Esztergomban élsz. Mit jelent számodra ez a város? Korábbi élethelyeid milyen nyomot hagytak benned?

Itt élek negyven éve. A várost a feleségem családtagjai jelentik. Sose járok le, valójában az igazolványom szerint vagyok esztergomi, a városi közéletben sose vettem részt, főleg olyan helyekre nem járok, ahol írószerepben kellene megjelennem. A városszélre költöztünk negyven éve, íróasztalom mögül szőlő- és krumpli- és kukoricaföldre, apró présházakra, hétvégi házakra láttam, és csend volt, mint egy faluban. Ez súlyosan változott azóta. Hogy a korábbi lakhelyek? Képszerűen beraktározva a fejemben az összes eddigi lakhely. Balassagyarmat, Eger, Nagyoroszi.

A családod tele van tanárokkal. Ez mennyire befolyásolt a pályaválasztásban? És a gyermekkorod? A nagyszülők, barátok, az iskolai környezet?

Pedagógusgyerekként, pedagóguskolónián nőttem fel, szerintem már tizenkét évesen tudtam, hogy bármi leszek, de tanár semmiképpen. Nem könnyű egy gyereknek két változatban látni a tanárt, egyrészt a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű oktató, másrészt a civil lét teljesen közönséges normái között. Teljes meghasonlást okoz még úgy is, hogy pontosan tudom, a tanár is ember, sőt. De kamaszként feldolgozhatatlan, egy gyerek a felismerésig se jut el.

Korán alapítottál családot, a feleséged is tanár. Ez hogyan határozta meg az életedet, a pályádat?

Kétfenekű ügy. Korainak látszik valóban, hogy huszonnégy évesen kétgyerekes családapa vagyok, a laza egyetemi lét helyett három műszakban dolgozom, mint a rabszolga, mert üres a lakás, üres a kassza, de Palócföldön úgy tartják, nincs korán, ha az egyetlennel találkozol. Velem ez történt. Néha ugyan lázad az ember, mert Hammurápi babiloni és a magyar kormány alaptörvényén kívül a törvények nincsenek kőbe vésve, de a lázadásokat rendszerint leveri az élet, ahogy a magyar szabadságharcokat kivétel nélkül. De persze ez is törvényszerű. A forradalmárnak, lázadónak, menekülőnek mobilnak kell lennie, vagy legalább a vihar vigye, én pedig statikus vagyok, mint a kilométerkő, amit a hurrikán se mozdít el soha. Így van kitalálva. Nem mellesleg a fiaim is tanárok, ugyan az ismert viszonyoknak köszönhetően évek óta nem űzik a szakmát, pedig, mondom nekik alkalmanként, nem kellene kalandot keresniük, a pedagógusnak lenni csupa kaland és kihívás.

Melyik volt az első regényed, és melyiket vállalod a legszívesebben? Vagy valamennyi édes gyermeked?

Az Út Eridanusba az első, a 21 íróhalál az utolsó. Mindig regényt írok, sose novellákat, ezért aztán nem könnyű novellistának nevezni magam, pedig szeretném, mert még a legregényebb regényem is maximum novellafüzér. Az „édes gyermek” erős kifejezés rájuk, mindnek látom a hibáját, hol csámpás az egyik, hol kancsi a másik, hol csuklik el a hang, amikor zengenie kellene fel a magos egekbe. Az édes gyermek hibáit nem látja az édes szülő, mert a jó tulajdonságai elfedik a rosszat. „Édes gyermek”-nek inkább a készülő, reszelés-faragás alatt álló kéziratokat nevezném, amikor még kell hozzájuk a szeretet, a gyengédség, a szeretettel lágyított kőkemény apai szigor. Ha innen hiányozna, az volna tragédia. Kötelező igény, hogy az író azt remélje, a legjobb könyvében ül, amihez minden élő tapasztalatát felhasználja. Az a remény élteti az írót, hogy egyszer, legalább egyszer képes lesz olyan kötetet összehozni, amit évek után is örömmel vesz kézbe, mert amúgy minden regény elpuskázott lehetőség.

Ezért aztán gyorsan megkérdezem: mi is a feladata egy írónak? Van egyáltalán „feladata”? Megsúgta valaki, hogy mit kezdjen magával? Hogy írjon?

