Én még olyan nagyon keveset tudok mondani érdekeset és figyelemre méltót, amire Attilának érdemes az idejét pazarolni. Te ott élsz, azok között a nagyon fejlett szellemi életet élők környezetében, vidd csak el te a pénzt, és kösd meg azt a barátságot Attilával helyettem is, amit én majd, egyszer majd megérdemlek. És így, ez történt, hogy Kata átadta a pénzt, és én nem találkoztam akkor Attilával.”

Akkor úgy érezte, hogy ő méltatlan erre a szerepre.

Talán nem érezte elég érettnek magát az ugyan fiatal, de mégiscsak felnőtt, addigra már többkötetes költővel való újabb találkozásra.

Igen, meg hogy akkor úgyis beszélgetés lesz, és azt ő úgyse értené meg, menjen a felnőtt, menjen a nagy lány. És akkor a Kata, Kalmár Kata elvitte ezt a pénzt, és odaadta József Attilának.

Édesanyád úgy gondolta, hogy akkor ő nem is fog többet találkozni József Attilával?

Nem merült föl benne. Én azt hiszem, hogy ő úgy gondolta, hogy ez az élmény egynek jó volt, hogy egy érdekes élmény volt, de nem lesz folytatása. Persze azért a verseket elolvasta. És később azt mondta nekem, hogy őneki ezek nagyon tetszettek. Nagyon tetszettek, nagyon érdekesnek találta, nagyon fájdalmasnak találta. Nagyon másnak, mint amit addig olvasott.

A könyvekből eltett valamennyit, de hogy később mi lett a sorsuk, kiknek osztogatta el, azt nem tudom. De egyet biztosan megtartott, ugyanis amikor később visszament Karcagra, azt odaadta nagyapámnak, hogy olvassa el, mert ezek egy nagyon érdekes és nagyon jó költő versei. És nagyapám kicsit ódzkodva, de elolvasta, majd azt mondta, hogy ez tényleg egy tehetséges fiatalember. Tehát anyámnak már az első pillanatban mint költő nagyon tetszett József Attila. Hogy mint emberre, mint férfire hogyan tekintett, azt nem tudom, ő se tudta elmondani, vagy nem akarta elmondani. Valószínűleg ahhoz túl fiatal volt, hogy egy ilyen, nála azért jelentősen korosabb emberről effajta véleményt alkosson.

Hiszen mindössze 15 éves volt akkor édesanyád.

Igen. Persze 15 évesen már mentek férjhez emberek, abban az időben is, meg lehetett kapcsolatuk, de ez az ismeretség nem arra irányult. Ez nem volt egy úgynevezett szerelem első látásra, hanem egy irodalmi vonzás volt, de ezzel együtt anyám úgy gondolta, hogy ez a történet lezárult.

De a történet mégsem zárult le. Kellett, hogy legyen folytatása, hiszen idáig még nem beszéltünk József Attila édesanyádnak írott dedikációjáról. Mikor, milyen körülmények között született az ajánlás, mit mondott erről édesanyád?

Anyám mindig úgy mesélte, hogy fél évvel később, ami a dedikáció datálása szerint 1929 novemberében volt, villamoson utazott valahová. És egyszer csak felugrott a villamosra József Attila, hóna alatt egy aktatáskával. Anyámat azonnal megismerte, odament hozzá és így szólt: „De jó, hogy találkozunk, Ágnes, nézze, én már fél éve itt hurcolom ezt a magának szánt könyvet a kedvességéért.”

És elővette a táskájából ezt a Cserna-féle Beethoven breviáriumot. Már az is különleges dolog, hogy ő ezt a könyvet, ami jó pár évvel korábban jelent meg, valahol antikváriumban megvette. Anyámról pedig tudta, hogy zenét tanul, hegedülni tanul. És ezért úgy gondolta, hogy ez a Beethoven breviárium sokkal szebb ajándék lesz, mintha a saját könyvét dedikálná neki. Később anyám ezt akárhányszor elmesélte, ez a gesztus mindig mély megrendülést okozott neki. Az, hogy egy gyakorlatilag idegen kislánynak, akiről jószerivel nem is tudott semmi mást, mint hogy zenét tanul, nem a saját könyvét adta ajándékba, hanem egy zenei témájú művet. Anyám mindig azt mondta erről, hogy ez egy végtelenül emelkedett lelkületű embernek a gesztusa volt.

