A reggeli pályaudvar kék. Még sohasem sikerült vonaton aludnom, most először pár órát. Kábultan pislogok a szokatlan, északi fénybe. Április van, de nekem hideg. A nyakamig húzom a dzsekim cipzárját.

Semmi sem úgy működik, ahogy várnám, de kezdettől bízom a lengyelekben. Ha én idegen is vagyok mindenhol, a lengyelek annak, aki magyarul beszél, nem idegenek.

Megpróbálom megtalálni a szobát. Lepusztult kis lyuk, mégis barátságos és valahogyan ismerős. Amikor sikerül lehúznom a háború előtti rolót, az nyekeregve, keservesen araszol lefelé, ahogy a nagyszüleim lakásában. Még a gurtni is ugyanolyan, piros-fehér csíkos. Ettől megnyugszom. Biztonságban érzem magam a redőnygurtnitól. Nevetek magamon, amíg elalszom. Majdnem dél van, mire felébredek.

Kint fúj a szél, behallatszik a villamoscsikorgás. Rátapadok a csapra. A krakkói víz jó.

Nem tudok betelni a fénnyel. Olyan más, mint mindazokon a helyeken, amelyeket eddig ismertem. Hideg, zöldessárga, a dolgok élét világítja meg fehér kontúrral. A főtér a posztócsarnokkal és az árkádos házakkal északi reneszánsz festmény. Süt a nap, de tíz-húszpercenként elered az eső, majd feltámad a szél, utána ismét meleg van, olyan meleg, hogy le kell vennem a dzsekit, aztán negyedóra múlva fel.

Járok a városban, néhol olyan, mint Pest, de inkább, mint egy erdélyi város, ismerős-ismeretlen. Minden fordítva van. Minden a másik oldalon van. Ami Pécsett vagy egy olasz városban okkersárga vagy nápolyi sárga, az itt citromsárga, sárgásfehér – főleg a fény, amelybe néha zöld derengés vegyül, mint Velencében.

A teázók és kocsmák a házak emeletein vannak, jártamban-keltemben zavartan forgatom a fejem, az üvegablakokban nézem a lábakat. A kutyák láthatják így az embereket.

A posztócsarnokban a tenyeremre fektetek egy zöld borostyánt, amely olyan színű, mint a szemem. Minden kőnek más a hőmérséklete és az izzása. Ez a borostyán nyugodt, mint a tenger augusztusban. Nem tudom elengedni. Nem szeretek tárgyakat venni és birtokolni – legfeljebb használni. Legyen szép. De nem kell, hogy az enyém legyen. Csak legyen szép. A követ a papírzacskóban minden lépésnél érzem a farmerzsebben. Még csak különösebben drága sem volt.

Elsétálok a vár felé az álomvárosban, kétszer vagy háromszor megázom. Néha leülök egy teraszra, de a kávéval az első után nem próbálkozom többé, teát meg nem iszom, nem bírom a szagát. Jobb híján sört rendelek, de pohárral nem is lehet. Képtelen vagyok meginni. Kihűti a lelkemet is. Az otthonosság és a teljes idegenség metszéspontjában állok, képtelen vagyok kilépni – sem erre, sem arra nem bírok mozdulni. Egy másik magamnak ismerős a város, aki talán bennem lakik, de eddig nem találkoztam vele. Otthagyom a második sört is, a pincér csodálkozva néz, már azt sem értette, miért nem kérek a sör mellé semmit. Vodkát ajánlgatott, aztán valami más töményszeszt, de töményet sem iszom.

