2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút(1). Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma.

Júniusban a Képírás tematikus Balaton-számába kaptunk meghívást, kézenfekvő volt tehát, hogy a tavat járjuk körül. Beszélgettünk közben vershallgatásról, versmondásról és versolvasásról, arról, hogy miként kerülnek könyvborítókra a lélekmadarak, illetve a magukat trubadúrként kellető tihanyi kabócákról is. Szó esett az eldéliesedett északi parti növényzetről, barátságról és elválásról, különköltöző képzőművészeti alkotásokról és a szövegmegtestesülés ideális eseteiről. Megtudtam Jánostól, hogy miről álmodik egy tóparti alvóvárosban a költő, és elárulta, miként igyekszik megörökíteni a Balaton kavargó színeit.

(június 1.) „Aztán kora hajnalban söpörhettem a lépcsőházat, / hogy mennyi, de mennyi kecskekörmöt / szórt el ez az áttetsző, kék úr?” – írod az Elemek című kötetedben található, (És a Balaton, a kecskekörmökkel?) kezdetű versben. Szoktál-e mostanában álmodni, előfordulnak-e az álmaidban sós vagy édes állóvizek?

Kamaszkoromig intenzív álmodó voltam. Álmaimban másfél-két méteres magasságban suhantam, mindig a föld hajlatait követve, általában dombokra fel, völgyekbe le. Aztán mindez elveszett. De évekkel nyugdíjba vonulásom után az álomjárás visszatért. S ismét emlékszem az álmaimra. Ma például azt álmodtam, hogy a szomszéd szobában valakik irdatlan hangosan dugnak. A nyerskőből húzott falat, mintha népdal lenne, ötütemű vers módjára döngeti az ágyfő. De nem tudtam meghatározni, hogy kinek a hálószobájában alszom, és azt sem, kinek a szeretkezését hallgatom. Lehet, hogy a szomszédét, lehet, hogy a világét?

Versekre ébredni jó. Sajnos újabban másokéra szoktam, nem vadiúj Géczikre. Pedig nem hagytam fel se a terzinákkal, se a dekollázsok készítésekor elsajátított algoritmus használatára támaszkodó képleíró kisversekkel.

Éjjel sokat vagyok a tengerrel, leginkább Murter szigeti helyszíneken. A Kapelica sv Rokánál a sodrást, a Slanicánál a kékeket, Vrh Gradine alatt Colentum római maradványait felügyelem. Csak bámulok, s nem is a tengerparti, szűrt fényt teremtő fenyők alatt heverve, hanem kimerészkedve a tűző napra.

A Balatonról azonban az utóbbi években nem tudok mit mondani.

(június 2.) 1869-ben ezen a napon született Szomory Dezső író, drámaíró, Balaton-rajongó, aki zömmel a Pesti Napló hasábjain, 1935 és 1938 között megjelent, a füredi kiruccanásairól szóló újságprózájában tett tanúságot a tó iránti elkötelezettségéről. Egy, a Balatonnál átlamentált estéről ezt írja például: „Olyan tündéri világítás van itten e partvidék magányosságában, sápadt fényeknek s haloványkék színeknek olyan árnyalatokra tördelt rezgései vannak egyéb gyöngyház és opál színekkel felhígítva a láthatárig s olyan irrizálásokkal az atmoszférában, hogy nincs az a művészet a világon se festékben, se írásban, de még zenében sem, ami fel tudná jegyezni vagy vissza tudná adni ezeket a névtelen harmóniákat. Igazában, ezek álmok, ezek a harmóniák.” Szomory alakja mennyire fontos a saját Balaton-panteonodban, és előfordul-e, hogy te magad is elmélkedsz az emlegetett tóparti harmónián?

Szomory szövegeit nem ismerem, alig van róla benyomásom. Az egyik drámáját színházban láttam. Úgy rémlik, nem tetszett. Untam és idegesített. Nyilván, ha rendszeres irodalmi képzésben részesülök, illene értenem a szétcizellált világát. Akárhányszor beleolvastam a könyveibe, kívül maradtak az érdeklődési körömön. Nem ejtett meg sem a szecessziós világa – holott szeretem, mert iránymutatónak találom a szecessziót –, sem az avult nemesi történelemszemlélete, sem pedig a beszéltre csöppet sem emlékeztető nyelve. Finomkodónak találom, ezért talán nem biztos, hogy fel tudom ismerni az értékeit. A Balaton fényeiről két Cholnoky tudott számomra érdekesen beszélni, Viktor, valamint földrajztudós öccse, Jenő.

(június 3.) A kilencvenes években a Music Television dramatizálta az amerikai hip-hopnak a keleti és a nyugati part rivalizálásában megragadható, szócsatákkal induló és tragédiákba torkolló őskonfliktusát. Mivel ezt nyaranta a Balaton déli partján időző kiskamaszként éltem át, evidensen íródtak ehhez a történethez a tavat felkeresők a déli, vagy pedig az északi part mentén kitapintható kötődései. Te meggyőződéses északi partista vagy-e, esetleg inkább Veszprém miatt, praktikusan adódott nálad az almádi letelepedés?

Általános iskolásként Balatonszabadi-Sóstóra – egyszer pedig Balatonszemesre – vittek bennünket nyaralni. Újonc munkaerőként, immár Veszprémből nyári délutánokon le-lebuszoztam Fűzfőre, Almádiba, Alsóörsre, gyakran pedig Csopakra, attól függően, hogy hova indult éppen a legközelebbi járat. Nem preferáltam egyik strandot sem, vízbe se nagyon mentem – az algáktól mindig kiütést kaptam ugyanis –, aludtam valamelyik fa árnyékában.