Nem tudom, mi az/egy író feladata. Sok írót ismerek ezer feladattal. Mindenki választ magának csillagot, és azt próbálja értelmezni vagy beszéltetni. Az én csillagom címerfelirata egyszerű, mint a szél: „Maradj ki mindenből!” Mármint a reáliákból. Legyél az események közvetlen közelében, bámuld meg jól, hogyan és miként, de sose lépj a kívántnál közelebb. Hogy valaki megsúgta-e, hogy legyél író, mint Csontváryval, akinek „a feje fölött hátulról” súgta meg az égből a titokzatos hang, „Te leszel a világ legnagyobb napút festője. Nagyobb Raffaelnél.” Még hasonlóra sem emlékszem. Inkább szerkezeti defekt írónak lenni, a gyerek sokat és szívesen elvan egyedül, üldögél a bokor alatt, nézi, amit lát, s hogy elszórakoztassa magát, történeteket kreál a kalandvágyó szöcske és a marcona hangyabanda élet-halál harcáról. Télen meg, amikor az orgonabokrok alatt hó és hideg, a kályha mellett kucorog, és elolvas mindent, ami a kezébe kerül. Egyenes út, hogy egy ilyen élhetetlen pályára vigye, mint az íróé.

Rendkívül feszesen, pontosan, plasztikusan fogalmazol. Mitől függ, hogy valaki így fogalmaz, vagy szövegfolyamot ont magából?

Képeskönyveket, képregényeket írok – kép nélkül. Az olvasó előtt megjelennek a képek, jön és jön, végül beviszem a málnásba, ahol valami történik. Ez technika. Módszere válogatja. Létezik filozófus író, aki kötelezőnek érzi, hogy mindent megmagyarázzon oda és vissza, Voltaire Candide-ja a kettő szerencsés ötvözete, így volna jó, persze, mindenki, minden olvasó megkapná a magáét, a képregénykedvelő is, a bő lére engedett is. Voltaire jó korban írta a Candide-ot, mert tíz olvasó közül kilenc értette, mit mond, miért mondja, elhelyezte a tablón, ki az a Leibniz. Ma száz olvasóból egy tudja, Voltaire miért mondja, amit, és talán egy sincs, aki azonosítja Leibniz személyét. Ma Pumped Gabót képes azonosítani a kedves olvasó, így ér körbe a világ. Nem is értem pontosan, miért beszélünk irodalomról. Az irodalom magánszórakozássá vált, és ha a háborús meg a szankciós infláció az összes magyartanárt kipofozza az osztálytermekből, speciális magánszórakozássá válik – írni is, olvasni is.

A stílusod összefügg-e a regényeid – rövidségével?

A rövidséggel talán inkább az út függ össze, ahogyan a kézirat kiadóra talál. Aki dolgozott velem, illetve akivel csináltunk közös munkát, tudja, az egyik leggyakoribb korrigáló figyelmeztetés, a „sok!”. A „sok” – helytől függően – jelenti, hogy sok a topogás, sok az üres pepecs. A bekezdésben: sok a mondat. A jelzős szerkezetben: sok a jelző. A moll-ban: sok a líra és lilának látom, a dúr-ban: sok a keménykedés, a trágár, a testidegen. A „sok” két tételt fed le egyszerre, az esemény túlzottan előkészítve, vagy ugyanaz az esemény az egész a szöveg felől áron felül dimenzionált. A javító módszer rám is vonatkozik. Minden egyes olvasat karcsúsítja a szöveget, amíg nem érzem, hogy az arányok nem lehetnek annál jobbak, mint ahogy. A lendületből, jó kedvvel megírt szöveg előnyös tulajdonsága, hogy kopásra hajlamos. Ha van kiadó, aki leadási határidőt jelent, a szöveg megússza kisebb kopással.

Te hogyan gyűjtöd a témákat, történeteket? Hol csipegeted fel a részleteket? Mennyi a fikció és mennyi a konkrét, általad érzékelt valóság?