A felemás tornyú Mária-templomba belépőt kell fizetni. A nő, aki kiadja a jegyet, rám pillant, aztán a kezembe csúsztat egy spanyol nyelvű papírt. Ezek szerint itt is spanyol vagyok – ránéztire. Görög szoktam még lenni, de a leginkább olasz. Visszaadom. Nem mintha valószínű lenne, de megkérdezem, magyarul nincs-e ilyen. Az arca rám ragyog, a mosolya betölti a portásfülkét. Beletörik a nyelve abba az egy-két kedves magyar mondatba, amit elmond. Nem is egészen értem. A jegyet visszaveszi, kiad egy másikat, egy olcsóbbat, és odacsúsztatja a magyar papírt. Évek telnek el, a templom emléke elhomályosodik, összekeverednek a gótikus ívek az összes többi európai gótikus templom íveivel, a Máriák átfolynak egymásba: a tenger Máriájának temploma, a Santa Maria in Trastevere, a Santa Maria Maggiore és a többi az idővel egyetlen térré épül, de a krakkói pénztárban ülő nő váratlan, felragyogó mosolya és a mozdulat, ahogy az üvegablakon kicsúsztatja a magyar nyelvű szöveget, soha nem homályosul el az emlékezetemben.

Közel húsz éve fel tudom idézni bármikor. Miért is? Mert a magyarok közt nem tudtam magyar lenni. Itt – életemben először – igen.

Máskülönben lenyűgöz az épület. Nem sok templomban érzem az istent, és főleg az istenanyát jelen lenni – vagy inkább úgy mondanám, nem jobban, mint a villamoson vagy a fürdőszobában reggel hatkor.

Itt igen.

A harangoknak külön nevük van. Mind a négynek. Lengyelország legrégibb harangjai.

Nem sokkal később elsőáldozó kislányokkal ülök szemben egy kerthelyiségben. Mintha visszaugrottam volna nagyanyám kislánykorába: a habos ruhák habjai fölött angyalarcok ördögi grimaszokat vágnak, a gyerekek egy ismeretlen levest esznek, a lábukkal harangoznak.

Az olasz katolicizmusról sokat tudok, tudok az átkeresztelt antik istenekről, az állandó alkudozásról, amit Szent Antallal és a különféle szentekkel folytatnak: hány ima mennyi csodát ér, és ha nincs csoda, mi a büntetés; tudok az autók visszapillantó tükrén amulettként himbálózó keresztről, amely mellé vörös bikaszarv kerül, biztos, ami biztos, meg egy Mária-kép, hogy még biztosabb legyen; tudok az elmormolt félpogány imákról, és tudok a végtelen grandezzáról, amely áhimszába csúszkál minduntalan; és látom, ahogy egy olasz lehajol a nyomorulthoz, és tíz eurót dob a sapkájába, látom, ahogy idegenek egymásnak adják, aki rászorul, hogy segítsenek neki, látom, ahogy az eucharisztia gyakorlódik mindennap, mindenhol. Ez a katolicizmus itt északon másnak tűnik. Emelkedettebbnek. Ünnepélyesebbnek. Tisztábbnak.

És – nekem – végtelenül idegennek.

A kerthelyiség minden szempontból időzárvány, a rácsra futtatott növények, a murvás föld, a régimódi asztalok, a kőtálak, de az ízek is legalább százévesnek tűnnek. A leves savanyú, de jó, káposzta van benne és ismeretlen fűszerek. Az itallapon javarészt magyar borok, annak is a legalja. Kérek inkább egy pohár vizet. Az jó.

Ebéd után megint beborul, vastag esőfelhők takarják be az eget, a tavasz átfordul télbe, a fény megfagy, behúzódom egy kocsmába, hogy megvárjam a buszt, amely felvesz majd délután.

A fotóhónapra jöttem ki, dolgozni. Nem tudom, miért és hogyan kezdtem el írni fényképekről, fotótörténetről. Öt fotós volt a családban, objektívek, nagyítók és papírképek meg diák közt nőttem fel. A nagynéném, aki aztán Rómába disszidált, Angelo műtermében volt gyakornok, a másik nagynéném Észak-Németországban nyitott fotóstúdiót a hetvenes években, a nagybátyám fotóművész lett ugyanott. Talán négyéves se voltam, amikor már tudtam, mitől jó egy fotó, és hatévesen már ismertem Capát és Kertészt, ezt a kettőt mindenképp. Talán csak nem tudtam csöndben maradni, ha képekről volt szó. Nem gondoltam, hogy számon tartják – amikor meghívtak a fotóhónapra, mint szakírót, ültem fél napot Pesten, hogy megküzdjek vele, hogy lett egy harmadik szakmám, úgy, hogy észre sem vettem.

