Felvételizni fogsz. Nagymama mosolygott, nem kell félni, csak beszélgetnek veled. Miről? Semmi nehéz, de egyedül kell bemenned a bizottság elé. Mi az a bizottság? Akik eldöntik, hogy felvesznek-e a zeneiskolába.

Belépett a terembe, a hosszú asztal mellett többen ültek. A hosszú hajú ősz férfi ismerősnek tűnt. Amikor az asztal elé ért, már emlékezett, a szombat délelőtti főpróbákon látta, a Kultúrpalotában. A férfi a zenekar előtt állt, háttal a közönségnek. A koncert végén megfordult és meghajolt, mintha ő zenélt volna. Megtapsolták. Miért hadonászott annyit a pálcájával? Mert ő a karmester. Többet nem kérdezett, csak figyelte a mozdulatokat. Mennyire figyelnek a zenészek a mesterre, csak nem körmöstől tartanak? Jó volt hallgatni a zenét. Ő tényleg mester, neki nincs szüksége hangszerre. Ha nagy lesz, ilyen mester szeretne lenni. Ezt el is mondta. Te zongorázni fogsz, hallotta, abszolút hallásod van. Azt nem értette, mit jelent, hogy abszolút hallás, ő nem süket, csak néha tesz úgy, mintha nem hallana meg valamit, főleg, amit nem is akar hallani és hogy jön ide a zongora.

Az ősz hajú kérdezte, úgy látszik, a pálcája nélkül is ő a főnök, szereted a zenét? Bólintott, miközben megmondták neki otthon, hogy egész mondatban válaszoljon. Tudsz énekelni? Rázta a fejét. Egy dalt énekelj, olyat, amit az óvodában tanultatok. Nem tudok énekelni. Ez egész mondat volt. Minden gyerek tud énekelni. Én nem jól. Nem tudod a szöveget? Tudom, de hallom, hogy nem hangzik jól. Összenéztek az asztal mögöttiek, suttogtak. A pálcás egy kis kalapácsot vett a kezébe. Csend lett a teremben. Behunyta a szemét. Figyelj, amit én leütök, te megismétled, az asztalon kopogtatta: tátittitá. Átvette a kalapácsot, leütötte a ritmust, könnyen ment. Egyre hosszabb ritmusok jöttek, élvezte. Több kérdés nem volt. Felvették.

A zongora bevonult az életébe, miközben ő ment a zongorához, a lakásukban már nem volt helye a behemót hangszernek. Napi négy óra gyakorlás. Unta a skálázást. Inkább még többet olvasott volna, sajnálta letenni a könyvet.

Bátyjai mesélték, hogy a ruhásszekrény legfelső polcán van egy hegedű, de nem szabad elővenni. Jó lenne kipróbálni, mert akkor inkább hegedülni fog, azt csak becsapja a hóna alá és megy vele, a koncerteken élvezte a játékukat, talán nekik nem kell annyit skálázni, és az a néhány húr, az semmi, a sok billentyűhöz képest. Amikor senki sem volt otthon, a fiúk leszedték a hangszert, szép tokban feküdt, bársony ágyon. Tudta, hogyan kell az álla alá tartani és a vonóval hangot próbált kicsalni belőle. Repedt fazék, cincogás, hiába kereste a hangokat, nem az jött ki, amit szeretett volna. Már nem irigyelte a hegedűsöket, szerencsétlenek napestig keresgélhetik a hangokat azokon az éles húrokon, bezzeg a zongorán ott van minden a helyén feketén és fehéren, a félhangok is, és amikor egy-egy darabot már kotta nélkül tudott, egyszerre több ujjal, két kézzel száguldozhatott rajta, ilyenkor a zongora szinte felemelkedett, és már nem volt behemót.

A fiúk csalódottan csempészték vissza a hegedűt a dugihelyre, belőled sem lesz híres zenész. Igazuk lett. Nem lett zongoraművész, énekelni sem tanult meg rendesen, gitározni is pocsékul tudott, de zenét hallgatni, érteni, igen. A betűk lettek a barátai A hangok betűkké, szavakká, történetekké váltak.