Nem gyűjtöm. Ami felragad, jöhet, ami leesik, elmarad. Olyanféle dolgok, amit nem lehet megúszni, amit aztán meg kell írni. Kötelező, és sehogy nem jó, minden közelítés hamis. Ekkor kezdődik a kín. Mondok példát. Lassan három éve a Corona első hulláma vitte el öreg barátomat, Mihalkovics Laci bácsit, aki az utóbbi tizenöt évben apám helyett volt apám. Nem konkrétan, de mindig ilyen gondolkodású apát szerettem volna, ha választhatok. Két éve körözök Laci bácsi regénye körül, de lényegében még hozzá se vakkantottam. És hogy mennyi a fikció és a valóság aránya? Ilyenkor várni kell, hogy a valóság kontúrjai kevésbé legyenek meghatározóak, hogy a regény kötelező direktíváinak megfelelően rakjam körül fikciós elemekkel. Annyi valóság maradhat, ami az ívet megtartja. A könyveim többsége elkészülte után öt-tíz évvel kerül olvasó elé. Ennek is több oka van persze, nem csak a valóságtól való távolodás. Minden kötetem vezérsíkja a férfi-nő kapcsolat, annak változatai. Ahhoz, hogy az egyik igazság ne nyomja el a másikat, a hirtelen igazság a lassúbbat, idő szükséges. A műhelyemben sosincs véglegesített kézirat. Elrakom, hadd érjen, mint a cefre a borfejtő sarkában, hogy valódi törköly készüljön belőle.

Több műfajú író vagy. Van pár interjúköteted, legújabban versben is gondolkodsz. Sose gondoltam volna, hogy így is megfogalmazod, amit eddig inkább novellben, regényben – kisregényben. Mitől függ ez? Vagy vannak időszakok, amelyek történései meghatározzák, mikor mit?

A lét meghatározza a tudatot. Annyira persze nem, hogy verset is írjak, verset írjanak a költők, én epikus vagyok. Az a néhány tucat félrevezető szöveg, amelyek időnként olvashatók a fejlécemen a képváltásokkal, próza, csak nem írom végig a sorokat. Tökéletesen lecsontozott, kifőzött próza, remélhetőleg valamikor összeáll belőle az én keserves covid-történetem, amikor kihalt mellőlem a kórterem, és én is lenéztem kétszer a gödör aljára, de valami isteni testcsellel kimozogtam, nem löktek bele. Az interjúkötetek, főleg a két költőről, Zalánról és Géczi Jancsiról beszélek, egy nagyobb projekt kétharmada. Úgy terveztem, hogy Tóth Erzsivel (Tóth Erzsébet költő) készítjük el a harmadikat, és azzal le is zárom a beszélgető-könyveket, de a Tóth-kötet objektív okoknak köszönhetően nem jött össze. Még egy magyarázat a versnek tűnő szövegekről. A kórházban, ha keményen kifektetve a beteg, az íróban felszaporodik mindenféle hiány. Nem csak az otthoni ízek, illatok, kényelmek, hanem a kiterített mondatok is, a billentyűzet, a monitor, a kisebb-nagyobb történet, a lezárt, komplett gondolat. Amikor megérti, hogy mi a baja, hogy roncs-mondatok folynak le az ágyáról, ezt se egyszerű felfogni, jól működő tollat, kis spirálfüzetet kér otthonról. Abba jegyez. De mivel az agyműködés rejtély, az agy kórházi nyelve legalább olyan speciális, mint a sírásóké, a papírra került szövegeket – normál viszonyok közé kerülve –, ha egyáltalán elég bátor a szerző a dologhoz, vissza kell fordítania közönséges utcai magyarra. Na, hát ezek néznek ki versnek távolról nézve.

Kik voltak életednek, pályádnak meghatározó alakjai?

Ha azt mondom, nem voltak, nagyképűnek tűnik, pedig úgy gondolom, nem voltak. A faluvégen laktam többnyire, túl az élő kiskerteken, a kettős akácligeten, a segítségért ünneplőbe kellett volna öltöznöm, beballagni a faluba úgy, hogy azt se tudtam, miféle segítségre volna szükségem. Az írás olyan varázsszőnyeg, amit az író magának rendez be tehetsége szerint, ami végül vagy megfelel a köznek, érintkezik a köz szempontjaival, vagy nem. Ha nem, megy a lecsóba. Egy nevet, az első szerkesztőmet, Ördögh Szilvesztert említhetném ugyan, de a legjobb időnkben sem találkoztunk három évnél gyakrabban, közben egy fiatal írónak közvetlen napi-heti kapcsolatra volna szüksége, hogy akár hetente rádörrenjen a mester egy-egy beragadt nyelvi vagy szerkezeti hülyeség miatt, a mentor így működik.