Szakadó esőben indul a busz Nowa Hutába, a mandzsettámmal törlöm a buszablakot, hogy kilássak, a hideg pára betölti a belső teret. Egy kedves lengyel fiúnak megpróbálom elmondani, hogy tulajdonképpen véletlenül vagyok itt, én csak írtam néhány szakcikket a fotográfiáról, de festő volnék, és máskülönben író, persze leginkább valaki, aki kíváncsi mindenre, legyen az Krakkó vagy a fényképek, vagy általában a világ, és nem tudja, hogyan tovább.

Alig múltam harmincéves azon a régi képen, amelyen ülök a fiú mellett a buszon, értjük és nem értjük egymást, miért ilyen mások a lengyelek, miért ilyen ismerősek a lengyelek; nézek rá, amíg az Óbuda-külsőt idéző városi tájon áthaladunk a szakadó esőben, a szocialista örökség úgy köti össze az egykori szovjet blokkot, ahogy a monarchiamaradékok, a Ferenc József-féle vasútállomások és az orosz technológiás panelblokkok váltakoznak a háború előtti Thonet-székekkel és a beton művházakkal, a kedélyesség a depresszióval, a tíztojásos békebeli receptek az élelmiszeripari hulladékból készülő felvágottakkal, ez Közép-Európa, ezek a közép-európák, thonet párizsival, semmileves Zsolnayból.

Találgatom, hogy a buszból kiszállók honnan jöttek, azonosítok két olaszt, még nyolc lengyelt, két magyart és talán két németet.

A hodály, ahol a kiállítás van, valaha iparcsarnok lehetett, osztott üveges nagy ablakokon pászmákban esik be a fény, az eső elsúrol előttük. A levegős, nagy termekben elvesznek a fényképek. Itt maga a tér a főszereplő, az apokaliptikus posztállapot, a kihalt gyár, a kihalt szocializmus. Az emlékcsöndben még itt-ott hallani lehet az ostoba szlogeneket, a kopácsolást és a morgást, hallani lehet aztán, amikor először odabassza egy melós a kalapácsot, hogy elég volt, elvtársak. Érezni, ahogy a szolidaritás bivalyereje megroppantja a ruszki medve csontjait, egymásnak feszül Nyugat-Európa és Kelet-Európa, a katolicizmus és az ortodoxia, a polgárság és a szovjet ember, a sztálinizmus legocsmányabb terméke.

Megrázom a fejem. Vége van. Legalább tizenhat éve vége van. A szolidaritásnak itt mélyebbek voltak a gyökerei. Ezerévesek. Európaiságnak is hívhatjuk. A másikat – akkor épp – nem lehet megnevezni. Valami, ami a voltból halad az új változata felé, az új változata akkor még nem látszik.

A képek nem fognak meg. Egyik sem. Akad köztük jó és nagyon jó – rossz alig –, mégis unatkozva járkálok fel és alá. A csarnok továbbra is izgalmasabb. Az egyik beugróban a háborús Róma képei előtt végre megállok. Ezerkilencszáznegyvenhárom, Olaszország, német megszállás, de semmi sem stimmel. Akkor nem volt ilyen minőségű színes film. És a képek nem színezettek, ebben biztos vagyok. Az alakok inkább színészeknek tűnnek, esetleg bábuknak, de minden mozdulatuk túl életszerű. Bámulom a római bár bejáratát, minden stimmel, emlékezni vélek, hol van ez az utca a városban, szinte érzem az üvegajtón kigomolygó füstöt és kávéillatot, ahogy szétterül az őszben.

A következő fotón nő ül a kádban, a fürdőszoba lepusztult, láthatóan hideg, a nő összetört, valahonnan tudom, hogy megerőszakolták. A történelem ez: megerőszakolt nők a frontok nyomán, és éhes gyerekek. Halott apák.

Katonák sziluettjei, fekete biciklik, éhség, hallom a szirénák hangját – és félek.