De az, hogy ő ezt a könyvet fél évig hordozta az aktatáskájában, és amikor aztán véletlenül találkoztak, akkor azt átadta, az egy meseszerű történet volt.

Ezek szerint József Attila számon tartotta őt, és biztos volt benne, hogy valahol még találkoznak.

Igen, igen! Azt nyilván tudta, hogy anyám hol tanul, meg Sugár Katával ők lehet, hogy találkoztak a későbbiekben is. Ez erősen valószínűsíthető, hiszen Kata már mint felnőtt nő kezdett orientálódni az akkori szocialista művészcsoport tagjai felé, ahol megjelent Dési Huber István, meg Sugár Andor, akikkel évekkel később anyám is jó barátságba került. Dési Huberékkel különösen jó viszonyban volt. Dési Huber pedig készített József Attila portrét, tehát ez a kör valójában eléggé zárt volt. Mégis, József Attilával anyám soha többé nem találkozott, az volt az utolsó, amikor együtt utaztak a villamoson, illetve arról leszállva valamelyik parkban sétálva egy órát beszélgettek.

Így hát nemcsak egy újabb találkozás, hanem a beszélgetés is megtörtént, amiről azt mondtad, hogy édesanyád fél évvel korábban még nem érezte magát arra érettnek. Azt elmondta, hogy miről beszélgettek?

József Attila erősen panaszolta, hogy ő most analízisben van, s hogy ez őt tönkre fogja tenni. De nemcsak őt, hanem a többi embert is, mert ez az egész freudizmus szerinte ártalmas. Meglepő, hogy később mégis milyen szép verset írt Freudhoz.(6) Talán nevetségesen hangzik, de azt mondta, hogy az emberek majd visszamásznak a fára a sok analízis nyomán. Tehát annyira visszamennek önmagukba, a maguk keletkezéstörténetébe, hogy a végén már a fákon kötnek ki. A beszélgetésnek ez a része nagyon határozottan, erősen megmaradt anyámban. Nem tudom, miről beszéltek még, bizonyára irodalomról is, de anyámban ez maradt meg a legerősebben. Őt magát minden érdekelte, ami korszerű, új, modern és izgalmas. Később maga is próbálkozott egyfajta laikus analitikus állapottal. S hogy ezt megtette, annak nyilvánvalóan nagyon erős oka volt ez a József Attilával történt beszélgetés.

De a József Attilával közös személyes története ezzel lezárult.

Lezárult, igen. Viszont ott, akkor indult el anyámnak a József Attila iránti elkötelezettsége, költészetét és életútját figyelő érdeklődése, és vált olyan fontossá az ő életében, hogy egyrészt ezt élete végéig őrizte, másrészt átadta a családjának is.

És itt kezdődik a könyvnek a József Attila személyétől most már független, önálló sorsa, egyedi, izgalmas története. Kérlek, beszélj erről!

Igen, habent sua fata libelli, szoktuk idézni, nos, ennek a könyvnek nagyon érdekes sorsa lett. Édesanyám elvégezte a zeneakadémiát, lediplomázott, majd visszament Karcagra, természetesen vitte magával a könyvet is. Ott Karcagon ő részben hegedűt tanított, nagyobb részben pedig élte a polgári úrilányok életét. Később férjhez ment, de rövid idő után el is vált. De ez alatt a rövid idő alatt megszületett bátyám, féltestvérem, a későbbi Dr. Frühling János, aki a bevezetőben említett katalógusban a könyv tulajdonosaként szerepel. És ugyancsak a rövid házasság ideje alatt ismét Pestre költöztek. Anyám ugyanott folytatta, ahol 1929–33 között abbahagyta, szinte csak baloldali szereplői voltak az életének, miközben ő nagypolgári életet élt. Hozzá kell tennem, hogy a nagyon nagyvonalú elvált férj, Frühling Bernát, a bátyám apja, maximálisan támogatta őket. A rövid házasságnak és a válásnak igen érdekes, már-már humorosan pontos irodalmi vonatkozása, illetve hasonmása van.