Mennyire tolakszik be a politika a napjaidba, írásaidba?

Megkerülhetetlen, hiszen a mai politika azt képzeli magáról, hogy rajta keresztül vesszük a levegőt, nélküle csak tátognánk, mint a ponty a diós tésztában. Elég öreg vagyok, hogy immunis legyek, gondolhatnád, de nem. Ha gyors egymásutánban nyilatkozik bele a reggelbe mondjuk Szijjártó és Rezsi Szilárd, együtt súlyosan belevernek a harmóniába. Többnyire délelőtt dolgozom, tehát délig nincs közélet, rádió, tv, a face-en pedig olyan szűrőt használok, ami kiiktatja a politikát. Amúgy néhány hete – Andrassew Iván halála évfordulójára készülve – előszedtem az egy teljes éven át írt naplónkat, a Naplóra Morgó Naplót, és elképedve látom, hogy a nevek és események mögül eltűnnek a nevek, az események, a politikusok, a napi politikai fordulatok kipotyognak a rostán, ha megjelenne a kötet, értelmező lábjegyzet nélkül senki nem tudná, ki kicsoda, mit képvisel. Nem akarok olyan dologgal foglalkozni, ami elmúlik, füst se marad utána. A politikusok összefogják a pénzköteget, mennek, vissza se néznek, ez a történelmi gyakorlat. A tolvaj nem maradhat a helyszínen, félő, számonkérik, Lukács evangéliuma nem véletlenül emeli ki: „Mondom neked, nem szabadulsz, míg az utolsó fillért is meg nem fizeted.” (Lk 13.1) Az én választott platformom a férfi és a nő kapcsolata, ahol a maihoz hasonlóan történtek a dolgok száz éve, ötszáz, ezer éve.

Egy idő óta sokat publikálsz a Facebookon. Sokan ott olvasnak rendszeresen. Vajon nagyobb publicitást kapsz így?

Folyóiratnak, ha nem kér, nem küldök. Az évek teltével elvesztek a csatában azok az irodalmi lapok, ahová – személyes kötődés miatt – kérés nélkül küldhettem, amikor valami elkészült és elégedett voltam vele. Ha viszont nem küldök a meglévőknek, a szerkesztők nem látják a nevemet, nem kérnek, mert eszükbe se jutok, azt se tudják, élek-e vagy meghaltam régen. Így állt be a rendszer. Hogy nagyobb-e a publicitás? Nem tudom, nincs összehasonlító adat, de nyilván igen. Éveken át szerkesztettem két internetes lapot, amikor véget ért, simán átfordultam az egyszemélyes folyóiratomra, az Onagy-oldalra.

Hogy tudsz megbirkózni a kiadókkal? Mitől függ, hogy egy írót szívesen kiadnak, vagy kegyet gyakorolnak, esetleg elhajtják?