Évtizeddel később a fotós, Paolo Ventura már világhírű, a módszere a giccshatárt súrolja, az apró figurákat, a hátteret, a házakat is ő készíti, majd lefotózza a jeleneteket. Megteremti a múlt egy olyan pillanatát, ami sohasem volt – és mégis. Évek múlva semmire nem emlékszem a hodályból, de Ventura képeit apróra le tudnám rajzolni.

Elveszetten kóborlok Nowa Hutában, a gyárcsarnokot kíméletlenül veri az eső, a nagy, osztott ablakokon barnán folyik le a víz, úgy tűnik, engem tényleg minden út Rómába vezet, lám, Krakkóba jöttem, és megint Rómában vagyok.

Rosszul alszom aznap, kutyákkal üldöznek, rohanok a gyárcsarnokon át, valahová el akarok bújni, németül kiabálnak, akik rohannak utánam, megszállták Krakkót, megszállták Rómát, úszom a verejtékben, amikor felébredek az éjszaka közepén. A szobám belmagassága van vagy négy méter, égve maradt a villany, nem tudja bevilágítani ezt a hatalmas teret, mintha egy szocialista kocsmában aludnék, mondjuk ezerkilencszáznyolcvanhétben, ott lehetett ilyen fény; ilyennek emlékszem gyerekkoromból a szocializmusra: nem volt soha, sehol elég fény, minden helyiségben negyvenes égők lógtak, és ettől mindenkinek lárvaarca volt. Rám szorulnak a falak. Korán reggel ébredek, összetörten és szomorúan. Valamitől, amiről nem tudom, micsoda, félek.

Tétován indulok neki a városnak, megnézem Leonardo Hermelines hölgyét, egyedül vagyok a képpel. A kéz mozdulata bűvöl el a leginkább, nem is az arc finomsága. A kéz, amely az állat hátán pihen.

Nem tudom, onnan hová menjek. Megyek, amerre a lábam visz, míg végül kikötök a Kazimierzben. A házak ütött-kopottak, mint a Kazinczy utcában akkoriban, minden ismerős. Idős hölgy jön ki egy házból, amely előtt épp bámészkodom. Nem tud egyikünk sem elfordulni. A nagyanyám lehetne. Valamit kérdez lengyelül. Nem értem, csak hallom a hangsúlyt, a kérdésben csodálkozás is van és enyhe türelmetlenség, kíváncsiság és valami fojtott várakozás. Előbb angolul, aztán németül mondom neki, hogy nem beszélek lengyelül. A csalódottság egyetlen pillanatra felhőzi csak el az arcát, utána felragyog a mosolya, ugyanaz a semmire sem kötelező, mégis igazi mosoly, amit nagyanyám arcán szoktam látni, ha idegeneket szólít meg vagy válaszol nekik. Az előbb álarc nélkül állt velem szemben. Most már álarcot visel, a jó családból származó idős hölgyek álarcát. Annyit kihámozok abból, amit németül elmond, hogy összekevert valakivel, azt hitte, a házból keresek valakit, aki már nem lakik itt, régen lakott itt, de mégsem lehetek az, mert ahhoz túl fiatal vagyok.

Sűrűn bólogatok. Már alig tudok németül. Gyerekkoromban még jól tudtam. Elfelejtettem. Azt hiszem, nem akartam tudni németül. A szavakkal jön, mint a hullám, a kisgyerekkorom, állok a lengyel nővel szemben, aki a nagyanyámra hasonlít, bólogatok, jobb híján, valamit kellene mégiscsak mondanom, de nem tudok. Megérinti épp csak a karomat egy pillanatra, olyan könnyű érintés, ahogy a hermelin hátán pihen a hölgy keze, aztán elenged. Jobb híján elnézést kérek tőle, hogy csalódást okoztam. Legyint, mond valamit, amit nem értek.

Téblábolok az ismerős-ismeretlen utcákon; valami mondat hiányzott, van itt egy ki nem mondott mondat, amiről nem tudom, micsoda, és nem tudom, egyik nyelven sem. Mintha Zosiát emlegette volna. Őt kerestem – vagy én vagyok az. Nem tudom, mi a lengyel nevem.