Almádiba pedig úgy kerültem, hogy amikor bevégződött a kapcsolatunk Violával, és meg kellett osztani a szerény vagyont, a veszprémi kertes ház föladása után közelebb költöztem a tóhoz, mert akkor ez olcsóbb településnek tűnt a megyeszékhelynél. Ugyan mostanra belaktam a települést, de kulturális igényeim vissza-visszahúznak a térség központjába. Almádi, nincs mit szépíteni, nemcsak nekem, másoknak is: alvóváros.

Egyébként az fel sem merült, hogy a déli partra költözzek. Kizárólag az úgynevezett balatoni Riviéra, a Veszprémi-fennsík pereme jöhetett szóba, ahonnan némi rálátás nyílik a tájra, s ahol biztonsággal akad egy-két jeneszter, gránátalma, ciprus. Mára már mindezek megszokottak, a növényzet eldéliesedett.

(június 4.) Ma az asztalostanoncként és hídépítő munkásként is dolgozó, kvalifikált vitorlásversenyzőként számon tartott, építészmérnökként diplomázó, a pályáját debreceni segédszínészként kezdő Latinovits Zoltán halálának évfordulója van. Pár évvel elkerültétek egymást Debrecenben és Veszprémben is, de a nemzedéked számára mitikussá nőtt az alakja. Neked van-e Latinovits-élményed?

Első feleségem ősdebreceni származék, ő Latinovits- és persze Cserhalmi-fan volt. Én akkortájt, amikor Ágival találkozunk, Berek Kati rajongótáborába tartoztam, gordonkahangján ő ismertette meg velem a Nagy László- és a Juhász Ferenc-verseket. Illetve arra is megtanított, hogyan kell értőn verset olvasni. A versértést elvégre tanulni kell, manapság erre nem jut az iskolában idő.

Később Latinovitsot is hallgattam, hanglemezről. Látni televízióban láttam, a mimikájára ma már jobb szívvel emlékszem, mint a nyelvropogtatására. Veszprémben találkoztam a mítoszával – ismerősök révén túl is szaporodnak a legendák, majdhogynem élő kapcsolatom lett vele… A Séd szerkesztése során aztán alkalmam nyílt olyan színházi, illetve egyetemi rendezvényeken részt venni, ahol az életét, szerepét, munkásságát föltáró és értő szakemberek véleményét hallhattam.

Versvilága kizárólag kulturális élményem, azonban nagy és hosszú hatású, a teátrumról, a művészeti közéletről, a politikum kezeléséről szóló. Egy teljes korszakot képviselő.

(június 5.) A hétvégén versmondással emlékeztek a tegnap emlegetett Latinovits Zoltánra Balatonszemesen, és bár ettől függetlenül érkezett, mégis most látom jónak elküldeni neked a hónap vendégkérdését, amit Czompó Gábor fogalmazott meg: „Évek óta meghatározó szereplője és segítője vagy a Vers a peronon programsorozatnak. Mit gondolsz erről a kezdeményezésről?”

Akár a délvidéki, akár a román vagy épp az olasz irodalmi események gazdagságára gondolunk, be kell lássuk, hogy Magyarországon kevés a civil művészeti kezdeményezés. A hosszú távú program pedig még kevesebb. A Gábor által kitalált, egyre bokrosabb, immár országos ismertségű és egyre inkább népszerűsödő sorozat indulására és kiformálódására valóban figyeltem. Tetszett – még ha olykor bizonytalankodások is történtek a minőség megítélésében –, hogy a versolvasók is javasoltak szerzőket és műveket. Példás a helyszínek kiválasztása is. A Vers a peronon által olyan emberekhez jutnak el irodalomtörténeti értékű, illetve kortárs költemények, akiknek nem bevett szokásuk a vershallgatás.

Le a kalappal, hogy a projektet nem sajátíthatta ki semmiféle művészeti érdekközösség, így évről évre a legkülönbözőbb elkötelezettségű szerzők jó verseit szavalják a színészek. Tapasztalom, a költőtársaknak is jólesik, ha visszahallják: ezen vagy azon a buszállomáson, kisföldalatti-megállóban vagy vasúti peronon okozott a művük jóféle meglepetést. Tavaly például a kisföldalattin egy napig hallható versemre több, a műcsarnoki kiállításomra érkező néző is hivatkozott. Olyanok, akik azt hitték, képzőművész vagyok.

(június 6.) Május 16-án te nyitottad meg Veszprémben a „Nézett a Balaton” – Száz7vers című kiállítást, de mivel akkor én tudtam már, hogy júniusban a tó lesz majd a beszélgetésünk központi eleme, illetlenül csak most teszem fel a kérdést: mit adott neked a Laczkó Dezső Múzeum magyar költők balatoni verseinek kéziratait tartalmazó korpuszával való találkozás?

A Laczkó Dezső Múzeum 1904 óta gyűjti az irodalmárokhoz kötődő relikviákat. A kollekció egyik legterjedelmesebb része a kéziratoké. Ennek különleges egysége a most bemutatott 107 vers kézirata – köztük Határ Győzőé, Illyés Gyuláé, Jékely Zoltáné, Tandori Dezsőé, Weöres Sándoré, Tolnai Ottóé, Zalán Tiboré, Áfra Jánosé.