Igen, ismerem a történetet, mégis, legnagyobb sajnálatomra arra kell kérjelek, hagyjuk ezt ki a beszélgetésből, nagyon messzire vinne a könyv sorsától. Inkább térjünk át arra, hogyan sikerült ennek a kis kötetnek teljesen ép állapotban átvészelni a háborút? Kevéssé szoktak erről megemlékezni, de a nagyon fájdalmas emberi veszteségek és nagyon súlyos anyagi károk mellett igen sok tisztes polgári könyvtár semmisült meg, lett a lángok martaléka, vagy hordták-szórták szét közvetlenül a háború után. Ki, vagy mi védte meg ezt a könyvet a vészterhes idők alatt a pusztulástól?

Mint mondtam, anyám úrinői életet élt, létrehozott egy kis óvodát itt a Rózsadombon, itt laktak akkor éppen ebben a házban, ebben a lakásban, ahol most mi ülünk és beszélgetünk. És ez eltartott egészen addig, amíg 1944. március 19-én be nem jöttek a németek Budapestre.

Anyám, mint zsidó származású ember, pontosan tudta, hogy ez mivel fog járni. Azonnal leutazott Karcagra a gyerekkel, a bátyámmal együtt. Valóban az történt, ami prognosztizálható volt, őket rövid úton kitették onnan a házukból, nagy főtéri lakásukból, és kevés csomagjukkal bezsuppolták őket a karcagi gettóba. Én nem tudom, anyám hogyan válogatott, mit visz magával, mit nem visz, a lényeg itt, hogy ezt a könyvet, amiről beszélgetünk, ezt a Beethoven breviáriumot a József Attila dedikációval berakta a zongorába.

Ami azt illeti, ez is eléggé meseszerű történet. Ott, Karcagon?

Igen, ott, az ő zongorájába. Azt nem bántották, abban élte túl a könyv a háború viszontagságait. Csak zárójelben említem meg, hogy anyám bátyja, az én nagybátyám közben már eltűnt, munkaszolgálatosként eltűnt szegény, nyilván meghalt az orosz fronton 1943-ban. Így anyámmal már csak a szülők, nagyszülők, meg az akkor hét éves bátyám került be ott a karcagi gettóba.

Tudom, hogy édesanyád a családja többi tagjával együtt, számos viszontagság között és után, s nem kis szerencsével, túlélte a háborút. Azt is tudom, hogy ennek a történetnek is számos irodalmi analógiája van. De ismét azt kell kérnem, hogy ne térjünk el olyan messzire a könyv sorsától, ugorjunk egyet, s folytassuk a történetet a háború utáni időktől.

Ők akkor visszaérkeztek Karcagra. A németek és a helyi erők munkálkodása eredményeként sok holmijuk eltűnt, de azért volt, amit megtaláltak. Ezek egyike a zongora volt, és a zongorában ott volt benne a könyv. Persze több más is, festmények is voltak benne, azok alatt rejtőzött József Attila ajándéka. Tehát anyám ezt jól rejtette el, persze nyilván ösztönösen, de sikeresen.

Így élte túl a könyv a háborút.

Így élte túl. Aztán változtak az idők, anyám 1948-ban a Magyar Rádió újjáalakult zenekarának lett a hegedűművésze. Ott, a Rádióban ismerkedett meg apámmal, később összeházasodtak, s ennek a házasságnak gyümölcseként születtem meg én 1951-ben.

Édesanyád első férje mikor hagyta el Magyarországot?

Ő egy kiváló üzletember és a Julius Meinl hazai üzletkötője volt, 1945 és 1948 között igen sikeres üzleti tranzakciókat bonyolított le Magyarországon. De éppen üzleti, és tegyük hozzá, politikai éleslátásának köszönhetően pontosan tudta, hogy itt mi fog következni. Ezért 1949 tavaszán, az úgynevezett fordulat évének a végén elhagyta Magyarországot. Aztán ugyanazt folytatta, amit itthon csinált, csak már nem Budapesten, hanem Bécsben.

Távozása közvetett hatással volt a könyv sorsára is. Ti hogyan éltetek az ötvenes évek első felében, és mi történt 1956 őszén?