Leülök egy teraszon, hogy megfigyeljem a várost, hátha meglátok valamit, amit látnom kellene ahhoz, hogy megértsem, honnan ez a kezdettől meglévő, idegenséggel kevert ismerősség. De a Kazimierzben csak diákok, lógós egyetemisták és szerelmespárok tűnnek fel, ülnek a kocsmákban, épp, ahogy Pesten ülnek a Kazinczy utcában – akkor még, most már nem ott ülnek –, vagy, ahogy ültünk mi a Király utcában, a Király Caféban, amely azóta rég bezárt. Ugyanúgy az ablakban ültünk, aki felnézett, a félhold alakú üvegeken át láthatta a bokánkat. De azt hiszem, soha, senki nem nézett fel oda. Tökéletes kis zöld fészek volt huszonéves korunkban.

Néha egy-egy itt lakó is végigmegy a negyeden, cekkerrel vagy csak úgy, és eltűnik egy kapualjban.

Semmit nem tudok meg a városról abból, ami most van. Mindaz, ami érdekelne belőle, a múltba tört, a múltban kellene keresnem, az ez előtti időben, a háború előtti időben, azt hiszem.

Lassan, ahogy a ködképek kibomlanak novemberben az elhagyott gyárudvaron, rémlik vissza Ventura Rómája.

Formát kellene adni a múltnak, hogy lássam, ami érdekel. El kellene képzelni azt a régi Krakkót, az idő eltörése előtti Krakkót, a harminckilenc előtti Krakkót, mondom ki végre, ott tört el valami, ott eltört, ami ehhez a városhoz kötött.

A német dédapám 1910 körül elvette a lengyel dédanyámat. Mindkét család kiátkozta őket. Eddig nem foglalkoztam ezzel. Ülök egy sokadik kocsmában egy pohár víz felett, töltök magamnak, a pohár üvegén a szivárvány összes színében ragyog fel a nap.

Mennyi ellentmondó darabból vagyok; és hogy legyek egyszerre mindez, hogy békítsem össze magamban a németet és a lengyelt, a horvátot és azt az egy szerbet, a magyart e kettővel és az olaszt a többivel, és én vagyok-e a zsidó családtagjaink? De hogy lehetnék tőlük külön, hogy lehetnék valami más?

Hogy tagadhatnám meg Gyuri bácsit, akit ide hurcoltak harmincévesen, aztán hazajött, és évtizedek múlva minden szombaton mellette ültem egész délután? Mit csináljon a bennem élő zsidó a bennem élő némettel és a horvát a magyarral, és a magyar, aki vér szerint nem is vagyok, mégis milyen más nyelven gondolhatná el mindezt?

Amikor elindulok, már cipelem mindannyiukat magammal. Hátizsák, amit sem letenni, sem elbírni nem tudok. Vagy mind leszek, vagy egyik sem.

Előbb mind próbálok lenni.

Aztán – Buddhával – egyik sem. Megyek a Kazimierzben, fel-felnézek az oromzatokra, szürke, bézs, sárga, kék oromzatok váltakoznak a hol felhős, hol napos ég alatt, fázom, és nem tudom még, hogy milyen tizenöt év jön nemsokára, nem tudom, hogy átmegyek keresztbe-kasul majd Európán, hogy mindenhol otthon legyek és sehol sem, és hogy végül csak elhagyom ezt a Közép-Európa nevű hátizsákot valahol Lisszabon és Róma között, észrevétlenül. A pannóniai egyszer csak azt mondja: én voltam itt legelőbb.

Már akkor itt voltam, amikor ti még nem léteztetek – teszi hozzá a sopianaei, három évig kutatok hozzá, közel tizenöt év vándorlás után, hogy a covid évében egy hat négyzetméteres aquincumi betonszobába zárva, ahol semmi nincs, csak egy könyvfal és félkész vásznak meg szemben a vírusba és a novemberbe fagyott táj, kimondom végre, hogy egyszerűen Pannonia provincia, és így a birodalom állampolgára vagyok, a fővárosom Róma, a többi meg részletkérdés, és leszarom.

A közölt írás részlet a szerző Itt is istenek vannak. Csavargóregény című, a Kalligram Kiadónál megjelenés alatt álló könyvéből.