De van-e a versolvasásnak kultusza? Vannak-e versolvasók?

1967-ben a múzeum igazgatója, Éry István és a Balaton festőjéért, a Badacsonyban munkálkodó Egry Józsefért rajongó Gopcsa Katalin azzal a kéréssel fordultak a magyar nyelven író és az anyaországban élő költőkhöz, hogy másolják le a Balatonnal kapcsolatos bármely kézírásos versüket. A beérkezett művekből, túl a kiállításukon, önálló lapokból álló, exkluzív mappa készült, amelyet Balatoni Almanach néven kezdtek terjeszteni.

A hatvanas években begyűlt kéziratköteg Ács Anna ügyszeretetének köszönhetően 1999-ben újabbakkal egészült ki. Az ezredforduló előtti évben többnyire a generációváltásokon átesett költőtársadalom időközben megizmosodott nemzedéktagjai juttatták el az intézményhez a tóhoz köthető verseiket. Az elmúlt évben pedig, Pilipkó Erzsébet jóvoltából a kollekció tovább gyarapodott.

Ez az oka, hogy a gyűjtemény három évszámmal jegyzett. S ha a mostani kiállítás nyomán elkészül a fakszimile kiadvány – s ezt ugyancsak remélem és szorgalmazom –, azon szintén három évszám és három szerkesztő, városunk három irodalmi muzeológusának a neve kell szerepeljen.

A klasszikus és kortárs költők kéziratait, 99 alkotó 107 lapját bemutató tárlat bejárása előtt hasznosnak gondoltam megvizsgálni a kézirat szó jelentését. Kéziratnak a kézzel írt dokumentumot nevezzük. Görögül autographon, latinul manuscriptum. Történetileg nem kötjük a kéziratot a szerzőséghez. Persze a könyvnyomtatás elterjedése előtt és után is léteztek olyan szerzői anyagok, amelyek az elgondolójuk, azaz teremtőjük kezével íródtak. S olyanok is, amelyekről idegen kéz készített másolatot.

A szerzői kéziratok értéke a reneszánsz korszakban emelkedett az egekbe. A saját kézzel rögzített, tusfeketén papirosra száradt gondolat, legyen az önéletrajzi, bölcseleti, lelkületi vagy eposzi tartalmú, az individuum felértékelődésére is utal, s a kézírás értékelése jelzi a személyiség becsét. A költői munkák megbecsülése ekkoriban vette ismét kezdetét – újra, mert az ókorban literátorkultusz volt –, s bár a respektus napjainkra elapadt, a nyomai itt-ott még láthatók.

Kézirat a szerző, illetve a másoló után is maradhat. A Laczkó Dezső Múzeum teremfalain látható műtárgyak egytől egyig másolatok, mégpedig a szerzők által készítettek. A legtöbb vers első kézirata ugyanis nincs meg, ha pedig mégis, annak a sorsáról nincs ismeretünk. Ezek az eredeti műről készült másolatok mégis műtárgyakká váltak. Különlegességüket nemcsak az adja, hogy olyan másolatok, amelyeket felszólításra készítettek az alkotóik – s jól tudjuk, mennyire más lelkiállapotot mutat a papirosra először kerülő versszöveg és a javítása, mint a tisztázat, vagy az idő elteltével rögzített végső változat kézzel írt replikája –, de az is, hogy a megszólítottság valamiféle kanonizációval járhat együtt, s a versválasztás, a szöveg papírra rögzítésének aktusa nem mentes némi ünnepélyességtől, ezen emelkedettséget pedig a kézírás hűen tükrözi. Az írásmódja által hol pátosszal, hol dagályosan, hányavetin jeleníti meg magát a szerző, máskor pedig szenvtelenül vagy éppen gondterhelten.

Szó, szó, szó: a hétköznapi nyelvben nem vagyunk képesek megkülönböztetni a szerzői mű első kéziratát annak a szerző által készített leiratától.

Persze az alkotójuk miatt értékes iratok legfeljebb a szőrszálhasogatók számára pszeudo-kéziratok. A könyv- és levéltárosoknak létezik rá szakkifejezésük: ultima manus, az utolsó kéz által készített változat. Azaz a kiállított versek mindegyike olyan, az auktor személyes közreműködésével készült másolat, amely a szerző utolsó jóváhagyott szövegének tekintendő.

Ha a papiros felett tűnődünk, ráébredünk-e idővel, hogy a papír, valamint az arra skribált jelek is hozzájárulnak a megértéshez és az értelmezéshez? A szonettolvasás más, ha 80 grammos, famentes ofszetpapírról, vagy 140 grammos, fényes műnyomóról, netán rongyból, esetleg eperfalevélből készülő, merített papirosról történik? A himnusz jelentését befolyásolja-e a rögzítésének módja? A médium hatása érzékelhető-e, s ha igen, mikor szokunk annyira hozzá, hogy a használata se nem ad, se nem vesz el az óda értelméből?

A vershez hozzátesz-e valamit, ha a szerző kézírásával olvassuk? A nyomdai betűk révén megjelenített vers hatása különbözik-e a kézzel leírt szövegétől? A kézírással rótt sorok rejtenek-e titkot, olyasmit, amit a nyomdagéppel vagy az írógéppel szerzett betűkből összeállított szavak, mondatok elpusztítanak?