A magyar irodalom könyvkiadói gyakorlata különös öszvér. Az egyik felében a profit a motor, a másikban az NKA által csepegtetett állami támogatás, ez az aczéli kultúrpolitika hagyatéka. Az első felében az olvasói igény feltétlen kiszolgálása a cél, így az olvasó-vásárló teleszórja forinttal a perselyt, a másodikban az, hogy a kiadó és/vagy közvetlen udvartartása megéljen, és saját könyvekre jusson a becsorgó állami pénzekből. Egyik se írópárti, egyik se olvasópárti. A kiadónak, mindig úgy gondoltam, inspirálnia kell az írót, ha sem a pénz, sem a teremtés ténye vagy az írás élvezete nem inspirálja, de a kiadó érzi benne a konvertálható tehetséget. Ezért komoly hiba, hogy a nyolcvanas évek végén nem alapítottam egy kis kiadót, én legalább pontosan tudtam volna, mivel hajtsam meg magam, amikor nem hajtott semmi, amikor ezer és egy dolog fontosabbnak tűnt az aktuális életből az írásnál, a könyvkiadásnál. Sose szerettem a terjesztéshez, reklámhoz kapcsolódó kényszermozgást. Egyszer Grecsó, akivel együtt szerkesztettük a Teraszt, azt mondta az aktuális könyvére, hatan jelentek meg egy pécsi találkozóján, de ő szívesen megy hat olvasó kedvéért is. Hát én világ életemben utáltam utazni, mert gyerekkoromtól kezdve utaztam az általános iskolába, utaztam a gimnáziumba, aztán a munkába két-három órát naponta oda meg vissza. Írni szerettem, ha nem, akkor nem írok, utazni gyűlöltem, mert a rabszolgalétre emlékeztetett minden nap.

A kerek évfordulók az ember eszébe juttathatják, hogy múlik az idő, amivel számot kell vetni, és azzal is, hogy mit tett le az asztalra. Különösen igaz lehet ez az íróra, művészre. Rád hogyan vonatkoztatható?

Azt hiszem, rám sehogy. Nem vagyok számvető író, nyilván szándékos, hogy kilépek a számvetés elől, mert kiderülne, hol, mikor, mekkorát hibáztam, és az is, minden az eltökéltségen múlik, nem a kompromisszumkészség fokozatain. Az ugyan megijesztett a kórházban, hogy személyesen megtapasztaltam, végignéztem, a halál magasról tesz rá, hány éves vagy, mekkora rend marad utánad, berúgja az ablakot, és elvisz. A Covid-traumának már két éve, a rémület megkopott, viszont folyik a harc a nyavalyákkal, amit a koronavírus örökül hagyott, ebből következően évfordulókra, születésnapokra nem marad energia. Dolgozom serényen, és külön-külön örülök minden napnak. Hogy miképpen örülök? Minden reggel megtapsolom a napot, amikor felkel a Szamár-hegy mögül. Ha felhő, ha köd, nincs taps.

Mi van az asztalfiókban? Mi vár megjelenésre? Én még emlékszem például arra a tervedre, hogy megírod nagyapádat. Lesz belőle valami?

Apám-regény született a nagyapa-tervből, kisregény ugyan, de megcsináltam. A Palócföldben jelent meg tavaly, vagy tavalyelőtt. Amúgy tele a fiók. Kisregények, nagyregények, szerelmes regények etc. Úgy működtem, hogy valami elkészült, aztán be a fiókba, szórja le magáról a sallangot. Aztán más lett fontos, miután befejeztem, az előző tetejére került. És így tovább. A kezdeti kapkodás után sose jelent meg könyvem öt-tíz év helyben járás nélkül. Néha azért, mert túl fontosnak és nagyon jónak gondoltam, nem akartam, hogy idegen szem olvassa, máskor azért, mert nem akartam, hogy a szerkesztő szúrja ki benne a szerkezeti bizonytalanságot, a bukdácsolást. Néha az történt, hogy „ne öld meg a nőt!”, írj hozzá új regényvéget, akkor tehát várjunk. Így jár, akinek nincs stabil kiadója, a kiadón belül megbízható szerkesztője. Külön bejáratú irodalomtörténetem óriáskönyve, A bőség zavara is legalább tizenöt éve készül, az első változatokat 2005-06-ban írtam havonta a print Irodalmi Jelen esszé rovatába. Azóta is naponta szöszölök rajta, ráadásul jólesik. Januárban feltétlenül kinyomtatom a Mihalkovics-regény vázlatait, az elkészült, részben elkészült fejezeteket, hogy egészben lássam, aztán beleülök, és megcsinálom, belerakok mindent, amit tudok, amit megéltem, megéltünk, amilyen világban éltünk a NER tízedik évében. Lehet, hogy meg kéne csapkodnom a lovakat, de ritkán érzem a kényszert, hogy valami sürgetne. Pedig sürget.

Készült 2022. december 18-án Esztergomban; megjelent 2022. december 27-én, Onagy Zoltán 70. születésnapján a Képírásban.