Költőként vagy ismert, de képzőművészként is jegyeznek. Már egész korán építettél képverseket, kerested a plakátokat, ahol a képiség mellett a betűk is nagy szerepet kaptak. Hogyan kapcsolódik a két terület össze nálad?
Az egyetemi éveim végével a vajdasági irodalom révén ismertem meg a képverskészítést, abban az vonzott leginkább, hogy egyszerre mozgatta a gondolataimat és a kezemet. Azt hiszem, máig érvényes ez a kettős meghatározódás. Sok év kellett azonban ahhoz, nem is a módszertanban, hanem a technikai felkészülésben, hogy amit eltervezek, az éppen olyannak jöjjön létre. A nyelv és a kép együttjárására figyelve kutattam az elődöket, mit gondoltak e kettősségről (kiderült, hogy akkor voltak eredményesek, amikor nincs szó róla), a nyelvnek vagy a látványnak milyen összefonódási módjai vannak (ez minden korban más, a hellenizmusban kívülről kapott forma jut rendezői szerepbe, a karoling időben az isteni nyelv – a kép és a szó egymásba bújtatása – megtalálása a cél, a korai avantgard a műfajtalanítás világában hisz), hogy mennyiben hasznos a metafizikai jelentés, s annak létrehozását a nyelvi vagy a képi elem vállalja.
Amint egy mentális átalakulás jegyének érdemes látni a képvers megjelenését az európai kultúrában, úgy az eltűnése majd az ismételt felbukkanása is hasonló folyamatra utal. Ahogyan növekszik a kommunikációban használt jelek komplexitása, úgy képes ez a műfaj egyre több – korábban ismeretlen – jelentést nyújtani. Magam az utóbbi húsz évben az utcai plakátokból nyerek vizuális elemeket, azért, mert úgy tapasztalom, a plakát erőteljesen vállalja, hogy korszerű legyen, ekként előzetesen szűr és elrendez.
Sorolod a felmenőidet (A Géczikről), akiknek a nevét hordod sokadíziglen. Az otthonról hozott szellemi-érzelmi örökség hogyan határozta meg a pályádat?
Genetikai, mentális, szociális és kulturális örökség sokkal nagyobb arányban van bennem, mint amit én tehettem hozzá egy fél évszázad alatt a személyiségemhez. Én egyre inkább az vagyok, ahogyan ezek az elemek keveredtek bennem, amiként elegyedtek és befolyásolták az életemet. Meg kellett tanulni mindegyiket használni, elfogadni a jelenlétét. Nem könnyű megbecsülni a hibáinkat, ugye? Mindenben közösségi teremtménynek, olykor terméknek látom magamat, ami lehetőségek garmadát kínálta fel, s a választások révén váltam olyanná, ami vagyok, a sok lehetőségek egyikévé. De ne kívánd, hogy felsoroljam a ’hozott’, a ’kapott’ sajátjaimat (ember, férfi, európai, tót eredet, magyar nyelvű, paraszti-iparos származás, természetelvűség stb.), több száz elemből állna össze a listám.
Milyen volt a családi légkör? A szülök, nagyszülők közül kinek volt a legnagyobb szerepe a több irányba elágazó pályád alakulásában, azaz milyen örökséggel indultál? Hogyan kapcsolódik össze a művészet és a tudomány? A slambucban írod: „akad, aki slambucot [kap], ha megfőtt / a széltől leverte akácgallyból / és a múltból összerakott tűzön.”
Az erőteljesebb hatást az anyai ág jelentette, az, amely paraszti életet élt ugyan, de tehetősebbként, polgári igénnyel és – amikor lehetett – polgári körülmények között. Onnan kerültek ki értelmiségiek, köztük művészéletet élők, akik értékelték az olvasást, a szellemi tevékenységet, a közösség többségétől eltérő életmód vállalását.
Értelmezhetem-e e sorokat rád? Az utolsó sor képe az olvasóban sok mindent felidézhet. Neked mit jelent a múltból összerakott tűz?
Időről időre másként olvasom a sort, mert több jelentésű. Olykor a múlt jellemzőit sorolom elő, olykor a tűzét. Most éppen ez az összetettsége az érdekes számomra.
Sok megélt tapasztalatból és igen széles körű kulturális építményből táplálkozva írod a verseidet. Mondanál valamit a módszeredről?
Mindegyik költő egyforma: a saját személyisége kohójában izzítja az élményeit. Én már egyetlen eljárásúvá lettem, a benyomásokat elrendezik a tapasztalataim és a civilizációs ismereteim, amelyek aztán mikrotörténetekké válnak. Képzeld el, hogy cetlikké téped az óriásplakátot, aztán néhány darabjának a segítségével ezt-azt elmondasz az óriásplakátról, a darabolódás folyamatáról, az összetartozásról és magadról.