A kézzel írt epigramma látványa által felkeltett érdeklődésünk a vers tartalmára, jelentésére, vagy a verset leíró kéz által hagyott írásjelekre vonatkozik? A grafológiai kutakodás – a betűk formázása, összekötése, a vonalak ritmusa, a hurkok, kacskaringók, cifrázások labirintusa – hozzásegít-e a vers lényegéhez, vagy az alkotói habitust, a szerző pillanatnyi állapotát körvonalazza?

Feltehető-e mindezek után a kérdés: miként testesül meg legjobban a szöveg? Miféle módon történhetik meg bennünk a vers? Engem szerfölött foglalkoztat ez a kérdés! Amikor először láttam ezt a kiállítást, s az engem érdeklő költeményekre rátaláltam, a megszokott módon, némán felolvastam azokat, és hagytam, hogy hosszan zengjenek bennem, mielőtt az értelmükhöz férkőztem volna.

Ki hogyan olvas? S hogyan olvassák e kiállításon szereplő verseket? Lesznek, akik hangosan, azaz a maguk számára olvasnak. Mások úgy, ha hallják a társukat, s az ő hangján hangzik fel számukra a szöveg. Sőt, olykor csoportok figyelik a dikcióra ügyelő felolvasót, aki elősegíti nekik az értelmezést. Meglehet, akadnak, akik kevésbé szeretik a maguk hangján megszólaló mondatokat, így ők némán olvasnak. Hogy közösségi vagy magányos, hangos vagy néma az olvasás, s hogy társul-e hozzá szövegértelmező cselekvés, az nem pusztán a nevelődésünk következménye és kulturális sajátságunk, hanem annak jele is, hogy mit várunk el az olvasmánytól. Izgalmat? Izgatást? Rémületet? Politikai irányelvet? Teatralitást? Etikai útmutatást? Bölcselkedést? Közösségi normákra való figyelmeztetést? Szórakoztatást? Időkitöltést?

Meg kell mondjam, eléggé foglalkoztat, hogy miféle rítusnak nevezzem azt, ha a szokásos olvasási eljárást, a hagyományos olvasási pozitúrát feladva, falak elé állunk, és A4-es méretű, sárguló lapokra írt sorokat böngészünk. Meglehet, nem is rítus, hanem kultusz? Van-e a versolvasásnak kultusza? Vannak-e még versolvasók?

(június 7.) Az általad emlegetett 1967-es Balatoni Almanach kéziratai, hála a Laczkó Dezső Múzeum gondosságának, online is elérhetők(2). Izgalmas, hogy Weöres Sándor maga illusztrálta a Badacsonyi Distichont, hogy Károlyi Amy két hullámvonallal zárta a Hullámverést, de megragadó, kalligrafikus hatást kelt Vas István, Képes Géza, Fodor András és Zelk Zoltán elkenődött-elázott kézirata is. Érdekes volt továbbá megfigyelnem a sorok lejegyzéséhez választott technikát, és nemkülönben az anyaghasználatot. Akár ezek, akár a később a gyűjteménybe került kéziratok közül neked vizuális szempontból, műtárgyként vizsgálva vannak-e kedvenceid?

Én élvezem ezeket a kéziratos lapokat, még ha a létük sok-sok jogos kérdést vet is fel. A hamiskodásról, a blöffről, a trehányságról, az önhittségről, a költői köznyelvről, a grafológiai mesterfogásokról érdemes ezek kapcsán eltöprengeni, de a muzeológiáról vagy a korpusz edukációs hasznáról sem haszontalan.

Sajnálom, hogy se a scriptura elegans, se a művészi kalligráfia láthatóan nem a magyar szerzők területe. Az önfeledtséget, a játékosságot, a pajkosságot oly kevesen sajátították el – az általad említetteken kívül a Nyugatot jártakat kivéve alig élnek velük. Szerintem mindez a korszak és az élettér mentális lenyomata. A sanyarú helyzetünké.

Legközelebbi viszonyom Tolnai Ottó kézírásával van – amely az utoljára papirosra írt szövegeinek egyike. Látom, milyen gyönge kézzel, milyen összpontosítással másolja át az előtte heverő verset. Sok apró hullámú, beredőzött vízfelszín. Azt az A4-es papírlapot ahányszor megpillantom, megkönnyezem.

És kedvelem azt a kiállított Weöres-kézirattal rokonnak látott Weöres-rajzot, amely a saját tulajdonom, s az ágyfőmnél van több évtizede. Egy sárga nap és egy kék vízszint, filccel. A pictura ugyan mentes minden szövegtől, mégis tökéletes versnek találom. No, ez a kép segít élveznem a Laczkó Dezső Múzeumban lévő Weöres-vers kézzel szerzett leiratát.

Weöres Sándor filcrajza (Forrás: Géczi János archívuma)

(június 8.) Pünkösd vasárnapja van. A keresztény hagyomány szerint ez az a nap, amikor a kiáradó Szentlélek a nyelveken szólás adományával lepte meg a híveket. Ha lenne egy hónapod, hogy bármelyik nyelven mindent megérts, melyiket választanád mind közül, hogy az almádi házad teraszán ülve, amit csak tudsz, elolvass eredetiben?

Maradhatna a latin? S ha ezt amúgy teljesíti az Úr, adja meg még azt is, hogy sok Lénárd Sándor szülessék, akik a kortárs, más nyelveken íródott irodalom javát latinra ültetik. Számomra, és minden olvasni hajlamos figurának, legalább az általad felajánlott egy hónap alatt.

