Mikor álmodban átöleltelek, a vállad megrándult kicsit, éppen hogy, valahogy. A hajadhoz érve ujjamon kis villám cikkant, mint csillagszóró szikrája karácsonyeste, fellobbant, és visszahullt a tenyerembe. Nem mozdult a szobában semmi, a képek csöndben lapultak a falakhoz, miközben Pókasszony, az ágy fölött, a sarokból figyelt. Jaj, csak fel ne ébredj, csak aludj még, Kedvesem. Álmod őrizzék angyalok, és a történet szép legyen, mit vibráló szemhéjad mögött az éj vetít neked. Csak pihenj, Kicsim. Válladra húzom a takarót, és hozzád bújva melegítelek. Mikor álmodban átölelsz, én meg nem ébredek. Csak álmodom tovább, ezt a csodát, hogy veled vagyok, és hogy a minden lehet teveled. Végtelennek tűnik minden. A táj, a hangok, a csöndek is. Az ég is, persze hogy az is. Összecseng minden kis részlet, minden kis maszat az abroszon éppen ott van, ahol lennie kell. Vagy, ahol lehet. Távol vagy közel.

A szakállas fazon a parkban üldögél, egy padon. Apró kis kenyérdarabokat dobál a galambok felé. A galambok pedig nem csipegetik fel ezeket a morzsányi kenyereket. Várnak. – Nem helyes a galambokat kenyérrel etetni – lép a szakállas fazonhoz egy idősebb férfi. – Tudom – mondja a fazon, és egykedvűen dobálja a morzsákat tovább a galambok elé. Az idősebb férfi odébb megy, leül egy másik padra, és fejcsóválva néz maga elé. A szakállas fazon befejezi a kenyérdobálást. Tenyerét lefelé fordítva megsimítja a levegőt a föld felett. Búzamagok csillannak meg a morzsák helyén. A fazon mosolyog. Az idős úr átszól a padról: – Maga bűvész? – kérdezi. – Persze – mondja a fazon mosolyogva, aztán visszaül a padra. A galambok csipegetik a magokat. A nap lemenőben. Egy galamb a sok közül a fazon vállára ül. Kicsippent egy szőrszálat a szakállából, és felröppen vele az égre. Csak száll, száll egyre magasabbra és magasabbra, míg el nem tűnik a szem elől. Az idősebb férfi a fazont nézi. A saruját, vékony köpenyét a novemberi délutánban. – Ismerősnek tűnik – mondja. – Nem fázik? – teszi hozzá. – De, fázom – mondja a fazon. Az idősebb férfi feláll, a járda mellett parkoló autók közül odalép egyhez. Tenyerét a kocsi ajtaja felé fordítja. Halk kattanás. Ujjaival csettint. Újabb halk kattanás. Kinyílik a csomagtartó. Az idősebb férfi turkál benne, aztán kivesz egy vastag fekete garbót. Újabb kézmozdulatok, a kocsi zárva. – Maga is bűvész? – kérdezi a fazon. – Persze hogy az vagyok – mosolyog az idősebb férfi. – Ezt vegye fel, meg ne fázzon itt nekem – mondja. – Magának? – kérdezi a fazon. Mosolyognak. A fazon felveszi a vastag fekete garbót, visszaveszi rá a köpenyét, és csak ekkor köszöni meg. Az idősebb férfi csak bólint. – Hogy hívják? – kérdezi a fazon. Az idősebb férfi csak néz maga elé. – Mi a neve? – ismétli meg a kérdést. Az idősebb férfi csak bámul. – Elfelejtettem a nevem – nyögi ki végül. – Még jó, hogy a kocsiját megismerte – mondja a fazon. – Nem az én kocsim – mondja az idősebb férfi mosolyogva. – Hát kié? – kérdi a fazon. – Nem tudom. De ebben volt csak egy meleg pulóver – mondja az idősebb férfi. – Maga ugrat engem – mondja a fazon. – Persze – mondja az idősebb férfi. Tapsol egyet. A járda mellett parkoló autók összes ajtaja kinyílik hirtelen. A fazon hunyorog. Az idősebb férfi újra tapsol. A csomagtartók ajtajai pattannak fel. Az idősebb férfi legyint. Visszazáródik minden ajtó. A fazon mosolyog. Mindketten bólintanak.

Hazafelé tartasz, felhívsz mielőtt bemennél az Aldiba. Beszélgetünk. Mondod a napod, mondom a napom. Jó nap volt, bár kicsit fárasztó. Az a sok ego. Na az lefárasztja az embert rendesen. Előbb minden egyszerűbb volt, csak aztán lett bonyolultabb. Nagy találmánya ez az embernek, hogy bonyolítsa a dolgokat, a saját életét, másokét. Mindenesetre, Te nem bonyolítod, bemész az Aldiba, veszel ezt-azt, aztán sétálsz hazafelé, a platánok alatt, a kereszteződésnél jobbra fordulsz, majd mész egyenesen, végig az úton, a házad kapujáig. Rápillantasz a betonkorlátra, elmosolyodsz. A lift kattanva megáll a hetediken, kilépsz, belépsz, a konyhába mész, lepakolsz, aztán a szobádban vagy már. Az ágyon ülsz. Ledőlsz. Lehunyod a szemeid. Fáradtnak tűnsz.

