Az a zsákmányától megtáltosodó szabad rablás és öldöklés, mely a II. világháború végén, 44 őszén, telén, s 45 tavaszán végigsöpört a Délvidéken, a győztesek gátlástalanságával, nagyhatalmi támogatással alakította ki az új világrendet, alapozta meg a tömegsírok kultúráját.
A magyarság megtizedelése után, ennek a népcsoportnak a Jugoszláviából való kitelepítése is majdnem megtörtént. Kellettek a napszámosok, kellettek a segédmunkások, az anyagmozgatók – elődeink szülőföldön való megmaradásába ez segített bele a leginkább. S az a dermedt némaság, mely apáink elvesztését követte, az a ránk kényszerített hallgatás, mely csak a 90-es évek elején kezd oldódni, lényegében az, és a félelem, a pokoli rettegéssel járó alakoskodás határozta meg a II. világháborút követő időszakot. A délvidéki magyarság mellébeszélése, a rejtőzködés minden változatát elsajátító képessége, a huncut bujdosás művészi szintre emelése is ebből – a valahogy élni kell-ből – adódik.
A megtévesztő rejtőzködés, a hóhér megdicsőülése, a különutas jugoszlávság hamissága, az antisztálinista sztálinizmus, a hintapolitikás kirakatgyártás, az önigazgatásos „önizgatás”, a mindenkit kiskorúsító, bűnrészességbe taszító igyekezet, a verbális deliktum, a másként gondolkodók kémmé, ügynökké, hazaárulóvá nyilvánítása, kirakatperekkel történő megfélemlítése, bebörtönzése egészen a 80-as évek végéig tartott.
1991 ősze az iszonyat ideje, a mozgósítások ideje: a délvidéki magyarság kiszorításának felgyorsítására jó lehetőséget nyújtott az akkori hatalomnak a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazása.
Abban az időben, a nyolcvanas évek végén, a bulvársajtó megkomolyodásának idején, a gyilkolásra ösztönző írói magatartás változatait figyelve, fordítottam, jelentettem meg a Képes Ifjúságban, azokat a kordokumentumokat, melyekben jól nyomon követhető a tömegek kegyeiért kapadozó belső kényszer, a csőcselék legalantasabb ösztöneit felszabadítani készülő igyekezet.
Kultúránknak, az ember alkotó tevékenységének, civilizációnknak végül is arról kellene szólnia: hogyan is fogjuk vissza, hogyan is fékezzük meg a bennünk szunnyadó, a belőlünk állandóan kitörni készülő fenevadat.
Szerbiában épp az alkotók, a tudós akadémikusok, az írók szabadították ki azt a fenevadat, mely még mindig, egyesek szerint: most kezdi csak igazán szedni áldozatait.
A közelítő nyár
Nem nyílik ligetünk, mert a vadóc az úr!
Nincs nálunk, Öregem, még mutatóba sem,
Vén fa, csak koravén cserje. Azúrba túr
Sarjerdőnk tavaszán a szem.
Felhők rongya a szó, abba kapaszkodom;
Dörgésébe, mely árt és levegőzni hajt.
Pusztában pihegek: szellemi zűrzavar
A jussom! — Kivirult a gond.
Harsány gyilkosokat éltet a háború.
Hullabűzt ereget, tátog a zsendülés.
Zúgó szúnyogokat röptet a baj felém,
Hordában muzsikál a bú.
Sebként sajdul a zöld, mintha a bűnöket
Leplezné puha és nyers menedékein.
Bomlásunk öle dús, síkosan integet,
Magát kelleti már megint.
Kostökben van az én sárga dohányom is;
Füstölgök, szavaim rágom: a méhes úgy
Dong, zsong, zeng, hogy a kín, mint az időnk, repül,
Szállni kényszerül mézesen.
Nem nékünk jön a nyár. Mások nyarán a sor.
Ó, az ő nyaruk is szép! Velük álmodom,
Kik nem kótyavetyélték el a mát s jövőt:
Ők adnak nekem új erőt.
Részlet a kötet fülszövegéből: „Tari István jegyzeteinek, valóságfeltáró szépirodalmi megnyilatkozásainak időrendbe állított gyűjteménye – a legújabb balkáni háborúkat szellemileg megalapozó szövegek feltárásával, a kilencvenes évek fontos dokumentumainak közreadásával, a Kárpát-medencében kialakuló magyar kapcsolatok újdonságainak bemutatásával, a bombázás napjainak részletes naplózásával, a délvidéki közélet és önszerveződés nehézségeinek érzékeltetésével – az ezredforduló tragikus sorsú déli magyar valóságának művészi/szociográfiai érzékenységgel megalkotott kordokumentuma.”