Nem mellékesen gyakoribbá tehetné, normává változtathatná a neoavantgárd által újrafelfedezett carmen figuratumot, a képpel és szavakkal együttes kifejezési módot tekinthetné isteni nyelvnek. Haszna származna belőle.

(június 9.) Szeretném ma szóba hozni a számomra különösen fontos Borsos Miklóst. A már többször emlegetett Balatoni Almanach című kiadványba is készített illusztrációt, és különös, hogy eddig nem beszéltünk róla, hiszen több szempontból rokon szerintem a tieddel az életfelfogása és a művészete. Elsőnek persze adódik a műfaji sokszínűség, ami mindkettőtöket jellemez, de ennél szorosabb kapocs tán az antik és keresztény témák, a mitikus áthallások keresése és a zeneiség, de a természet és az ember összefonódásának művészetté formálása is. A legevidensebb kapcsolódás köztetek pedig a kert. Borsosék tihanyi kertje a felesége, Kéry Ilona munkájának köszönhetően borult virágba, és a gondozása a szobrok megalkotásához – az életmű java itt készült, szabad ég alatt – hasonló művészi teljesítmény lehetett. Mennyire érzed magadhoz közel Borsost, és jártál-e esetleg a visszaemlékezők szerint arborétumnak is beillő kertjükben?

B. Kéry Ilonának a kertjükről írt könyve anno elodázhatatlanná tette a kert, a saját kertjeim megismerését. A Lovason volt, de paloznakiként emlegetettét(3), a veszprémiét s a mostaniakat, az Almádiban felnövesztettet és az apró murterit. A kiadványt azonban a férje okán vásároltam meg, annak is a Firenzében készült Dante-illusztrációi miatt, mert Ilona asszonyról korábban nem hallottam. Firenzében mindenhol Borsos nyomát véltem látni, csakúgy, mint első római utamon – hogy egy költőt említsek a képzőművészek és esztéták helyett – Zalánét. Borsostól több diópáccal készült rajzot birtokolok, a két lóról készült grafikáját pedig magammal vittem Murterre. Sokáig az általam vezetett tanszéken, El Kazovszkijjal, Várnaggyal, Baráth Ferivel, Kádár Tiborral és fontos veszprémi festőkkel egyetemben volt a Borsos-mű – gondoltam, a hallgatók lássanak értékes műtárgyakat is, ha már azt nem tudtam megoldani, hogy tárlatokra vigyem őket.

Borsos Miklós grafikája (Forrás: Géczi János archívuma)

Verrocchio márványmedencéből kiemelkedőt delfines puttófigurája, amely eredetileg a Mediciek kertjében állt, majd átkerült a Palazzo Vecchio udvarára, másolatban ott volt a könyv tanúsága szerint Borsosék kertjében. Emiatt vettem a bátorságot, hogy magam ugyancsak szerezzek róla másolatot. Nem volt nehéz, csak magas árat kértek érte. Megvásároltuk a kinézett firenzei antikváriumban, s néhány hónap múlva Monok István Magyarországra szállíttatta nekem. Ekként került a kertembe, a Raffay Béla faragta, hal formájú medence fölé, majd pedig Almádiba, egy amerikai eredetű rózsabokor alá. Szétbútorozásunk után ugyan magával kívánta vinni Viola, de azt a gyerekei nem látták helyesnek.

A Veroccio-szobor másolata, még a veszprémi kertben (Forrás: Géczi János archívuma)

(június 10.) Csaknem napra pontosan öt hónapja jártam Tihanyban(4), akkor nyílt ugyanis a Részletek a Feltakarásból című tárlatod a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeum Galériájában. Cukorruhába öltözött faágakra emlékszem, és arra, hogy hosszan kapartam az autó szélvédőjéről indulás előtt a jégvirágokat. Te voltál-e mostanában a félszigeten? Mi a helyzet fák-virágok frontján arrafelé?

Néhány napja, a dörgicsei Levendáriumban a rózsákról tartott előadásom után, hazafelé autózva benéztem a félszigetre. Épp a levendulavirágzás kezdete volt, azonban a megszokott zsivaj helyett emberzaj fogadott. Pedig jobb időkben Tihanyban egyidejűleg több kabócafaj is trubadúrként kelleti magát, de én csak az egyik hangját vagyok képes azonosítani.

A hím óriás énekeskabócáét, amely akkortájt telepedett meg a kertemben – s honnan, ha nem a közeli félszigetről, ahol őshonosnak tekintik –, amikor a pécsi botanikus kertből megérkeztek a magról nevelt, térdig érő ciprusok. A hirtelen kánikulák idején ott teremnek évre év, de néhány napnál többet nem hangoskodnak sosem. Kerestem az okát, nálam miért ilyen semmi ideig tartózkodnak. Bár néhány hétnél nem több az életidejük – annyira biztosan elegendő, hogy a nőstény a földbe rejthesse a petéit –, de keveslem a napok számát, ami itt, a kertben jut nekik.

A verebekkel okolom a pusztulásukat, amik az utóbbi években rendre akkor tűntek fel nálam, amikor felhangzott az énekeskabóca ciripelése, a hang megszűntével pedig el is szeleltek hamar.

Tihany tehát, a kabócadal által állandóan jelen van nálam – ha épp nem lenne, akkor is, csak akkor a hiánya van velem.

