A természetben ezernyi szín van, de én nem fogok csak párat használni, gondolta Frozina. Mivégre az a sok szín! A formák sokkal fontosabbak. A formák jelképek, metaforák, utalások. Akkor hatnak, ha utalnak valamire, ami a valóságban nincs. A színekkel pedig fortélyos kombinációkat hozhatunk létre. Maga sem gondolta, hogy egy véletlen ötletnek köszönhetően hivatást talál a festészetben. Annyira buzgón forgatta az ecsetet, hogy olykor még az evésről is elfelejtkezett. A láp festése csak alapozó iskola volt, sokkal jobban érdekelte a valóságos formán túli kifejezés. Ő is, mint az a részeg párizsi festő, egyre sarkosabb geometriai alakzatokat kezdett alkalmazni. Te, Ruzsika, mik ezek az orrukra állított csónakok, kérdezte Maricska. Özvegyasszonyok szélben, felelte Frozina. Hát mondhatsz nekem akármit, nekem jobban tetszettek a gólyatöcsök meg a hattyúk, sóhajtott Maricska, ezek magasak nekem, mint kisrucáknak az uszadékfa.
Egyre több öltözködési ötletet kívánt Frozinától, hogy gömbölyödő hasát eltüntesse. Hatalmas, horgolt szélű kendőket kezdett viselni, de nem a fejére tette őket, hanem a vállára, hogy térdig eltakarják az alakját. Maricska minden héten betoppant. Édesapja hozta csónakkal, amikor a kastélyban leadta a lápi ínyencségeket. Még mielőtt beáll a tél, el kéne mennünk Bagó Rezihez, ajánlotta Maricska. Már csak azért is, hogy megnyugtasson bennünket, hogy nem lesz semmi bajunk. Mert én félek, Ruzsika, nagyon félek. De nem mindig, csak vannak pillanatok, amikor úgy érzem, fojtogat valami itt belül, a torkomat, és alig kapok levegőt. Aztán ha elmúlik, ugyanúgy tudok nevetni meg bolondozni Kaszúrral.
Két nap sem tellett bele a két lány nekivágott a lápnak. Jócskán lerohanta az ősz a lápot, mint kíméletlen tábornok megparancsolta a legényeinek, hogy mindent, ami arany, szedjenek össze, és rakják szekérre. A nádszálak hiába tiltakoztak, hiába védték aranygúnyájukat, hiába könyörögtek, legalább az asszonyaikon hagyják meg az aranyréklit, Ősz tábornok legényeivel nem lehetett szót érteni. A roham után olyan lett a nádas, mint a vert had. Az idősebb és gyengébb nádszálak térdre borultak, vagy ráfeküdtek a vízre. Egy-két szálfa nád maradt mutatóba, nézzétek, ilyenek voltunk az ütközet előtt. Homokszín lett a nádas, kívül-belül sivatag, ősz tábornok megdicsőülve hajtott a roskadásig megrakott szekerével dél felé.
Bagó Rezi a nyár óta semmit sem öregedett. Őszfehér boglyahaját feje tetején kontyba szedte, a lelógó fürtökbe mindenféle nádi csecsebecsét font, olyan volt, mintha a zsombékból kelt volna ki. Hát ti?, kérdezte, és kikötötte a csónakot. Szerencsétek, hogy itthon találtatok, épp most készültem, hogy megyek gyűjtögetni. Na de sebaj, a gyűjtögetés ráér! Milyen jól néztek ki, jól meghíztatok, mióta nem találkoztunk. De mutassátok csak magatokat, nekem valami gyanús. Biztos, hogy megittátok a főzetemet? Ti gyereket vártok, uramatyám, nem hiszem el, ti mindketten gyereket vártok! Azzal odaszaladt a kunyhója elé, megrázta a fagyökerekből és kagylókból készült szélcsengőjét. Térdre rogyott, széttárta karját, és a napba nézett. Napanyám, ez a két lány gyereket vár. Add, hogy a legjobbat tudjam tanácsolni nekik.
Leültette őket az uszadékfára, ő maga leült velük szembe a földre. Szóval, mondjátok, megittátok a főzetet, mégis úgy maradtatok? Háát, kezdte Maricska, az történt, hogy…Csak semmi körítés, semmi csiribiri, harminc éve élek a lápon, jobban utálom a mellébeszélést, mint a hazugságot. Nem ittuk meg, mondta Frozina hideg tárgyilagossággal. Miért nem?, csapott a térdére Rezi. Mert véletlenül kijött a dugója, és kifolyt belőle a lé, mondta szemlesütve Maricska. Még egyszer mondom, hazugsággal tele van a kunyhóm fala, velem aztán ne szórakozzatok. Vagy megmondjátok az igazat, vagy oldom a csónakotokat, és mehettek vissza oda, ahonnan jöttetek. Hát az a helyzet, hogy láttunk egy vadrucacsaládot, és olyan aranyosak voltak a kisrucák, meg úgy az egész, hogy …, de innen már te mondd, Ruzsika. Az úgy volt, hogy megláttuk a rucacsaládot, és az ösztönünk azt mondta, hogy mi is ilyet akarunk. Nyolc gyereket?, vágott a szavába Rezi, elment a józan eszetek? Hát nem nyolcat, folytatta Frozina, de egyet mindenképpen. Rezi megint felugrott, megint megkongatta a kagylókat. Földanyám, ez a két eltévelyedett lány, látott egy rucacsaládot, és kidobta a főzetemet a lápba. Remélem, nem itta meg egyetlen várandós állat sem. Nem a lápba dobtuk, vette át a szót Frozina, hanem beleöntöttem a morotva vizébe. Na szegény halak, csapott a térdére Rezi, ilyen felelőtlen lányokat. Ne haragudj ránk, Rezi néni, nem akartunk semmi rosszat, csak nem tudtunk másképp cselekedni, mondta Maricska. Nem vagyok én néni, kiabálta Rezi, hát úgy nézek én ki, mint egy néni? Nem arra értettem, hogy öreg vagy, ez csak amolyan szeretetteljes szó, majdnem olyan, mint az anya. Arra szeretnénk kérni, hogy ha úgy alakul, legyél a bábánk. Legyek bába, és mégis hogyan? Édesapám majd érted jön, és oda visz, ahol szükség lesz rád. Csak azért jöttünk, hogy elmondjuk, ha küldünk érted, ezért küldünk.