Az öreg hölgy feláll a székről, melyen eddig ücsörgött, az ablak előtt, ahonnan az utcát nézte. Az utca ugyanaz volt, mint harmincöt éve, az öreg hölgy már nem volt ugyanaz. Kicserélődött benne az évek során többszörösen is minden. Az összes sejtje. A gondolatai. A lelke maradt csak ugyanaz. És ez a lélek most enni kért. Mert régóta éhezett már valamire, valami melegségre, valami olyasféle táplálékra, amit korábban mindig megkapott. Nem volt magányos az öreg hölgy, csak egyedül volt éppenséggel. Van ez így, az ember egyszeriben csak egyedül marad. Nézi az utcát, az ablaküvegen át, és látja a saját arcát is ezen az üvegen tükröződni. Aztán elunja a nézelődést. Épp most tartunk itt: feláll a székről, és a konyhába megy. Teát főz. Szélesszájú bögrébe tölti, kis tálcára teszi, mellé tesz pár darab gluténmentes kekszet, egy kiskanalat, szalvétát. Visszamegy a szobába, a tálcát a kis asztalra teszi, az ágya mellé. Felhúzott lábakkal ül a takarón. A tea vidáman gőzölög. Az öreg hölgy a telefonjáért nyúl, de aztán a párnára dobja. Odakinn villódzó lámpák jelzik, hogy este van. Az asztalon, a tálca mellett, egy könyv hever. Amolyan művészkönyv. Egyedi darab. Négy oldala van összesen. Az idő rövid története. Hawking – gondolja az idős hölgy. A szobában mély és tömör a csend. Az öreg hölgy a teát kortyolgatja.

Jaj, Te, csak lennél most itt, úgy megölelnélek, szeretgetnélek. De nem vagy épp itt a közelben, hogy átmenjek hozzád a másik szobába, válladra ejtsem a kezem, és megkérdezzem: – Kérsz egy teát, Kedvesem? Te felnéznél, a laptop kékes fénye alulról világítaná meg szép arcodat, csillognának a szemeid, felnyúlnál a kezemért, megfognád, tartanád kicsit, aztán engednéd csak el, miután lehajoltam hozzád, és megcsókoltalak. – Igen – mondanád – kérek egy teát. Én kimennék a konyhába, ez már egy rendes konyha lenne, nem olyan műhely-konyha, mint a mostani, főznék egy teát, kis japán csészébe töltenék belőle, tálcára tenném, gluténmentes kekszeket tennék mellé, kimennék a kertbe, letépnék egy barackvirágot, a tálcára tenném a tea és a gluténmentes kekszek mellé, kis csuporba mézet töltenék, beegyensúlyoznám hozzád a szobába a tálcát, az asztalodra tenném, adnék egy puszit a homlokodra, te mosolyognál, én visszamennék a másik szobába és folytatnám az írást. Ezt itt. Sok nap telne el így, és szaporodnának a sorok, egy könyv állna össze, benne a mi történetünk, benne a múltunk és a jelenünk, és a sorok között a jövőnk is kiolvasható lenne annak, akinek van rá szeme. Minden esetre, jó lenne nekünk. Végtelen harmóniában élnénk, amíg meg nem halnék. – Jaj, ne beszélj már ilyen hülyeségeket, de komolyan, de tényleg, elveszed az ember kedvét a teázástól. Gyere inkább vissza, ülj ide mellém, és csak nézz. Nézd, ahogy dolgozom. Figyeld az ujjaim, ahogy a laptop billentyűzetén táncolnak. Nem, ne szólalj meg. Maradj csendben egy kicsit. Így. Így jó. Hunyd le a szemed. Igen. Pontosan így. Dőlj hátra a fotelben, maradj mozdulatlan. Mit látsz a lehunyt szemed mögött? Nem, ne szólalj meg. Maradj csak így. Mozdulatlanul. Figyelj befelé. Látod ezt a házat? Látod kívülről? Látod benne magad? Látsz benne engem is? Érzed a tea illatát? Érzed a testem melegét? Maradj így. Figyelj. Befelé figyelj.

Mikor álmodban átöleltél, a vállam megrándult kicsit, éppen hogy, valahogy. A hajamhoz érve ujjadon kis villám cikkant, mint csillagszóró szikrája karácsonyeste, fellobbant, és visszahullt a tenyeredbe. Nem mozdult a szobában semmi, a képek csöndben lapultak a falakhoz, miközben Pókember az ágy fölött, a sarokból figyelt. Jaj, csak fel ne ébredj, csak aludj még, Kedvesem.