(június 11.) A kabócazajról, a ciprusokról és Tihanyról eszembe jutott a Balatoni Limnológiai Kutatóintézethez tartozó partszakaszon álló Schaár Erzsébet-kompozíció, a Tudósok(5), amit tavaly júliusban láttam először élőben. Egyszerre éreztem a szoborcsoportot időtlennek és próteuszinak. Az volt a benyomásom, hogy igazából nem is a két mészkőalak, sokkal inkább a természet, a tihanyi fények és időjárási viszonyok szervezik a teret. Alig várom, hogy visszatérve ellenőrizhessem a teóriát. Neked van-e hasonló élményed a tópart szobrai közül? Akad-e olyan alkotás, amit újból és újból felkeresel, és sohasem ugyanolyan?

Schaár Erzsébet Petőfijére a debreceni Medgyessy Teremben, az Alap üzletében bukkantunk a már előfelvételisként az egyetem történelem tanszékén dolgozó Ágival. A Schaár-művek expresszivitása illett hozzá és az ifjonti magamhoz is. Schaárnak köszönhetem, hogy képes voltam tizennyolc évesen olvasni Pilinszkyt – hozzá ugyanis nem vezetett ösvény Berek Kati által. Így aztán – a képzőművészetért amúgy is rajongó egyetemista pár, 1977-ben! – részletfizetéssel megvásároltuk a plasztikát. Aztán egy-két évvel később, házasságkötésünk, majd pedig a válásunk után a volt feleségemre maradt, aki akkor ígéretes festőjelöltnek tűnt, s joggal tartott igényt a három műtárgyunkból kettőre – a szóban forgó alkotás mellett Bod Éva kerámiájára, a Barcsay pedig az enyém maradt.

Kérdésed nyomán átnéztem a gyűjteményekben a Schaár-szobrok katalógusait, s nem tudom határozottan állítani, hogy az 1966-os, PIM-ben található terrakotta büszt, vagy az 1972-es, a Szent István Király Múzeum tulajdonában lévő bronz mellszobor kópiájához jutottunk hozzá akkoriban. Az anyaga miatt úgy sejtem, a korábbi lehetett. Az a portré – és nyilván, erre az agyag is rásegít – a lágyabb arcú költőt adja, ami inkább megfelelt az egykori Petőfi-képemnek. Ráadásul kézenfekvőbb is, hogy a terrakotta művet sokszorosították. Alkalmas dísznek a hivatalok várószobáiba, irodákba, s az olyan szédült fiatalok lakószobájába, mint mi voltunk.

A Tudósokhoz a rendszerváltozás előtt, amíg szabad volt a Limnológiai Intézet udvarába benézni, gyakorta elsétáltam, ha Tihanyban akadt dolgom. A félsziget tűnt a Trabanttal legkönnyebben megközelíthető fürdőhelynek, akár a sajkodi-öblöt, akár a Gödröst, akár a rév vagy a kikötő környékét választottam, mindegyik részen szabadstrand működött, egyik sem volt még zsúfolt, és a kutyámat sem nézték rossz szemmel. A Tudósok ott állt, ahol ma, de mivel több ember fordult meg a környékén, a két-három méter magas kapuzattal és a kőhasáb testű, szép fejű figurákkal inkább láttam példázatnak, mint manapság, amikor magántér reprezentációs kellékévé kényszerítették. A tudósi szemlélődést és magányt értelmezi számomra, ami az írástudók helyzetéhez hasonlatos. Oratorikus alkotás, amint a művésznő Pécsett, a Káptalan utca 5-ben felépített Utcája is. (Egek, ott az a gipszfehér portré az élethabzsoló Szabó Lőrincről!)

Schaár Erzsébet: Tudósok (1970) – szoborkompozíció Tihanyban, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet kertjében (Berényi Zsuzsa felvétele)

A Balaton környékén számos jó térinstalláció, illetve szobornak való helyszín van. Arra pedig, hogy miként lehet tönkretenni egy évszázados platánligetet többségében ízléstelen munkákkal, az Almádiban létesült szoborpark a példa. Hogy hogyan válnak a művek dekorációkká, arra pedig a füredi sétány. Borsos Visszhangja azonban működik, miként Tihany faluban a bencés apátságtól távolabbra áttelepített, végre jó helyszínre került Varga Imre-szobor is. Szóval egy félnapos tanulmányi úton meg lehet nézni, a szobrok és a terük esetében mi a hasznos, és mi a káros kollaboráció.

(június 12.) Bár kezd plasztikanehézzé válni egy kicsit ez a hét, de engedd meg, hogy visszatérjek ma Borsoshoz, méghozzá egy almádi vonatkozás miatt. A Csillagnéző, Hajnal vagy Aurora néven is ismert márványszobra az 1969 tavaszán megnyílt(6), Aurora névre keresztelt, később Ramadaként ismert, majd legújabban Hunguest BÁL Resort néven működő szálloda társalgóját díszítette hosszú éveken át. A Köztérkép oldalán(7), ahol egyébként remek fotókat is közölnek róla, azt írják, feltehetően a hotel valamelyik átépítésekor veszhetett nyoma. Tudsz-e az ügyről valamit, találkoztál-e ezzel a büszttel valaha?

Sosem láttam a szobrot, régen nem gyakran fordultam meg Almádiban, a szállodában pedig végképp. Drága hely volt, vélem, és így is maradt. Az efféle helyszínek műpártolási szokásairól, illetve e mű sorsáról nincsenek ismereteim. Mára eltűntnek lehet nyilvánítani.