Hát ez a kisróka?, kérdezte Maricska. Rezi kunyhója mellett gyékényből font ketrecben kisróka játszadozott. Hát ez a kisróka? A Szutykós-szögnél találtam, valami a talpába mehetett, mert vinnyogott, fájlalta, és szopogatta a mancsát. Nem tudtam otthagyni, a kötényembe vettem, és hazahoztam. Bekötöttem a száját, hogy meg ne harapjon, aztán kitisztítottam a sebét. Tettem rá, amit kell, bekötöztem, most meg, most meg, és könnybe lábadt a szeme, most meg nincs szívem visszaengedni a lápba. Tudom, hogy amit csinálok, az badarság, de annyira megszerettem, olyan, mint egy kisgyerek. Legalább rágná ki egyik reggelre a rácsot, lógna meg, mibe kerülne az neki? De nem, minden reggel csillogó szemmel várja, hogy odamenjek hozzá. Ha megkapta az ennivalóját, örömében táncra perdül, mondom, nem is róka ez, hanem gyerek.
Frozina másnap új képsorozatba kezdett. Rezi I., Rezi II., Rezi III. címmel fekete-fehér szénrajzok kerültek ki a keze közül. Az elsőn Rezi haja madárfészek volt, amelyből a szélrózsa minden irányába szálltak a kismadarak. A másodikon a napkoronggal beszélgetett, a harmadikon Rezi elefántmadár képében repült az égen. Délután kopogtak, édesapja Török gróf állt az ajtóban. Újságféle volt a kezében, nyomtatott lapok. Bécsből hozta a gyorsszekér, gondoltam, ez a művészeti témájú érdekelni fog. Kislányom, alszol te eleget?, kérdezte, olyan fáradtnak tűnsz. Látom, ma is alkottál, mutasd, mik ezek. Érdekes, nagyon érdekes. Ki ez az asszony? Nem modellről csináltam, csak úgy emlékezetből, magamtól. Tudod, arra gondoltam, most hogy nem vagyunk már veszélyben, elmehetnél Bécsbe festést tanulni. Szállást biztosít a rokonság, a többi kiadásodat én állnám. Mit szólsz? Kinyílna a világ, lassan felnőtt korú leszel, lassan a férjhez menésre is gondolnod kell. Ne haragudj, hogy Mundival megbántottalak, tudod, annyira kilátástalannak láttam a helyzetünket, hogy azt éreztem, csakis te tudnád megmenteni a kastélyt. Nagy hiba volt, mit hiba, óriási bűn, gyötör is érte a lelkiismeretem, amíg élek. Kislányom, Bécsben kinyílnának az ajtók, a rokonság tárt karokkal vár, leveleztem velük rólad. Megüzentem, milyen komoly, szép lány lett belőled. Frozina nem szólt semmit, mit is mondhatott volna. Mosolygott, és fáradságára való tekintettel, jelezte, hogy inkább visszavonulna. Persze, persze, kislányom, pihenj, és ha döntést hoznál Bécset illetően, csak szólj. Képzeld el, százhetven oldal már készen van A madarakrul és szárnyakrul című könyvemből.
Gizikét és Gézut kantárszáron vezette az istállófiú, Török gróf nem állhatta meg, hogy meg ne paskolja izmos farukat. Készüljetek, nagy út áll előttetek. Lehetséges, vinnetek kell majd a kisasszonyt Bécsbe. Jaj, ne, súgta Gizike Gézunak, semmi kedvem Bécsbe menni, azt a sok affektáló parvenü kancát látni. Egyik mélyebbről jött, mint a másik, és azt sem tudják, kínjukban hogy rázzák a sörényüket. Nem, nem, és nem, nem akarom! Kedvesem, ne izgassa magát feleslegesen, ha szabad javasolnom, őrizze meg szelíd kedvét, a gróf semmi biztosat nem mondott, csak azt, hogy lehet. Ahogy a grófkisasszonyt elnézem, nyihaha-nyihaha, én úgy látom, hogy nem lesz ebből a bécsi útból semmi.