Apám és a bátyám között kifejezetten harmonikus nevelőapa-fiú kapcsolat alakult ki, így teljesen kiegyensúlyozott, mondhatni szokványos családi életet éltünk. Én már 4-5 éves voltam, amikor megtudtam, hogy a bátyámnak más az apja, mint nekem, tehát valahol messze van egy másik papa is, aki időnként küld egy csomagot, amiben olyan finomságok vannak, mint például a narancs. Ezért aztán nagyon érdekes ember lehet. És ez a nagyon érdekes ember 1956 őszén üzent anyámnak, hogy sürgősen menjen be az osztrák nagykövetségre, mert ő ott egy útlevelet tett le a fia, a bátyám nevére, vegye azt át. Így aztán a bátyám 1956 novemberében az apja után ment Bécsbe, de teljesen legálisan, nem a zöldhatáron.

Én a készülődésnél, csomagolásnál nem voltam jelen, de a csomagolásnak volt egy momentuma, amit anyám le is írt, meg el is mondott.

Javaslom, hogy ezt a momentumot is idézzük ide arról a videófelvételről:

„Akkor, János, csomagolunk! Hát én megyek az apámhoz, mondta, hát énnekem nem kell sok csomag, anya, de egy dolgot nagyon kérek. Add ide nekem a József Attila dedikációs könyvet! Mondom: Jánoskám, mért fog az neked kelleni? Bécsben, József Attila, a magyar nyelv, a magyar költészet nem ugyanazt jelenti.

Anya, nekem ez a nemesi levelem, ez a dedikáció!”

Igen, ez így történt. A családunkban addigra József Attila már egy ikon volt. Nekem persze még nem, hiszen én még csak ötéves voltam. A bátyámnak viszont József Attila az maga az anyánk, az anyja volt. Az anyja fiatalkora volt. És ezért úgy gondolta, hogy ő ezt kiviszi magával, mert ez erősíti az ő magyar identitástudatát ott kint Bécsben.

Ez a nemesi levél aztán kint tartózkodott a kilencvenes évek végéig előbb Bécsben, majd sokkal hosszabb ideig Brüsszelben, mert a bátyám később oda költözött.

Akkor ez azt jelenti, hogy több mint negyven évig a bátyád őrizte a könyvet?

Így van. És a dedikáció fotóját, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum 1980-as József Attila kézjegyek katalógusában szerepel, azt a bátyám készítette el Brüsszelben. Majd elküldte anyámnak, de nem a katalógus számára, hiszen ez még korábban történt, hanem azért küldte, hogy neki, nekünk is meglegyen.

Hogyan szerzett tudomást a Petőfi Irodalmi Múzeum a fotóról, illetve magáról a dedikációról?

Ezt én ma már lekövetni nem tudom. Anyám nem tartotta titokban, hogy neki József Attila dedikált egy könyvet, azt sem, hogy az a fiánál van Brüsszelben, neki pedig fényképe van róla. És az ő igen gazdag kapcsolathálóján keresztül ennek híre ment. Valószínűleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban is voltak ismerősei. Én ezt nem tudom, de rengeteg irodalmárral meg nem csak irodalmárral tartotta, tartottuk itt a kapcsolatot, még apám életében, meg halála után, tehát 1967 után is.

Tehát röviden összefoglalhatjuk, hogy ha nem is tudjuk pontosan lekövetni, de egyszerűen ismertté vált a tény, hogy édesanyádnak is van egy József Attila által dedikált könyve.

Igen. Na most ez arra jó volt, hogy ez így hivatalosan is ismertté vált, de a könyv ettől még mindig ott volt kint Brüsszelben.

Mikor, hogyan kaptátok vissza a könyvet?

A bátyám 1969-ben látogathatott haza először. De anyámmal addig is, meg az után is gyakorlatilag folyamatos levelezésben álltak. Aztán a hazalátogatásai egyre gyakoribbak lettek, különösen a 90-es évekre, amikor már mi is kint jártunk náluk. A kapcsolat addigra tehát fizikailag is megújult, feléledt. Közben már megszületett Brüsszelben bátyám fia, az unokaöcsém, Pierre, anyámnak az első unokája. És a bátyám, aki rengeteget olvasott magyarul, folyamatosan követte a kortárs magyar irodalmat, de a szakirodalomig, politikatudományig, történelemig bezárólag, nos a bátyám nem volt hajlandó a fiát megtanítani magyarul. Pierre nem tudott, és máig sem tud magyarul. A bátyám pedig, amikor már korosodott, a hatvanas éveiben járt, elkezdett azon töprengeni, hogy abból a hatalmas kulturális örökségből, amit ott felhalmozott, mi az, amit inkább idehaza lehetne hasznosítani, és nem ott, Belgiumban. És akkor egyszer megjelent ezzel a könyvvel és azt mondta nekem, hogy ez a tied, ez maradjon nálad, illetve anyámnak, hogy maradjon nálatok, mert ez senkinek nem fog jelenteni semmit odakint, ha én elmegyek. Amint ez így is van.