(június 13.) Szabados Árpád halálának évfordulója van. Több köteted borítóján szerepelnek a művei, a Szepezdi című, meditatív sorozata pedig az északi parti árnyak természetéről elmélkedik. De titeket nemcsak a Balaton, hanem hosszú barátság is összekötött. Mióta ismertétek egymást, és van-e közös Balaton-kalandotok?

Ma nyolcvanéves, de hetvenhárom évesen múlt el.

A halála előtt jelent meg a Gondolatnál az összegyűjtöttnek gondolt verskötetem, amelynek a borítóját az egyik műve nyomán ő maga tervezte. Égkék, pontosabban Mária köpenye-kék mezőben irdatlanul sok ki-tudhatja-miféle-lény. Orchideaszirmok vagy összecsukott szárnyú madarak? Inkább lélekmadarak. Még a kiadóból hívtam, hogy megjelentünk, s találkozzunk valahol a városban. Elhárította, ahogy azt is, hogy a könyvet elvigyem a felesége munkahelyére, s vele küldjem el neki. Egy szót sem mondott arról, hogy van, nem hallotta az állapotára vonatkozó kérdésemet. Mit válaszolhatott volna?

Egy-két-három éve is nehéznek látszott a sorsa. Sőt, talán azóta, hogy veszprémi orvos barátunk észrevette, a zsennyei focizás alatt trombózist kaphatott, és azonnal megműtötte. Nyaranta, hogy néhány hétre kertfelvigyázás címén bevackolódott a családjával az almádi házamba, nagy, öblös fotellel érkezett, a veje cipelte utána, ki-be az autójából, abban üldögélt nappalonta, s kizárólag abban tudott éjszaka, inkább ülve, mint elheverve, aludni.

Korábban Tihanyban, a főiskola, illetve egyetem Belső-tó melletti telepén találkoztunk nyaranta. A tanítványaira ügyelt, s néhány napra, esetleg egy-egy estére magam is ott jártam beszélgetni, előadni, megnézni a képzős tanítványaim munkáit. Ahogy kiszorították a telepről, Szepezden is meg-meglátogattam, ugyanis oda, a kölcsönkapott lelkészlakba tette át a balatoni alkotóterét. Onnan vagy Pesthidegkútról maga is be-betért Veszprémbe, majd pedig Almádiba. Többnyire hozott magával egy-egy művet, sorozatot, nyomtatványt. Francia sajtokat. Borokat.

A veszprémi Művészetek Háza a szepezdi művek kiállításával emlékezett rá, melyek a Csikász Galériában voltak láthatók. Keserü Katival néztük akkor a nálam lévő, máskor-máshol készült Árpád-műveket. Mintegy 150 alkotása maradt rám. Ha a könyvillusztrációkat, nyomatokat és fényképeket is összerakom, talán a legnagyobb Szabados-gyűjteményem nekem lehet – ámbár ezeken kívül Viola néhányat magával vitt, s mára a gyerekeihez kerültek. A kollekció értékét növeli, hogy egyetlen nagy méretű pasztellképet kivéve mindegyiket maga Árpád választotta-adta nekem.

A fókás-sirályos-szamaras-kőbaltás képet (Korrigierter Nachmittag, pasztellkréta, 78 × 106 cm, 1987) a Százados úti műtermében láttam, Violával látogattuk meg őt és az első feleségét, Várnagy Ildikót. Elkértem tőle ezt a művet. Az tetszett meg, hogy a rajta szereplő állatokat csak egy-egy testrészük képviseli. Árpádnak pedig az, hogy a kőbaltát kivéve mindet felismertem. Több alkalommal írhattam esszét a műveiről, egyéni kiállításait nyitottam meg Soprontól Budapestig.

Szabados Árpád: Korrigierter Nachmittag (Forrás: Géczi János archívuma)

Mély barátságunk a nyolcvanas évek első felében, a Mozgó Világ-időben kezdődött. A verseimet olvasta – az olyan típusú egymotívumosokat kedvelte, mint a Hó a mandulaágon –, de csak a Narkó című Vadnarancsok-fejezet miatt betiltott lapszám után szólított meg, azt hiszem, a Bertalan Lajos utcai szerkesztőségben, ahová Mányokihoz léptem be. Egy vidéki felolvasóestre szerveztek csapatot, ha Árpád nem is, de Várnagy Ildikó benne volt – szóval egy hét alatt két barátra tettem szert.

(június 14.) Újabb szomorú évforduló, az iparművész, üvegfestő, mozaikkészítő Róth Miksa haláláé. Az ólomüvegei arra emlékeztetnek, hogy a színek végtelenül kavargók és megragadhatatlanok. A színek nemcsak a plakátjaidon, hanem a verseidben és a prózádban is kiemelt fontosságúak. Milyen módszerrel igyekszel megörökíteni a Balaton árnyalatait?

Erőfeszítésbe kerül a pontatlanságok ellenére majdnem pontosan beszélni. Ilyesmire figyelmeztetett Cholnoky Jenő tudományos ismeretterjesztő tanulmánya a Balaton vizének színeiről. Lehetőségem többször nyílt rá, de sosem kérdeztem Tolnait, hogy az ő Adriai-tenger vízszín-változatait rögzítő igyekezetében mennyire játszott közre a Cholnokynál olvasott okokra és következtetésekre fókuszáló módszer. Tolnai színei ugyanis többnyire a képzőművészetből, a természet ásványi, növényi és állatvilágából, illetve a bácskai miliőből erednek.

Ahogyan az egyes művelődéstörténeti korszakok rózsáról való információi sem a növény botanikájáról, hanem inkább a rózsát szemlélő ember mentalitásáról referálnak, úgy a színek sem a látvány naturális alapjáról, hanem a nézőről szólnak. A színek iránti érzékenység és a színek megnevezése pontosan tud tájékoztatni a róluk beszélő neméről, rasszáról, nemzetiségéről, kulturális közegéről, percepciós képességéről, életkoráról, társadalmi közegéről, szociális karrierjéről, műveltségéről, foglalkozásáról, szaktudásáról, egyéniségéről, érdeklődésének sajátosságairól és még annyi minden másról.

Színhasználatom a természethez való viszonyomból ered. A környezeteim, a közegeim látszatai a legintenzívebbek és a leginkább árnyaltan kifejezhetők, bár sosem elég egzaktak.

Valamikor összeszedtem, a megnevezett zöldjeim között hány a növényi színárnyalat. Majdnem száz növényzöldem létezett versekben, esszékben, szépprózában – a szaktanulmányaimat pedig át sem kutattam. Ez azonban jóval kevesebb, mint a sivataglakók sárgára vagy az eszkimók a hó fehérségére vonatkozó elnevezéseinek a száma. A növényi zöldekkel talán összevethető az ásványi és az állati zöldjeim mennyisége. Bizonyos, hogy mindez nemcsak a létemet minősíti, de a közösségeim érzékenységét is jellemzi. Amikor a Viotti négy vagy öt életét írtam – abba hatalmas színkatalógust tettem, annak ellenére, hogy a megnevezéseket Reményi Jóska szelektálta –, ilyesféle megfontolások miatt gondoltam a főhősöm jellemzésére alkalmasnak a papírhoz társuló anyagok vagy festékek árnyalatainak a felsorakoztatását, amelyek között nem szerepeltek a nyomdaipar olyan kortársi színnevei, mint a cián vagy a magenta. A színárnyalatok nemcsak a vizuális megjelenítés kellékei, hanem értékítéletet is képviselnek. S tájékoztatnak, érzelmet fejeznek ki, valamint attitűdöt, ellepleznek és vallanak. A múzeumba való Veronese-zöld másként zöld, mint a római platánfák papagájzöldje vagy a rezedazöld, avagy a párizsi, illetve a bécsi zöld, netán az angol fedőzöld, holott mindegyik a Schweinfurtban gyártott réz- és arzéntartalmú, mérgező festéknek, a schweinfurti zöldnek az álneve.

Méregzölden állapítom meg, hogy egyetlen látvány színi változatosságát sem vagyok képes szövegesíteni. Emiatt nap mint nap újra el kell gondolnom, aktuálisan milyen színű Almádinál a Balaton vagy a Kornati szigetvilágában az Adria vize.

(június 15.) Idő kérdése volt viszont, hogy ha egyszer szavakba önteni nem egyszerű, a hirdetőoszlopok plakátjain leld meg a tókék vagy épp a fakó tengerazúr árnyalatait. A hatalmas, útmenti posztereknek a hátoldala ilyen színű. Fel tudsz-e idézni egyetlen, paradigmatikus pillanatot, amikor rádöbbensz: a plakátversók feldolgozásával még egy erős szál köttetik a képzőművészeti munkáid, a költészeted és tulajdonképpen az életed között – jelesül a kékdominancia?

Erre először S. Nagy Katalin művészettörténész emlékeztetett. Ő az a tekintély a képzőművészeti világból, aki komolyan vette a dekollázsaimat, és hívni kezdett az általa kurált kiállításokra. Több kollektív tárlaton vehettem részt általa, ő vezetett be a nemzedéktársi festők és szobrászok közé, hiszen addig rendre az egykori képzős tanítványaim közül komoly művésszé váltak között tűntem időnként fel. Kata éppúgy résztvevője a Zsubori Ervin által létrehozott, most éppen huszonötödik rendezvényéhez ért Arnolfini Fesztiválnak, ahogy már én is. Ervin a hajdani Árnyékkötők folyóirat révén ismert, s régi szerzői kapcsolatunk okán hívott meg az évente megrendezett találkozókra. S. Nagy a tengert, illetve a vizet érzékelte a plakátversóimban – s most, hogy majd’ két éve jóformán csak ezek feltárásával foglalkozom, engem is tökéletesen kitölt a fakókékek kozmosza.

A János kalendáriuma korábban megjelent részei

Hivatkozások

1 Vass Norbert: Az embernek kötelező boldognak lenni [Géczi János 70] > Könyves magazin, 2024. május 4. 

2 Weöres Sándor: Balatoni distichon, 1967 > Balatoni Almanach, Laczkó Dezső Múzeum.

3 „A kertek elpusztulnak a gazdájuk nélkül” – János kalendáriuma (Március, II. rész) > Litera, 2025. május 3. 

4 „A befejezettségben nem hihetek” – János kalendáriuma (január) > Alföld, 2025. február 21.

5 Vass Norbert: Időtlen és örökké változó – Schaár Erzsébet Tudósok című szoborcsoportjáról > Képírás, 2024/5.

6 Megnyílt a Hotel Aurora Balatonalmádiban > Filmhíradók online.

7 Fotók a Hotel Auróráról > Köztérkép.