Édesanyád azon a videófelvételen, amiből idéztünk, már az elején is pont ezt firtatta, hogy kinek ér valamit ez a könyv egyáltalán ott, külhonban? Erre válaszolta a bátyád akkor, hogy neki ez a nemesi levele. Ezek szerint négy évtized elteltével már ő is úgy ítélte meg, hogy ennek itthon a helye.

Belga állampolgár lett, a belga tudományos akadémia tagja, a belga akadémia orvostudományi szakának az elnöke, a király orvosa, számtalan nemzetközi társaság elnöke, radiológus, az MTA tagja, a magyar nyugati tagozat vezetője – ha érzelmileg nem is, de életpályáját tekintve elszakadt szülőhazájától.

Csodálattal hallgatom ezt a felsorolásodat bátyád tudományos érdemeiről. Elmondhatjuk tulajdonképpen, hogy addigra a saját életpályája is a nemesi levele volt már.

Ez így van. Neki ez a könyv erőt adott addig, amíg arra szüksége volt, a későbbiekben azonban már csak egy kedves emlék maradt. A felesége egy osztrák származású belga hölgy, a gyereke, unokái nem tudnak magyarul. Számukra a magyar irodalom csupán egy jelentőséggel alig bíró, távoli érdekesség.

Így vándorolt ez a könyv, és most itt van nálam.

Visszatért, hazaérkezett.

Hazatért. Az én fiam is sokszor nézegette ezt a könyvet. S bár ő alapvetően nem irodalmi érdeklődésű ember, de olvasni azért szeret, s József Attila a nagyanyján keresztül, később pedig általam, rajtam keresztül is szimbólummá vált számára. Ahogy ez a könyv is. Nemesi levélnek talán nem mondaná, de hogy fontos számára, az egészen biztos, tehát hogyha majd én nem leszek, ő ezt őrizni fogja tovább. Bizonyosan nem fogja eladni.

És most itt van ez a könyv az én kezemben is, én is készítettem fotót a dedikációról. Örömmel állapítom meg, hogy a több mint száz esztendő, ami megjelenése óta eltelt, meg a páratlanul érdekes, kalandos sorsa nem hagyott nyomot rajta, teljesen ép, hibátlan állapotban van.

A beszélgetést megköszönve, befejezésül javaslom, hogy idézzük édesanyád kedves és bölcs szavait, melyek a videófelvétel elején és végén is elhangzanak, mintegy keretbe foglalva azt.

„Arra törekedjél majd egész életedben, hogy reggel kitűnő zenét hallgass, délben kitűnő könyveket olvass, és este kiváló emberekkel társalogj!”

Hivatkozások

1 Dr. Málnai (Manheimer) Mihály (1860–1945) bölcseleti doktor, tanítóképző tanár. Az iskolát felesége alapította 1895-ben, még házasságkötésük előtt, de annak igazgatója végig Manheimer Mihály volt. Eleinte polgári iskola volt, 1910-től kezdve fokozatosan felső leányiskolává alakult. 1927 szeptemberétől leánylíceumként működött, Róth Ágnes oda került be.

2 Madzsar József (1876–1940) orvos, egyetemi tanár, könyvtárigazgató, kommunista politikus.

3 A videófelvétel Sipos Ágota vizsgamunkája volt, 2004-ben készült. Adásba semelyik csatornán nem került, de az alkotó Youtube-csatornáján megtalálható (az összeállításban 7:56-nál kezdődik).

4 Róth Ágnes szövegén itt, és a többi idézett helyen is, a lehető legcsekélyebb változtatást végeztem. Csupán központozással és nagyon kevés helyen egy-egy kötőszó beszúrásával tettem írásban is jól követhetővé a szöveget. (FZJ)

5 Sugár Kata (1910–1943), Sugár Andor festőművész felesége. Képein a munkások és parasztok nyomorát ábrázolta lenyűgöző erővel. Munkáinak nagy része sajnos elpusztult.

6 József Attila: Amit szívedbe rejtesz – Freud nyolcvanadik születésnapjára (1936).